Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. Ezúttal egy kétségbeesett ifjú nő levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert elbizonytalanodott a saját szexualitását illetően.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
„Tizenkilenc éves vagyok. Egy női csapatban sportolok immár hetedik éve, számos, velem egyidős lánnyal. Mindenki ismeri egymás magánéletét, körülményeit. Ebben a közösségben igazán fel tudok oldódni, innen kerülnek ki a barátaim, szóval, ha ez az egyesület nem lenne, úgy érzem, teljesen magányos lennék. De nem is ez a lényeg! Hanem az, hogy „beleszerettem” az egyik lányba. Két éve került hozzánk, akkor egyáltalán nem volt szimpatikus, majd az idő múlásával megismertem, és jóba lettünk. Ő a csapat hangadója, ő csinálja a hangulatot. Elég nyílt és közvetlen. Mindig kerestem a barátságát, ő is szeretett velem beszélgetni. Egy ilyen beszélgetés alkalmával mondta – természetesen, viccből –, hogy ő lassan leszbikus lesz, mert a fiúk a sírba viszik. Én tudtam, hogy nem gondolja komolyan, de azóta másra sem tudok gondolni. Mindig ő jár az eszemben, vele álmodom, hívogatom a telefonján, a város főterén sétálgatok, hátha felbukkan. A fiúkat sorra elüldözöm magam mellől, a barátaim már nem tudják, hogy mire gondoljanak, hiszen jobbnál jobb ajánlatokat utasítok vissza. De ez nem csak miatta van, hanem a szüleim miatt is, akik elég maradiak ezen a téren.
A húgom például két éve együtt van a barátjával, akit az őseim még mindig nem fogadtak be, pedig a fiú mindent megtesz, hogy a kedvükbe járjon. A húgomnak mindig újra megtiltják, hogy a fiúval találkozzon. Amikor édesanyám kérdezi, hogy én miért nem találok már valakit, nem akarom mondani neki, hogy azért, mert nem akarom azt végigcsinálni, amit a testvérem. Visszatérve a fő kérdésre: nem tudom, mi lehet ez, mi van velem. Én nem érzem magam leszbikusnak, számomra nem vonzó egy nő, én csak őt akarom. Nagyon szép lány, ő számomra a minden. Most egy új kapcsolata van, iszonyúan féltékeny vagyok. Mi van velem? Hülye vagyok? Ki vagyok én? Mi ez tulajdonképpen? Segítsen ebben!”
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
A kamasz- és az ifjúkor gyakran felbukkanó – bár sokszor, általában elhallgatott – kérdése ez, amit most felvet. Egyrészt a megnyúlt gyerekkor maradványa az az általános erotikus érdeklődés, amelyik még nem tesz különbséget a nemek között. Másrészt ebben az életkorban még a tudatba kerülhetnek olyan vágyak és sóvárgások, amelyet a felnőtt tudat már elfojt, kivet magából.
A homoerotikus vonzalmak – vagy akár megvalósult epizódok – nem zárják ki a heteroszexualitást (a másik nem iránti vonzalmat).
A vizsgálatok azt bizonyítják, hogy a kizárólag a más neműek, illetve a kizárólag azonos neműek iránti érdeklődés rendkívül ritka, úgy kell elképzelnünk, mint egy folytatólagos vonal két végpontját.
A szexuális magatartásformák, viselkedések többsége e két végpont közé esik, tehát általában sem nem tisztán heteroszexuális, sem nem tisztán homoszexuális. Életünk első erotikus kapcsolatai (és élményei) ugyanolyan gyakorisággal kötődnek velünk azonos nemű társakhoz, mint a másik nemhez. (Gondoljunk azokra a tizenkét év körüli kislányokra, akik „egymáson” tanulnak csókolózni, hogy majd a fiúkkal csókolózva már „tapasztaltak” és „technikásak” legyenek, vagy gondoljunk a sportból együtt onanizáló fiúkra, ahogy filmen is láthattuk őket Fellini Amarcordjában, miközben, persze, nagymellű nőkről fantáziáinak.)
Az egyneműen női vagy férfi társaságok, csoportok is előhívhatják ezeket a bennünk lappangó késztetéseket; van, akinél ez vonzalomban nyilvánul meg, és van, akinél ugyanaz a „megkísértettség” rémült és gyűlölködő elutasítást vált ki, mert nem tudja elfogadni önmagát, nem tudja elfogadni, hogy ő ilyen is lehet. (És ilyenkor fakadnak fel a gyűlölködő és megvető szidalmazások, bizonyítandó, hogy „én mennyire nem vagyok olyan”.)
A „másra se tudok gondolni”, az álmodozások, telefonhívások, séta a főtéren – a féltékenység, a kizárólagosság igénye, mindez jellegzetesen kamaszkori formája az első szerelmek egyikének. Azt hiszem, jól látja, hogy efelé sodorja vagy szorítja az otthoni helyzet is, az uralkodó anya, aki kérdezi, hogy miért nem talál már valakit, de ezzel csak addig gyötri, amíg tényleg nem talál, mert akkor az a valaki feltehetőleg nem volna elég jó, és tényleg olyan helyzetbe kerülhetne, mint a húga. Ezeknek az anyáknak az a gondjuk, hogy nem tudnak elszakadni gyerekeiktől, s ezzel gyerekeiket különböző sajátos helyzetekbe sodorhatják, abban az elszakadási küzdelemben, amelyik nélkül senki nem tud felnőni egészen.
A kutatások szerint, jóllehet a férfiaknak csak 4 százaléka tekinthető egyértelműen homoszexuálisnak – a női melegek aránya pedig 1 és 2 százalék között mozog –, ifjúkorukban a férfiak 37 százalékának volt homoszexuális élménye, a nők közül pedig ez 13-18 százalékról állapítható meg.
Mindaz, amit leírt, egyáltalán nem tekinthető abnormálisnak, „hülyeségnek”.
Az életkorral, a családi helyzettel és szűkebb környezetével is összefüggő jelenség, amelynek elviseléséhez – és idővel helyretételéhez – türelem és tűrőképesség kell. Persze, ha szükséges, bármikor igénybe vehető egy tapasztalt szakember segítsége, nem azért, hogy „elmulasszon” egy élethelyzetet, hanem, hogy magát megerősítse azon az önismerethez vezető úton, amelyen most jár.
Nők Lapja 2001/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
