Talán sokan emlékeznek rá (de a szolnokiak biztosan), hogy harminc évvel ezelőtt milyen brutális és részleteiben szinte hihetetlen apa-fia gyilkosság híre rázta meg a magyar társadalmat. Az eset 1992. augusztus 23-án történt, de még igen sokáig közszájon forgott – nem csak az érintett közösségben. Arról azonban, hogy a szolnokiakat mennyire megrázta, személyes tapasztalataink is vannak.
A Nők Lapja mai szerkesztőségének egyik tagja ugyanazon a lakótelepen („csak a másik felén”) nőtt fel, ahol a gyilkosság történt. „Emlékszem, sokáig pletykáltak még róla. Kicsi voltam, de én is hallottam a brutális részletekről” – idézte fel munkatársunk, mikor az alább olvasható archív cikk szóba került szerkesztőségünkben.
A gyomorforgató részleteken túllátva azonban fontos észrevenni, hogy az eset milyen komoly, rendszerszintű társadalmi problémákra világított rá.
Ahogyan a lenti riportból kiderül: a gyilkos rossz mentális állapotáról nemcsak közvetlen környezete és a lakóközösség tudott, de a hatóságok és a helyi pszichiátria is – a férfi mégsem kapott érdemi segítséget. De a történet két további szereplőjéről szólva az is tisztázódik, hogy mindhárman alkoholbetegek, szerhasználók voltak, valamint hogy kálváriájuk nem egyik pillanatról a másikra fajult a végzetes gyilkosságig. (Ahogyan ez egyébként szinte sosem így történik.)
Scipiades Erzsébet írását közöljük tehát a hátborzongató esetről.
Nők Lapja 1992/37: Dúlt lelkek – Brutális gyilkosság Szolnokon
Éjszaka volt és hétfő, mikor a Malom utcai toronyházat égett emberi hús bűze járta át.
A harmadikon egy férfi jajongott hosszasan, kínjaiért egy nőt okolt. Aztán egyszerre csak csönd lett; két dúlt lélek, borzalmak és iszonyatok közepette ekkor intett búcsút a földi életnek.
– Azt a nőt – mondta másnap a negyedikről egy asszony – látásból ismertem. Néhányszor utaztam vele meg az élettársával a liften, de beszédbe nem elegyedtem velük soha. Csak tegnap reggel.
– Pont tegnap reggel?
– Tejért mentem, s az a nő, az az Ica lent ácsorgott a kapunál. Azt magyarázta, nem mer fölmenni a lakásba, mert az éjjel ott történt valami. Emberek jelentek meg, kitördelték a Józsi fogait, s egyedül neki sikerült elmenekülnie. Ezt mondogatta, elég zavarosan, de mivel nemcsak én hallgattam őt, megvontam a vállamat s azt gondoltam: „Ez az asszony vagy delirál vagy nem tudom mi történt.” – Akkor most hívjuk ki a rendőrséget? – kérdezték a lakók. – Ha akarják! – válaszoltam és a két liter tejre gondoltam, amiért megyek a boltba.
Amikorra visszaértem, már itt volt a rendőrség. Mondtam nekik, engedjenek föl, itt lakom, ebben a szörnyű házban, ahol az emberek isznak, lopnak, egymásra verik az ajtót és a lépcsőházba vizelnek.
– Milyen asszony az Ica?
– Vékony, beesett arcú, a haja szőke vagy festeti. Túlságosan egyszerűen öltözködött, de tisztán, és állandóan egy kiskutyát szorongatott, azt vitték-vonták. – Ő, az élettársa, meg annak az apja. De hármuk közül az asszony figurája volt számomra a legelképesztőbb. Nekem aztán elhiheti, tudom mit beszélek. Egy ideig a pszichiátrián dolgoztam, a férjem meg súlyos elmebeteg. Az a nő szerintem vagy alkoholista vagy nem beszámítható. Na, engedjenek már – mondtam a rendőröknek –, engem az a nagysád csöppet sem érdekel, amint az se, hogy az élettársa megölte az apját, azután magát.
Injekciós emberek
– Az élettársamat, Józsefet – mondta a rendőröknek Ica – egy évvel ezelőtt ismertem meg. Amikor még egy másik férfival éltem. De az a férfi sokat vert, ezért átköltöztem a Jóskához. Ő is ivott és sokat vert. A Jóska az apjával élt egy családi házban a Vadász utcában. Onnan költöztünk ide, a Malom utcába. Jól éltünk, csak a Jóska egyre durvább lett. Úgy gondolom. Meg sokszor akarta a halált. Különben tetszett. A nevem napját is három napig ünnepeltük. Elkezdtük tizennyolcadikén és addig tartott, amíg el nem fogyott a Jóska munkanélküli-segélye, a hatezer forint. Huszonharmadikára már csak százötven forint maradt, épp futotta belőle három üveg sörre. Cigarettára már nem is. De azért lement a boltba. Ide a ház tövébe. Ott van egy kis italbolt. Este kilenckor jött vissza. Azt mondta, nemsokára emberek jönnek hozzánk, hogy leinjekciózzanak bennünket.
– De hát kicsodák – kérdeztem –, és jó lesz az nekünk? – Kinéztem az ablakon és a parkolóban tényleg megállt egy sárga autó, és tényleg két férfi ült benne. Azok az injekciósok. Kihajoltam az ablakon, hogy jobban láthassam őket.
– Maga is kap injekciót – kiabáltak –, akkor hamarabb rendbe jön. – Láttam, hogy az egyik férfi magának akar, az élettársának.
– Félek az injekciótól! – szóltam nekik vissza.
– Na jó, majd csak keveset kap.
De én azért tovább féltem és átszaladtunk a másik lépcsőházba, hogy valaki telefonáljon a rendőrségre. Ki is jöttek, de mi, nem tudom miért, nem beszéltünk arról a két férfiról, ezért a rendőrök el is mentek. Mi meg vissza a lakásba. Fél kettőkor aztán feljött az autóból az egyik férfi.
– Itt az ideje, hogy beinjekciózzuk a Jóskát! – ezt mondta nekem. És bementek a kisszobába. Engemet nem engedtek. Az öreg, a Jóska apja a nagyszobában aludt én meg maradtam a konyhában. Kis idő múltán kijöttek. A férfi azt mondta, csak egy adag injekciót hozott, megy a többiért. És elment. A Jóska meg bejött hozzám a konyhába. Meggyújtotta a gázt. Egy drótot a lángba tartott, aztán azzal kezdte égetni a karját.
– Meg kell csinálnom! – ezt ismételgette. A gázon levő vaslapot is megmelegítette, s azt is a testéhez nyomogatta. A mezítelen testéhez.
– Jóska! – szörnyülködtem, de akkor kiküldött a konyhából.
– Jaj, jaj! – ordította. Annyira fájt neki, ám csak csinálta. A jajgatásra fölébredt az öreg. Együtt leselkedtünk, mit tesz magával a Jóska. Hát összevissza égette magát, leperzselte a haját, a szakállát is. Akkor már alig kaptunk levegőt attól az égett hús-, meg szőrszagtól.
Ez mind te miattad van!
– Ez mind te miattad van! – üvöltötte Jóska és adott egy nagy pofont. Nem értettem, miért pont engem bánt. Az öreg se. Sírtam és az öreg védelmezett. Ütötték-verték egymást. Féltem. Nem akartam tovább ott maradni. Lementem az autóhoz, hogy jól megnézzem magamnak azt a két férfit. De akkor már nem ült abban senki. Bolyongtam a lakótelepen, úgy összevissza. A házak között egyszerre föltűnt egy kék színű tartálykocsi. Azt kiabálta a hangszórója:
– Icát keresi Józsi! Figyelem, figyelem! Józsi várja Icát! Menjen haza! – ezt sokszor elismételte. Meg azt is, hogy Ica életéből már csak három óra van hátra. Miért pont három? – gondoltam. – Mert akkor Icát beinjekciózzák! – üvöltötte a hangszóró. Úgy határoztam, inkább fölmegyek a lakásba. De ott meg nem eresztett be senki. Bekukucskáltam a levélnyíláson. Két férfit láttam a fal tövében. Mezítelenül üldögéltek. Az egyik férfi egy nagy fogóval épp akkor húzgálta ki a Jóska fogait. Az öreggel ilyen gond nem volt, mert az műfogsort hordott.
– Jaj! – sikítottam el magam és szaladtam. Le a kapuhoz. Ott ácsorogtam, mikor végre jött egy lakó, a Dániel és megkérdezte, mi van velem. Elmondtam, erre fölment és rohant vissza.
– Halottak! Hiszen halottak! – kiabálta és megint elrohant.
– Most már biztos – mondták a szolnoki rendőrségen –, hogy a harminckét éves fiú ölte meg brutális kegyetlenséggel a hetvenesztendős apját. A nyakán megszúrta, úgy, hogy a konyhakés a kisagyig hatolt, a mellkasára ráugorhatott, a karját eltörte, a hasát és a nemi szervét levágta, a nyakára szíjat szorított. Magát megégette, csuklóján-könyökén-bokáján fölvágta az ereket, vagy egy tucatszor a saját mellkasába döfött, levágta a péniszét és az apja mellé feküdt.
A fiú korábban többször kísérelt meg öngyilkosságot. Legutóbb két hónappal ezelőtt szúrta magát szíven, sérülésével egy hónapig feküdt a sebészeten. De a pszichiátrián, furcsa módon, nem foglalkoztak vele, nyilvántartásba nem vették.
Elég volt annyi, hogy lemond az öngyilkosságról, és gyógyultan távozott.
– Gyógyultan?
– Valójában mindhármójukat, a fiút, az apát és Icát is üldözési mánia gyötörte. Többször hitték például azt, valaki vagy valakik az életükre akarnak törni. Előfordult, hogy félve a gyilkosoktól, órákig nyomták belülről az ajtót. Máskor meg kirohantak, nagykéssel a kezükben s le-föl száguldoztak a lépcsőházban.
– Gyilkosoktól féltek s végül egymást ölték meg? Miért?
– Amíg a fiú a kórházban volt, a lakásban az öreg és Ica maradt. Ica szerint igazán nem volt közöttük semmi, ám a fiú azzal gyanúsította meg az öreget s még egy férfit a házból, hogy az asszonyával háltak. Egyébként, Ica szerint, normális életet éltek, naponta egyszer mindig volt közük egymáshoz, a Jóska csak azért kesergett, miért nem lehet neki gyermeke.
Biztos, hogy a fiú ölte meg az apát?
– Hova tűntek az injekciós emberek?
– Ők csak az Ica dúlt és bomlott agyában léteztek.
– S mind a többi, amit mesélt?
– Nem. A fiú tényleg vasdarabokkal égette magát, s mazochistaként örömét-fajdalmát lelte abban is, hogy a csikkeket a testén, a fenekén oltotta el. Igazából azt nem tudjuk, hogy Ica mennyit látott a történtekből. Hogy vajon a fiú az apját még éltében vetkőztette-e mezítelenre s kínozta-csonkította, vagy az öregnek „besegített” egy jótékony kóma, melybe esetleg a súlyos cukorbetegsége s alkoholizálása révén esett. Mert az öreg, hiába tiltották az orvosok, csak ivott. Icáékkal együtt, naponta négy-öt liter almabort.
– Mintha egyfajta jelentése, rituáléja lenne annak, ahogyan a fiú megölte az apját. Miért csonkította meg magát?
– Éppen ma hallgattunk ki egy embert, akinek a vallomása talán magyarázatot ad arra, miért tette a fiú a levágott péniszét az apja szájába. A tanú szerint a fiúnak homoszexuális hajlamai is voltak…
– Mi történik most?
– A beérkező szakértői vélemények után megszüntetjük a nyomozást; az elkövető, a fiú halála miatt. Icát kórházba szállítottuk, a pszichiátriai osztályon kezelik. A rokonokat pedig, akik megadhatnák e két sokat szenvedett embernek a végtisztességet, tovább keressük.
Scipiades Erzsébet
Ide kattintva tovább böngészheted a Nők Lapja archívumát.
Nők Lapja 1992/37. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum