Hivatalos bűnügyi statisztikák szerint manapság Magyarországon évente hat-nyolc csecsemőgyilkosság történik. Mást gondolnak azonban a szakértők: szerintük a magas látencia miatt számolhatnánk akár ennek tízszeresével is. Egy 1994-ben megjelent cikkünkben Mörk Leonóra arról írt, hogy évente két tucatnyi egy évnél kisebb gyermeket gyilkolnak meg Magyarországon. Bár sosem tudhatjuk meg, mi a pontos szám, bizonyára nem elérhetetlen cél, hogy egyszer ez egészen pontosan nulla legyen.
A csecsemőgyilkosságok többsége ugyanis krízisterhesség következményeképp történik. Ez azt jelenti, hogy általában saját rokonaik ölnek meg olyan kisgyermekeket, akiknek érkezésére – enyhe kifejezéssel élve – nem volt felkészülve környezetük. Ez lehet amiatt, hogy mélyszegénységben, súlyos betegségben, bántalmazó kapcsolatban, vagy egyéb veszélyek között élnek. Ne gondoljuk, hogy az a szülő, aki elveszi saját gyermeke életét, nem rokkan abba bele pszichésen. Vagy hogy nem volt eleve olyan, szinte elképzelhetetlen, borzasztó mentális állapotban, ami miatt adott helyzetében ezt látta az egyetlen járható útnak.
A csecsemőgyilkosságok megakadályozására tehát elsősorban azt kellene elkerülnünk, hogy krízisterhességek történjenek. Ennek megoldása azonban túlmutat az egyén törekvésein. Nem tudjuk ugyanis egyéni akarattal egyik napról a másikra felszámolni a legnehezebb helyzetben lévők problémáit, ahogyan a szélesebb, nemzetgazdasági, társadalmi gondokat, az esélyegyenlőtlenséget sem. Pedig a tragédiák eredendően ezeknek egyvelegéből fakadnak, amelyet csak tetéz a felvilágosítás, az érdemi segítségnyújtás, a támogatás hiánya.
A legtöbb, amit tehetünk, hogy szorgalmazzuk a döntéshozóknál ezeknek a problémáknak a kezelését és megoldását.
Egyelőre a csecsemőgyilkosságok számának visszaszorítására a babamentő inkubátor, az örökbeadás a leghumánusabb módszer. Amíg azonban nem találja meg őket egy szerető család, azok a gyerekek, akikről lemondtak vérszerinti szüleik, állami gondoskodásba kerülnek – az állami gondoskodás rendszerének mély problémái pedig mindmáig megoldatlanok Magyarországon.
Nők Lapja 1994/9: A csecsemőgyilkosságok hete
A „csecsemőgyilkosságok hete” borzasztó elnevezést viselhetné az a februári hét nap, amikor összesen öt újszülött holttestére bukkantak, egy hét leforgása alatt. A szakértők szerint amíg Németországban egy esztendő alatt mindössze egy-két csecsemőgyilkosság történik, addig nálunk körülbelül kéttucatnyi. Az idén eddig nyolc meggyilkolt újszülöttről tudnak a hatóságok.
Februárban az első híradás egy Budapesten talált kis holttestről érkezett: az aprócska kislányra a 18. kerületi Sallai úti lakótelep mögött, az erdőben találtak rá. A szerencsétlen kicsit ismeretlen kezek először egy piros-fehér csíkos asztalterítőbe, majd egy pelenkás zacskóba csomagolták. A következő kis áldozatról a Miskolc melletti Felsőhámorból érkezett a hír: az ugyancsak pelenkás zacskóba göngyölt kislányt, a felsőhámori temető bozótjában találta meg a település egyik lakója.
Néhány nappal később, február 5-én újabb meggyilkolt csecsemő került elő, újra a fővárosból: a 3. kerületi Kossuth Lajos üdülősor melletti erdőcskéből. A reklámszatyorba rejtett újszülöttet már az állatok is megrágták.
A negyedik csecsemő az egyetlen, akinél a rendőrség az elkövetőt is ismeri. Az eset Győrben történt: L. Cs.-né győri lakásán meghalt, és a boncoláskor kiderült, az asszony halála előtt szült, majd elvérzett.
A nyomozók az asszony lakásának kertjében rábukkantak az újszülött tetemére is: a kisfiút fél méter mélyen a földbe ásták. A szüléskor otthon volt a férj is.
A szakszerű ellátás megmenthette volna a nő életét, aki után egyébként négy kisgyerek maradt árván.
Az ötödik csecsemőholttest ismét Miskolc környékéről került elő, február 7-én. A járókelők Miskolctapolcán, a Bencések út 124. szám alatti telekkel szemben, egy bozótos részen fedezték fel a meggyilkolt újszülöttet, akinek közelében fehér reklámszatyrot találtak, benne sötétkék pólóval.
A csecsemőgyilkosság akkor volt a születésszabályozás bevett módja, amikor a fogamzásgátlás egyéb eljárásait nem ismerték.
Ősi és barbár voltát már a középkorban felismerték, amikor – elsőként Firenzében – létrehozták a lelencházakat. Ezeknek a forgóajtajába az anya beletehette nemkívánt újszülöttjét, majd meghúzta a csengőt, és a kisbaba eltűnt az ajtó mögött. Ma ilyenfajta megoldásra nincsen mód, ám a terhességmegszakításra jelentkező nőknek felajánlják a családvédelmi szolgálatok: szüljék meg, és adják örökbe gyermeküket. Tavaly, a magzatvédelmi törvény első évében, az abortuszra jelentkező asszonyok közül ezzel a lehetőséggel senki nem élt.
(ml)
Nők Lapja 1994/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
