Manapság az egyik legégetőbb társadalmi probléma a lakhatási válság. Nem csak Magyarországon okoz gondot, hogy egyre több család számára válik teljesen elérhetetlen céllá, hogy saját ingatlanja legyen. Portugáliában, Törökországban és Luxemburgban is egyre nagyobb méreteket ölt a lakhatási válság, amire, úgy tűnik, képtelenek bármilyen megoldással szolgálni a döntéshozók.

Globálisan elmondható, hogy a társadalom egy nagyon-nagyon szűk felső rétege egyre több ingatlanra tesz szert, míg sokak számára csupán álom marad egy kicsike garzon is. Ezeket a gazdagok által megvásárolt lakásokat és házakat a tulajdonosaik (vagy ki sem adják, vagy) azoknak a szegényebbeknek adják bérbe, akik nem tehetik meg, hogy saját ingatlant vásároljanak. Az egyre magasabb bérleti díjak és az egyre kevesebbet érő fizetések mellett pedig lassan már nem is marad esélyük erre. Közben a meglévő magas bérleti díjak beszedéséből újabb ingatlanok vásárlására nyílik lehetősége a gazdagoknak – és a kör bezárul.

Világszerte egyre mélyebb a szakadék szegények és gazdagok között.

Hiába gondoltuk évtizedekkel és évszázadokkal ezelőtt, hogy a szép reményű jövőben eltűnnek (vagy legalábbis minimálisra csökkennek) ezek a különbségek. 2024-et írunk, és nem közelebb, hanem épp hogy egyre távolabb kerülünk egymástól – nem csak gazdasági értelemben.

Bár régen sem volt könnyebb az élet (sőt! És ezt ne felejtsük el!), mindenképp a hatvanas-hetvenes évek egyik legnagyobb dobása volt a lakásépítési program. Ennek keretében születtek sorra a sokak által szeretett, mások által megvetett Kádár-kockák és a városi panellakások. Bár ennek a nagy sikerű lakhatási programnak, mint utólag kiderült, óriási ára volt, kétségtelen, hogy magyar családok százezrei jutottak ezekben az időkben saját ingatlanhoz.

Alább egy konkrét település, nevezetesen Baja lakosságának öntevékeny lakásépítési akciójáról közlünk egy írást 50 évvel ezelőttről, egy 1974-es Nők Lapjából. Bizonyára olvasóink között is sokan vannak, akik szintén részt vettek efféle lakásépítési programokban. Talán ezt a cikket is abban a házban olvassák épp, amihez az alábbiakhoz hasonló úton jutottak hozzá.

Nők Lapja 1974/7: Lakás fiataloknak – 1. rész
Zsigmondi Mária írása

Szeretném előrebocsátani: kétrészes riportomban nem a szerkesztőségünkbe érkező panaszos levelekre válaszolok. Már csak azért sem, mert ahány panasz – annyiféle, és annyiféle intézkedést, utánjárást követel. Csupán néhány forrást szeretnék bemutatni, példákkal illusztrálva, x meg y hogyan segített magán – és hogyan segítettek egymáson. Ez nem recept, és bizonyára mint példa se mindig követhető. De talán sokaknak tanulságos.

Késői nászút

Ezt az embert Horváth Jánosnak hívják. Már nem egészen fiatal, bár azt hiszem, többet mutat a koránál.

Harminc-valahánynál nem lehet idősebb, de a haja már mákos.

Kirakatrendező Baján, a felesége meg divatáru eladó. Két fiuk van, egy 14 meg egy 10 éves. Tizenhat éves házasok. És csak tavaly voltak nászúton, Lipcsében. Ez borzasztó furcsán hangzik, majdnem nevetségesen. De se nem furcsa, se nem nevetséges, ha az ember belegondol, hogy a tizenhatból tizenöt évig kisebb gondjuk is nagyobb volt bármiféle külföldi utazásnál.

Tizenegy évet éltek le egy ablaktalan helyiségben, rokonoknál.

Az a szerencse, hogy rokonoknál, és nem albérletben, mondják, mert albérletben nem tudtak volna takarékoskodni. Baján is elkérnek 4–5–600 forintot egy albérleti szobáért.

Egyáltalában nem spekuláltak, vállalják-e a gyerekeket vagy sem. Ez a kifejezés, „gyereket vállalni ” teljesen idegen tőlük. A gyerekek jöttek, és ők örültek nekik. Még abban a szörnyű, ablaktalan szobában is tudtak örülni. Pedig a gyerekruhák mindig a fejük fölött száradtak, mint egy olasz neorealista filmben, s hiába volt az asszony bármilyen pedáns, abban a nyomorult kis helyiségben igazi szép rendet soha nem tudott tartani.

Bezzeg az új lakásban! Az előszobában sorakoznak a papucsok, négy pár papucs, szentségtörés, ha valaki cipőben lép a parkettára. Tessék, ezen lehet mosolyogni, ezen a „kispolgári” kicsinyességen, meg a vitrinben a csecsebecsék kínos rendjén, mosolyogjanak csak, ha van szívük. Ezt a parkettát (bár nem a legszebb, csomós, bütykös) ők maguk rakták le, és ezeket a csecsebecséket, melyeket ilyen-olyan alkalmakra kaptak tizenhat évi házasságuk alatt, tizenegy évig ládában meg kofferban, meg a rekamié aljában tartogatták.

Csak a tizedik évben gondolhattak saját lakásra, és akkor is csak fejest ugorhattak a vállalkozásba. A lakásépítést a KISZ hirdette meg és bonyolította le. Az előre befizetendő összeg, 47 ezer forint, plusz 11 ezer a telekrészre, nekik kicsit soknak tűnt, bár akkor már volt annyi pénzük. A szó szoros értelmében forintonként rakták össze. Amilyen aggályoskodók, még így is kétség gyötörte őket, nem vágták-e túl nagy fába a fejszéjüket. 1350 munkaórát is vállaltak a házépítésben, ez is megért jó pár ezer forintot.

1350 munkaóra. Több, mint 56 nap, vagyis csak nem két hónap, éjjel-nappal, a napokat huszonnégy órával számolva, ők maguk végezték el a tereprendezést, ásták ki az alapokat, sőt, még a felvonulási épületeket is maguk húzták fel, maltert kevertek és téglát hordtak, és így tovább. 1969. szeptember 19-én sorsolták ki a majdnem kész lakásokat huszonkilencük között. Ez a dátum bele van vésve az egyik partvisukba, ez volt ugyanis az első „bútordarab”, amelyet behoztak a lakásba, mondja Horváth János. Más akkor még nem is igen akadt. 1970. szeptember 1-én aludtak itt először.

Nagyon szép lakás ez, mondja Horváth János, ebből a fajtából (kétszintes, háromszobás, étkezőkonyhás, több mint száz négyzetméter) másmilyet látott már, de szebbet, jobbat és olcsóbbat még nem. Pedig megnéz minden újonnan épülő házat a városban. Ki látott még ilyen tágas, jó beosztású lakást 160 ezer forintért? Az is igaz, hogy

miután elkészültek, be kel lett vonulnia az ORFI-ba, hogy rendbe hozassa a csigolyáit,

már azt hitte, kinyiffantja a reuma. Nem szokott ő a szabad ég alatt dolgozni, meszet oltani, maltert keverni, betonozni.

Mindezek után került sor a „nászútra”. Harminc-valahány évesen, tizenöt évi házasság után, két kamaszodó fiú szüleiként.

Maguk építették

Sok száz, talán sok ezer ilyen Horváth János él az országban, Horváthok, Kissek, Nagyok, Kovácsok és Kocsisok; nem merném azt mondani, hogy a mi Horváthunk bármiben különbözik tőlük. Nem gazdagabb és nem szegényebb, nem jobb és nem rosszabb, mint más, talán a vállalkozó kedve és a szorgalma nagyobb, bár

ki tudja, ha kevésbé szerencsés, még a vállalkozó kedve és talán átlagon fölüli szorgalma se terem egy ilyen kacsalábon forgó lakást.

Vagy semmilyen lakást sem.

Miben áll hát a mi Horváthunk szerencséje? Furcsa: abban, hogy Baján él.

Bajáról indult el tíz-egy-néhány éve a fiatalok öntevékeny lakásépítési akciója; az itteni (és akkori) huszonévesek teremtették meg az építő-fészekrakó közösségeknek azt az ősformáját, mely végül is mintája lett a KISZ országos lakásépítési tevékenységének, magva a „tízezer lakás” mozgalomnak. A KISZ nyolcadik kongresszusáig több mint tízezer lakás épült fel, egészen pontosan 12 599. Baján az ezredik ifjúsági lakás alapkövét néhány hónappal ezelőtt rakták le. Most már a második tízezer épül (országosan), bár nem azonos alapokon: a KISZ „mindenes” szerepét átvették a szövetkezetek, Baján például a Bács-Kiskun megyei MÉSZÖV.

Ez a „mindenes” szerep, a hőskorban, a hatvanas évek elején, úgy értendő, hogy a kommunista fiatalok szervezetei a telekszerzéstől a tereprendezésig, a kölcsönök „kijárásától” az építő anyagok előteremtéséig (sokszor saját kezű gyártásáig), az alapok kiásásától a közművek bevezetéséig (vízmű építéséig), a malterkeveréstől a falak felrakásáig, a szállítástól a beépítésig mindent maguk csináltak.

Az előbbi elég hosszú mondatban szerepelt két zárójeles közbevetés is, ezekre külön ki kell térni: Baján a KISZ-nek saját téglagyára van, mely a lakásépítő közösségek „beugró” forintjaiból létesült a hatvanas évek elején, és tartja fenn magát mind a mai napig. Igaz, itt az egy szál művezetőn kívül más „fejes” nincs, még egy árva adminisztrátorlány sem, s a művezető maga is téglát gyárt. Az építőközösségek tagjai így csaknem önköltségi áron jutnak hozzá a téglához. Ami pedig a törpe vízművet illeti: Baján ugyancsak maguk építették meg — de nem csak maguknak — a fiatalok. Az utóbbihoz — igaz — , a tanács is adott félmilliót.

Azt mondja a városi pártbizottság titkára, Pethő József, aki a hatvanas években a KISZ titkára volt, hogy a kezdet kezdetén a rosszmájúnk börtönt, a jó indulatú kibicek pedig Kossuth-díjat jósoltak a KISZ akkori vezetőinek. Börtönbe egyikük se jutott, viszont Kossuth-díjat se kaptak. Az első menetben egy év alatt felépült nyolcvan-valahány kétszobás lakás, egyenként nyolcvan-valahány ezer forintért, ami élénken rácáfolt arra a rosszízű helybeli kiszólásra, hogy úgyse más ez az egész lakásakció, mint hangzatos propaganda. Nyolcvanhat lakás persze propagandának se volt akármilyen. (Egy olyan városban, ahol tíz-egynéhány év alatt összesen nem épült ennél több.)

A legelső építőközösségek krónikáját sajnos senki se jegyezte fel, más gondjuk volt akkor, mint naplót írni. Fénykép se maradt fenn ezekből a „történelmi” napokból, így csak a részvevők emlékezete őriz néhány filmkockát. Ezek csak epizódok, bár elég jellemzőek.

Kilenc év – kilenc utca

Mulatságos a „gépesítés” kezdete: a szállítás feladatát egy szép napon átvette Lukács, az öszvér. Szegény párát már kiselejtezte valamelyik bajai vállalat, amikor a KISZ-esek szemet vetettek rá, és potom pénzért megvásárolták. Lukács fejét egy óriási szalmakalap védte a naptól, a tökfödő széles karimája alól pillantgatott ki se nem hálás, se nem hűséges szemeivel. Lukács ugyanis vad és makrancos volt, és makacs — mint egy öszvér. Mégis jó szolgálatot tett, ő hordta a Dunáról a kavicsot, a téglatelepről a téglát, mindent, mindenhonnan, mindenhová. Négy építőközösséget szolgált ki becsülettel, s amikor lerakta utolsó terhét, a negyedik építőközösség utolsó házának utolsó tetőcserepeit, összerogyott, és kilehelte szegény vad és makrancos öszvérlelkét. Lukács elmúlása után fogott hozzá az építőközösség az igazi gépesítéshez.

Elkecz Balázs kőművesmester kilenc évig — nyugdíjazásáig — látta el a művezetés, anyagbeszerzés, munkaszervezés és adminisztráció minden feladatát, még a társadalmi munkaórák nyilvántartását is ő vezette. Kilenc év alatt kilenc utca épült fel az irányításával. A havi fizetése 2400 forint volt, és mint hogy a kispénzű fiatalok fizették a saját lapos zsebükből, soha egy fillér jutalmat se kapott, pedig még a szombat-vasárnapját is mindig végigdolgozta. Munkaidejének se eleje, se vége nem volt, a felesége még most is emlegeti, hogy kilenc év alatt soha egy vasárnapi ebédet végig nem evett. Amikor visszavonult, aranykoszorús KISZ-taggá választották — hatvanéves korában.

Jó eset volt, amikor egy alkalommal „társadalmi segítség” címén megjelent a terepen egy osztályra való diáklány — bikiniben. Az utca hosszában menten leállt a munka, még az öszvér is iázott egy nagyot. Balázs bácsi szép szóval hazaküldte a lányokat — felöltözni. Ebben az esetben az erkölcscsősz nem túlzottan népszerű szerepét is vállalta. Mégis áldották a „gyerekek”, nem engedélyezett se lógást, se pocsékolást.

Lógás, pocsékolás már csak azért se fordulhatott elő, mert az erre hajlamosak mindvégig nem tudhatták, nem önmagukat károsítják-e meg.

A lakásokat akkor osztották szét, amikor már teljesen elkészültek.

És ki őrizte meg emlékezetében annak a KISZ-taggyűlésnek a hangulatát, melyen az ötlet megszületett? A város jelenlegi KISZ-titkára aligha: most már ugyan a harminckettedik építőközösség szekerét noszogatja előre, de akkor még a lasztit rúgta valamelyik grundon. Pethő József (a városi pártbizottság mostani titkára) akkoriban szabadult, mint lakatos szakmunkás, s bár később ő lett a város KISZ-titkára, azon a bizonyos gyűlésen még csak mint tag volt jelen. De azért emlékszik rá.

Úgy történt, hogy vala ki „bedobta” a témát, persze hogy a saját keserves lakásnélküliségét ecsetelve. De a gyűlésből ezúttal még se lett általános panasznap. Egy másik ifjúmunkás indulatosan hozzátette, hogy nem érdemes siránkozni és várni a sült galambot, inkább arról beszéljenek, hogyan tudnának segíteni — saját magukon. Neki például van tízezer forintja, és ismer néhány ifjúmunkást, aki szintén összespórolt már ugyanennyit. Mit lehetne ezekkel a tízezrekkel kezdeni?

Téved, aki azt hiszi, hogy semmit.

A legelső építőközösség igenis a tízezer forintjaival vágott bele.

Az építőközösségekben, illetve ma már ifjúsági szövetkezetekben a „beugró” — szerencsés esetekben — ma is alig haladja meg a 20 ezret, pedig időközben a telek- és építőanyagárak és a munkabérek is sokat emelkedtek.

Miféle csoda ez? Pénzügyi bűvészmutatvány? Vagy az akarat diadala? Ez is, az is. De semmiképpen nem csoda.

Zsigmondi Mária

(Folytatjuk)

Amíg megérkezik a cikk folytatása, itt böngészheted a Nők Lapja archívumát.

Nők Lapja 1974/7. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum