Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert a férje és közötte nincs egyetértés azt illetően, hogy milyen magántanár lenne megfelelő gyermekük mellé.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Másfél évre visszanyúló családi vita zajlik nálunk: kell-e korrepetitor, vagyis házitanító nyolcosztályos gimnáziumba járó fiunk mellé? Balázs most tizenkét éves, másodikos (vagyis hatodikos, attól függ, hogy számoljuk). Az első négy év iskolájában szerették, jó tanuló volt, afféle osztályelső. Mindmáig sokat olvas. A család nyomására elhoztuk az iskolából, és »igényes« gimnáziumba adtuk, ahol kezdetben még jól szerepelt, de aztán lasssanként ráunt a túlzott követelményekre, és egyre gyengült a teljesítménye, két-három tárgyból félévre az elégséges határát súrolta (végül mégis megkapta a közepest). Az apja kezdett foglalkozni vele, elsősorban matematikából, fizikából, rémes volt. Üvöltözés, türelmetlenség, sírás, már mindketten fáradtak is voltak, mire az együttes leülésig jutottak egy-egy nap. A férjem azt mondta, hogy csináljam én, ha nekem nem tetszik az ő módszere. Mivel nem szerettem volna én is ordítozni Balázzsal, azt mondtam, hogy inkább keresek valakit, aki foglalkozik a gyerekkel, mert szerencsére, még ha kicsit nehezen is, de anyagilag ez most lehetséges számunkra. Mire Balázs apja közölte, hogy a gyerek nem hülye, nincs szüksége házitanítóra.
Aztán, mert én is kitartó vagyok, mégiscsak jött egy idős pedagógus. Nem is tudom, hogy Balázs rettegett-e tőle (elég szigorú volt), vagy csak utálta. Mindenesetre olyasmi is történt, ami azelőtt soha: a gyerek elcsavargott, nem jött haza (és ez többször is előfordult!), mikor tudta, hogy jön a tanárnő. A bátyám az ismeretségi köréből egy fiatal iskolást küldött, ez szerencsésebb választásnak bizonyult. Ferit Balázs kifejezetten szereti, de itt meg az a baj, hogy túl jól szórakoznak, mindenféléről beszélgetnek, nemcsak a matematikával és a fizikával foglalkoznak, hanem esetleg történelemmel és nyelvtannal is. A férjemet rendkívül idegesíti ez a »szétszórtság«, mint ő mondja: ez az »időhúzás«. Azt mondja: neki se volt házitanítója, mégis elvégezte az egyetemet. És: ha már házitanító, akkor tanítson a pénzemért! Én meg azt mondom; akkor még kicsit könnyebb volt az iskola, és nem volt ilyen unalmas, és hogy az eredményt nézzük (Balázs lassan, de javul) és ne az ajtón át hallgatózzunk, fürkészve és idegeskedve az órák alatt. Kinek van igaza?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Manapság – nem egyszer – a tehetséges, értelmes gyerekeknek kell korrepetitor, hogy elérjék azt az „eredményt”, amelyik képességüknek valójában megfelel, amelyik a pontszámok, átlagok, százalékok világában tovább tudja juttatni őket olyan iskolába, amelyik valójában nekik való. Ez azért van így, mert
hibásak az elvárások és rosszak a módszerek, amelyekkel a gyerekeket tanítjuk.
Nem vesszük tekintetbe az életkorukat, általában nem, vagy csak kevéssé gondolkozunk el rajta, hogy mikor, mit és hogyan tanítsunk. (Ez még akkor is így van, ha a különböző tantervek bevezetőiben vagy egyebütt szép mondatokat olvashatunk az életkori sajátosságok tekintetbevételéről.)
Persze: igazuk van azoknak is, akik azt mondják, hogy minden korrepetálás „káros”, „lazítja a gyerek személyiségét”, s hogy tulajdonképpen hagynunk kellene, hogy a gyerek önállóan boldoguljon az iskolával és az iskolában. Egy jól működő iskolarendszerben – ha a családi háttér is megfelelő, ha van otthon, s az otthonban van érzelmi biztonságot nyújtó, felnőttekhez fűződő stabil kapcsolat, beszélgetés, testi-lelki kommunikáció – ez meg tudna valósulni, mint ahogy egykor a magyar iskolarendszerben megvalósulhatott. Egy ilyen iskolarendszerben nem baj, ha a gyerek valamilyen okból, ebből vagy abból, vagy akár több tárgyból is gyengébb tanuló, netán éppen rossz tanuló (esetleg meg is bukik!), ez nem zárja őt ki a továbbtanulás lehetőségeiből, bármilyen furcsán hangzik is ez ma a fülünknek…
És: igen. Sokszor elmondott tapasztalat, hogy
a szülő általában legrosszabb korrepetitora saját gyermekének.
Ha már kell házitanító, akkor az a jó házitanító, aki a gyerekkel beszélgetni is tud. Másról is, nem csak az iskoláról… Akivel a gyerek jól is tudja érezni magát, és aki lehetőleg nem csak egy vagy két tantárgyon tartja rajta a szemét, hanem, hogy úgy mondjam, az egész iskolai életen és pályafutáson, a szülő helyett, mentesítve, tehermentesítve a szülők és a gyerekek kapcsolatát attól az irtózatos nyomástól, amelyet az iskola gyakorta az egész családra, az egész család hangulatára gyakorol.
Ez
a házitanító nagyon gyakran „stiklikre” tanítja meg a gyereket,
kezdve attól, hogy hogyan kell aláhúzással kiemelni a fontosabb szövegrészeket, hogy aztán a második, harmadik áttekintésben már csak ezeket „fényképezze” a szemével a gyerek, egészen addig, hogy hogyan kell „ellazulni” és folyamatosan beszélni felelés közben, ahelyett, hogy görcsösen azt az egyetlen dolgot keresném, amelyik éppen nem jut eszembe. „Mondj, amit akarsz, csak beszélj!” – ez a tanács, kis túlzással szólva, esetleg még az egyetemi vizsgákon is beválik… Persze, ismerjük a különböző típusokat: az egyik akkor se mondja, ha tudja, „mert az nem lehet, hogy csak ennyi volna az, amit itt el kell mondani”, a másik akkor is mondja, ha „nem tud semmit” – és bizony előfordulhat, hogy az övé lesz a jobbik eredmény. De e tekintetben is önismerethez és az önmagunkon való felülkerekedéshez – a gátlások legyőzéséhez – segíthet a jó korrepetitor.
Nők Lapja 2002/6. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Pexels
