Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. Ezúttal egy kétségbeesett nagymama levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert a menye rendszeresen leszidja az egyébként osztályelső unokáját azért, mert szerinte a kisfiú nem ír elég szépen.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Fiúunokám tízéves. Negyedik osztályba jár. Azt is mondhatnám, hogy osztályelső. Mindig csak dicséreteket hoz. Több, mint két éve olvas önállóan, falja a könyveket. De azért mozog is, az iskolai csapatban tornászik, szereti csinálni. Remekül tud játszani – egyedül is, a barátaival is –, és még mindig imádja, ha mesélek neki. Szívesen és jól énekel, jár az iskolai kórusba is. Mégis időnként rettenetes összecsapások zajlanak otthon a menyem és az unokám között. Peti szörnyű csúnyán ír. A menyem viszont, aki mindenben a tökéletességre törekszik, ezt nem bírja elviselni. Kitépi a megírt leckét, esetleg széttépi az egész füzetet (ilyen is volt már), amit persze előbb rábeszélés, majd fegyelmezés előz meg.
A tanító néni azt mondta, hogy a gyerek írása jól olvasható, és ez a fontos. Nagyon örültem, amikor ez elhangzott, de sajnos, Peti édesanyját ez nem győzte meg. Ő úgy gondolja, hogy a gyerek »elkapkodja« az írást, nem figyel eléggé, nem fegyelmezi magát, »csak már túl akar lenni rajta«. Volt már olyan is, hogy fogta a kezét, úgy próbálta formáltatni vele a betűket. Peti először sír, azután dühöng. Rosszulesik nekem, hogy ilyen mindennapos hajcihőben tudom a gyereket és édesanyját. Önnek mi a véleménye? Érdemes ezt a dolgot így erőltetni?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Nem. Nem érdemes. Petivel minden rendben van. A tanító néninek igaza van. (Szerencséje van Petinek, hogy legalább a tanító néni nem gyötri a „csúnya” írásért.)
Manapság nagyon sok gyerek ír „csúnyán”, sőt nagyon csúnyán, aminek sokféle, időnként egymást felerősítő oka lehet. Már mindjárt ott kezdődik a dolog, hogy a gyerekeknek túl korán, túl kicsiben kell a betűket megformálniuk, és ráadásul ez a tanulási folyamat túl gyorsan zajlik.
A hat-hét éves gyerek kézfeje még nincs készen a háromujjas, biztos ceruza- vagy tollfogással írt, viszonylag kis betűk pontos kivitelezésére.
A kézközépcsont még nem szilárdult meg eléggé, a kézfej inai még le vannak tapadva, és mindezzel összefüggően az agyban – a központi idegrendszerben – még nem épült ki és szilárdult meg az íráshoz szükséges finom kismozgások összerendezésének „vezérlése”.
Mintha mindezt ösztönösen tudták volna a régi tanítók, amikor az írástanítást úgy vezették be, hogy otthon nagy, szétterített újságlapokra vastag kék vagy piros postairónnal (amit a gyerek akár ökölbe szorítva is foghatott) „kerekíttettek”, azaz nagy, hatalmas köröket, „macskafejeket” rajzoltattak. (Még régebben: palatáblával dolgoztak.) Nagy térből vezették be a mozgásokat fokozatosan a füzet kis terébe, s a füzeten belül is sokkal szélesebbek voltak a sorközök, mint manapság (és nem volt két vonal még a sorközbe húzva, mint a gyorsírófüzetekben).
Mindez ma elmarad, és ez is az egyik oka annak, hogy a gyerekek csúnyábban írnak. A fiúk sokszor még csúnyábban, mint a lányok. Vannak persze „született” szépírók is, hiszen a gyerekek nagyon sokfélék. Van olyan gyerek, akinek különös élvezetet okoz a megformálás – a betű megformálása is –, és viszonylag kiskorában (de akkor is inkább úgy tizenkét-tizenhárom éves kora táján) már egészen kiérlelt, szépen formált írása van.
A kamaszok nagy része azonban igazi „rondaíró”;
nagyon sokszor még akkor is azzá válik tizennégy-tizenöt éves kora körül a gyerek, ha addig szépen írt. Ezért szokták azt mondani, hogy nem kell sokat törődni az olvashatóan, de csúnyán író gyerek írásával, mert a kamaszkorba érve ő is csak egy lesz a sok rondán író kamasz közül.
Gyakori tapasztalat, hogy erős intellektusú gyerekek (okos gyerekek, sokat olvasó gyerekek, jó matematikusok stb.) csúnyán írnak. Sietnek. Elkapkodják. De ha lassúságra szorítjuk őket, akkor sem javul az íráskép. Az ismételtetés, az újra leíratás (a lapkitépés, a füzetösszetépés) a tapasztalatok szerint nem javít a helyzeten (súlyosabb esetekben csak ront rajta, a gyerek megundorodik az írástól). Vannak azután speciális ügyetlenségek, finomkoordinációs zavarok, amikor az írás szintén csúnya, sőt nagyon csúnya, és a gyerek rajzolni sem tud.
Ilyenkor sem használ a gyakoroltatás, az írás gyakoroltatása.
Kiskorban viszont – öt-, hat-, hétévesen – hasznos lehet a gyurmázás, vagy a vastag ecsettel húzott nagy formák gyakoroltatása illetve bizonyos formák „levegőbe rajzolása” (óriásiban, vállból lengetett, majd könyökből mozgatott karral, s végül csuklóból mozgatott kézzel). A finomkoordináció „edzése” a vastag fa kötőtűvel és vastag fonallal való kötés is, amit például a Waldorf-iskolák első osztályaiban fiúk és lányok egyformán gyakorolnak. De sokat íratva, direkt gyakoroltatással az írás „szépségén” javítani nem lehet.
Én sem tudnék mást tanácsolni Peti mamájának, mint ön és a tanító néni: hagyjuk, hogy Peti úgy írjon, ahogy tud. (Felnőttkorban az ember sokszor rájön: ha ideges, még csúnyábban ír, ha még ír kézzel egyáltalán. És ez az útvonal ilyenkor sajátos módon oda-vissza járható. Figyelni kezdünk arra, hogy betűink formája „szép” legyen, és egyszerre csak belül is kezdünk lenyugodni. De ez az önnevelő tréning csak felnőtteknek ajánlható.)
Nők Lapja 2001/7. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
