Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy édesanya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert kétségbeesett attól, hogy tinédzser lánya eltávolodni látszik tőle.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Tizenöt éves leányomat egyedül nevelem, és egy ideje elkeseredett anya vagyok. Volt férjemtől régen elváltam, két nagy lányomnak már gyerekei vannak. Ők sokat segítenek. Leányomat nem látogatja az apja, gyerektartást sem ad. A kislányom művészeti középiskolába jár, reggel hét órakor elmegy, és este nyolc van, amikor belép az ajtón. Az általánost jelesen végezte, most alig közepes az átlaga. Este fél tizenegyig szól a szobájában a zene, közben nem tanul, az ablakban áll, nézelődik. Azon vettem észre magam, hogy leselkedem utána. Este, amikor hazajön, fáradt, mostanában már meg sem puszil. Én kérdezem, mi volt az iskolában, „semmi érdemleges”, feleli, és ezzel otthagy. Úgy érzem, eltávolodott tőlem. Hiába adtam meg neki mindent kicsi korától, vittem mindenhová, manökeniskolába, sportolni, balettra, vigyáztam minden lépését. A nagylányaim azt mondják, kicsit engedjem el jobban a barátnőjével, de szerintem rossz hatással van rá az a lány. Még este tízkor is beszélnek telefonon, és azzal köszön el tőle a lányom, hogy: „Imádlak!” Ezt hallgatni sem bírom. A lány nagyon sovány, alig eszik, hogy ne hízzon meg, és biztosan nagyon izgul, hogy a vizsgákon ki ne rostálják.
Lehetséges, hogy sokat papolok neki. Hiába mondom el százszor, hogy szerintem a topok nyári viseletek. Időnként fáj a dereka, akkor ezt megemlítem, mire a válasz: „Ó tudom, ne is mondd tovább, anya!” A sapkaviselésről is ugyanez hangzik el naponta. Reggel aztán, ahogy elmegy, mindig utánanézek, és integetek neki az ablakból. Ahogy ilyenkor visszaint, úgy érzem, hogy ez az én drága „kicsi” nagylányom. Nincs társaságom, de már moziba sem mehetünk kettesben, mert érzem, hogy ez neki kínos, mivel a többiek a barátnőjükkel mennek. Szeretném, ha vissza tudnám kapni a drága kislányomat. Lehetséges ez? Ha igen, hogyan?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Amit leír, teljesen természetes. Higgye el, teljes családokban is így van ez, csak ott kicsit kevésbé vesszük észre, kevésbé éljük át saját magányunkat, amikor felnövekvő, kamaszkorba lépő gyerekeink „távolodnak” tőlünk. De tudnia kell, hogy ez a távolodás csak látszólagos.
Azt szokták mondani, hogy a legfontosabb, amit a kamaszért tehetünk: elviseljük a jelenlétét. Ez azt jelenti, hogy van elviselnivaló, tudnak idegesíteni vagy szorongással eltölteni minket, és nem is csak kiélesedett kritikai érzékükkel, ami nem egyszer a szemtelenség formáját ölti, hanem sok másféle „tüskésséggel” is.
Ugyanakkor szeretnék otthon érezni magukat közöttünk, szeretnék, ha elfogadnánk őket olyannak, amilyenek, még ha ezt a vágyukat nem is tudják kimutatni, vagy pláne kifejezni.
Ha jól értem, kislánya – aki már nem is olyan kicsi – érettségit adó művészeti szakközépiskolába jár, ahol nem ritka a reggeltől estig tartó elfoglaltság. Egy pillanatig elgondolkozom azon, hogy vajon miért közepes az átlaga, miközben megértem, hogy nem ér rá tanulni közismereti tárgyakat, ha meg-megújuló feszültségekben a rostavizsgákra készül. De
ha egy kamasz esetében arról volna szó, hogy hirtelen minden érthető ok nélkül leromlik a tanulmányi eredménye, az aggodalomra ad okot, és szakember segítségét kellene kérni a háttérben ilyenkor fellépő lelki feszültségek feloldásához.
De itt, szerintem, nem erről van szó. Ha a lánya negyed kilenc tájban megérkezik (gondolom, még vacsorázik is) érthető, hogy fél tizenegyig még oldó zeneszónál bámészkodik, mereng, netán éppen kibámul az ablakon. Szüksége van erre a lazításra.
A kamaszok abbahagyják a rendszeres puszilkodást a szülőkkel, nem kedvelik a túl sűrű és rutinszerű testi érintkezést, miközben azért simogatásra vagy hátbaveregetésre néha vágynak, ha nem is tudják kimutatni.
Arra a kérdésre, hogy mi volt az iskolában – az óvodában –, a kisebb gyerekek nagy része se szeret válaszolni. Talán, ha másról tudnának ilyenkor néhány szót váltani, nem személyes témáról… Az is lehet, hogy szívesen elmondana valamit, de éppen a kérdésünk fojtja belé a szót.
Azt hiszem, nagylányainak igazuk van: kicsit jobban el kellene engednie a „kislányát”, akár a barátnőjével is.
A kamaszkor érzelmileg gátolt, a barátnőjével beszélgetve kirobban az „Imádlak!”. Ilyenkor persze mi, szülők, féltékenyek vagyunk, de tudnunk kellene, hogy ha el nem rontjuk a dolgot, ha nem követelünk olyasmit, ami ilyenkor nem jár nekünk (külsődleges megnyilvánulásokat), akkor a mélyben sértetlenül él tovább az összetartozás érzése.
Igaza van abban, hogy fontos a kamaszok megfelelő táplálkozása, de nem biztos, hogy az anyai szem jól ítéli meg, hogy sokat esznek-e vagy keveset. És, hogy csak csinosak-e, vagy túl soványak. A lánygyerekeket kétségkívül fenyegeti az anorexia nervosa, az ideges nem evés, de ez valódi és súlyos kórkép, amely kóros lefogyással és a testi folyamatok megváltozásával – például a menses elmaradásával – jár, és sürgős orvosi-pszichológusi segítséget igényel. Nem hiszem, hogy itt erről volna szó.
Ami pedig a kombinét és a sapkát illeti, azt hiszem, ez – különösen a sapkát, a papucsot vagy a pulóvert illetően – örök szülő-gyerek probléma, amelybe ebben az életkorban már nem érdemes, és nem is lehet beleszólni. Igen, a kamaszok már nem a szüleikkel járnak moziba, hanem a barátaikkal, barátnőikkel. De higgye el, hogy az az érzés, amelyet akkor él át, amikor a lánya visszaint, mind a kettejük részéről igazi. A távolság megkönnyíti ennek az érzésnek a kifejezését.
Az ifjúkor elmúltával gyerekeink kicsit más formában, mint ahogy „elmentek”, de visszatérnek hozzánk, ha addig el nem mérgesítettük a kapcsolatot. Gulyás Pál 1940-ben szép, bár töredékben maradt verset írt erről:
„Nem arra lépnek, merre mi megyünk,
az ő útjuk nem arra kanyarog,
mégis viszik árnyékunkat tovább,
az ég füzét, melytől szemünk ragyog.
Majd visszatérnek ők egyszer mihozzánk,
majd egy nyíló virággal visszajönnek,
visszahozzák a felhőt az égen,
majd egy régi falevéllel köszönnek…”
Nők Lapja 2000/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
