Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett szülő levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert az édesanyja gyerekkorától kezdve „terrorizálja” őt, ezzel pedig nemcsak a fiatalkori éveit keserítette meg, hanem veszélyt jelenthet jelenlegi családja működésére is, tinédzser fiával való kapcsolatára.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Tizenkilenc éves koromig a családomban (mint akkor mondták: munkáscsaládban) éltem. A szüleimnek soha nem volt igazán jó kapcsolatuk egymással. Anyám mindenkinek dirigált, mindenki fölött uralkodni akart, senkinek nem lehetett véleménye, se nekem, se az öcsémnek. Öcsém, mihelyst lehetett, Pestre ment dolgozni, én pedig továbbra is otthon engedelmeskedtem, még akkor is, amikor megalázás vagy zsarolás ért. Tehetetlennek éreztem magam. Még nem voltam húszéves, amikor férjhez menekültem, sajnos egy italozó férfihez, akitől öt éven át tűrt fájdalom és szenvedés után elváltam. Az egyik vidéki nagyvárosba költöztem, az akkor négyéves kisfiammal. Megpróbálkoztam hozzám illő társat keresni, de ebben az időben anyám mindig a gyereket faggatta az én életemről, és ellenem beszélt. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy kapcsolataim megszakadtak. Ekkor történt, hogy apám, aki türelmes, csendes természetű ember, nem bírta tovább, és kilépett a házasságból, talált egy normális gondolkodású nőt, akivel ma is együtt él. Négy évig tartott a vagyonmegosztás pere. Anyám a mai napig sem tudja elviselni, hogy apám elvált tőle. Mindenkit elmart maga mellől, nemcsak minket, de a testvéreit is. De engem továbbra is terrorizált telefonon, levélben, vagy a látogatások alkalmával. Örömlánynak nevezett a gyermekem előtt. Ezután enyhébb infarktust kaptam, idegileg nagyon rossz állapotba kerültem, majd két hónap múlva rákos beteg lettem. Hála Istennek, meggyógyultam, egészséges vagyok, de a megaláztatások miatt annyira megutáltam anyámat, hogy körülbelül másfél évig nem is látogattam meg.
A fiam most tizenhét éves elmúlt, egyedül nevelem, nincs társam, de nagyon vágyom egy teljes családra, szeretetre. A fiam gyengén tanul (nem fordít elég időt a tanulásra, ezen időnként veszekszünk), nem tartja be az időpontot, ha elmegy valahová, ha kilencig engedem el, addig alkudozik, míg tíz óra lesz belőle, időnként nem mond igazat. Szeretne még több márkás ruhát, és engem hibáztat azért, hogy csak ennyi a pénzünk. Veszekedés közben időnként nagyon durva, fenyeget. Ugyanakkor segít otthon, takarít, elmosogat, ha kell, befizeti a csekkeket, ezeket én értékelem is, néha adok neki zsebpénzt, veszek neki finomságot. Többször megpuszilgat, kimutatja, hogy ő is szeret engem. De anyám változatlanul megpróbálja őt felhasználni, ellenem uszítja, pénzzel manipulálja, kifaggatja. Rosszulesik nekem, hogyha anyám felhívja telefonon, ő máris szalad hozzá, és ha valamit kérdezek, elkezd ellenem vádaskodni, pártolja a nagyanyját. Áruló? Sokszor sírdogálok. Mit tegyek, hogy a gyerekem mellettem álljon ki, hogyan védekezhetek az ellen, hogy az anyám a mi életünket is tönkretegye?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
A terror mindig „árulókat” keres és használ. De én nem hinném, hogy a maga fia „áruló” volna, hanem egy sajátos, nehéz, kettős helyzetben vergődik. Ő talán az első és egyetlen ember, akin a maga édesanyja – a nagymama – nem próbál uralkodni, terrorizálni, talán okulva az eddigi tapasztalatokon, illetve öregkorában megenyhülve az unokájához fűződő új kapcsolatban. Abban viszont biztos, hogy
igaza van: rajta keresztül magát továbbra is terrorizálni próbálja.
Mit lehetne tenni, hogy a maga és a fia közti időnkénti feszültségek enyhüljenek, a veszekedések ritkuljanak (netán elmaradjanak)? És, hogy a nagymama ártó hatása ne – vagy minél kevésbé – érvényesülhessen?
Úgy gondolom, hogy magának nem kellene tizenhét éves fia tanulásával foglalkoznia; a fontos csak az, hogy még ha bukdácsolva is, de valahogy átmenjen. Úgy tapasztaltam, hogy ha az olyan gyerekek, amilyennek a fiát maga leírta, érzik, hogy ez az ő dolguk, akkor jobban odafigyelnek, még a tanulásra is. Ami pedig az időpontokat illeti:
ne mondja, hogy kilencig engedi el, ne kelljen alkudoznia, ő mondja meg, hogy meddig marad, de azt tartsa be, és magától mondja meg, hogy hová megy (anélkül, hogy faggatná).
Ha valamiért tovább maradna, hadd telefonáljon haza, abban a biztos tudatban, hogy maga nem parancsol rá, hogy azonnal jöjjön, de megnyugodva veszi tudomásul, hogy csak később fog hazajönni.
Ami a nagyanyjával való kapcsolatát illeti: nem faggatnám, és nem vádaskodnék a maga helyében, de arra megkérném, hogy hallgassa meg, amit maga elmesél az életéről, hogy megértse, maga, az öccse és a nagyapja miért éreznek másként a nagyanyjával szemben. Miközben elfogadja, hogy neki – aki nem volt kitéve ilyesmiknek – jobb a kapcsolata a nagyanyjával.
Nem arra törekednék tehát, hogy a nagyanyja ellen neveljem – de az én helyzetemről, vagy az én igazságomról felvilágosítanám.
Nem követelném, hogy mellettem álljon ki, de elmondanám neki, akár sírva is, hogy engem mi bánt, miközben ráhagynám, hogy ő úgy ápolja ezt a kapcsolatot a nagyanyjával, ahogy jónak látja. Nem tudok jobbat mondani: ha tiltja, rosszabb, mintha – felvilágosítva – engedi.
Ami a márkás cuccokat és a zsebpénzt illeti: rendszeresen adnék zsebpénzt a gyereknek, ha keveset is. Gyűjtse, és majd vegye meg magának, amit én nem tudok, vagy nem akarok megvenni. A gyerek apja nem ad pénzt maguknak, illetve időnként neki is? Nincs kapcsolatuk?
A márkás ruhák és cipők szenvedélyéről tudnunk kell, hogy ezt a divaton kívül mindig valaminek a hiánya fűti.
Milyen kapcsolatban van a fia a nagyapjával és a nagybátyjával, aki a maga öccse? A maga helyében én ezeket a kapcsolatokat – a gyerek érdekében is – hatékonyan ápolnám.
És végül: igen, nagyon fontos volna, hogy magának is meglegyen a saját élete. Ha ennek kialakítására most gyengének érzi magát, vegye igénybe a családsegítő szolgálat vagy a pszichológiai szakrendelés szakembereinek segítségét, a múlt feldolgozásában és a jelen kapcsolatkereső erőinek hatékonyabbá tételében is.
Nők Lapja 2001/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
