Itt a nemzetközi nőnap – a legtökéletesebb alkalom, hogy a nemi egyenlőtlenségekről beszélgessünk. Mégis, sok helyen a nőnap nem szól többről, mint a kókadozó, szupermarketből szerzett tulipánról. Esetleg egy doboz bonbonról – vagy még arról sem. Vannak nők, akik nőnapra egy csésze kávét kapnak, az ajándék pedig az, hogy ez egyszer nem nekik kell lefőzniük maguknak. Esetleg egy pohár víz is jár mellé – ezúttal kérés nélkül.

Pedig valóban, milyen remek apropót szolgáltat(hatna) a nőnap arra, hogy együtt gondolkodjunk a nemi esélyegyenlőtlenségről. Nem szomorúan, inkább tárgyilagosan, nem dühösen, de tenni akarással, együtt, mindannyian. Hogy beszélgessünk arról, hogyan lehetséges, hogy

még ma is több száz millió ember él veszélyben a világon – csupán amiatt, hogy nő.

(Egy pozitív ellenpélda: a franciák épp most, a nőnap hetén foglalták alkotmányba az abortuszhoz való jogot. Ezzel sokat tettek a nők biztonságáért – néhány más ország vezetősége azonban épp ezzel ellentétes irányba halad.)

De ott van a menstruációs szegénység kérdése. Vagy, az egészségünknél maradva, például az a tény, hogy sokkal több nőknek írnak fel veszélyes gyógyszert, mint férfinak. Orgazmusból viszont jóval kevesebb jut nekünk. Ellenben orvosi gázlángozásból megint csak több…

Nőnap alkalmából beszélgethetnénk arról is, hogy még a mesterséges intelligencia is férfiközpontú. Esetleg arról, hogy a legtöbb töréstesztbábu férfi anatómia szerint készül. Utóbbi miatt a nők 73 százalékkal nagyobb valószínűséggel sérülnek meg súlyosan autóbalesetek során. Valóban, ezek a gondolatok sokkal fájóbbak, mint a csokor virág és a tábla csoki…

Fontos azonban ezeket a kérdéseket feszegetni, különben nem érhetünk el változást. Az esélyegyenlőség létfontosságú az emberiség számára, hisz a világnak (napjainkban kifejezetten) több tudósra, művészre és hétköznapi hősre van szüksége. Mindkét nem képviselői közül. Ráadásul (szerencsére) az ehhez szükséges alap már eleve adott; a nagy fokú kíváncsiság, tudásvágy és tenni akarás mindannyiunkban egyformán munkálkodik.

Például az alábbi archív cikkből is rögtön kiderül, hogy a nőket évszázadok óta ugyanúgy érdekli a közélet, az adózás, a bűnügy, a divat, a művészet, a család, a szerelem és – mint azt maga a cikk is mutatja – a történelem és a politika is, mint a férfiakat. Lássuk tehát nőnap alkalmából, mi mindenről írtak az újságok a nőknek címezve – az elmúlt majdnem 250 évben!

Nők Lapja 1990/9: Olvasmány nőknek anno…

Óvatosan forgatom a vaskos kis könyvbe kötött érdes lapokat, próbálom kisilabizálni a megsárgult papíron gót betűkkel írt sorokat, s eközben én magam sem hiszem: a kezemben egy több mint kétszáz évvel ezelőtt megjelent „Nők Lapja”, a Lipcsében 1784-ben kiadott Damen Journal — von einer Damengesellschaft, azaz egy nőtársaság Női Lapja.

Miről írtak rég elporladt újságíró őseink hétről hétre? Nos, többnyire ugyanarról, mint mi manapság. Cikkek a szerelemről, az erkölcsről, érdekességek a társaság és a tudomány világából, életleírások és bölcs tanácsok: „mit tegyünk, ha újszülött van a háznál?”, „hogyan készítsünk ribizlibort?”. Írnak új könyvekről, színdarabokról, levelekre válaszolnak, s az év utolsó számában részletes elszámolást közölnek arról, hogy mire költötte a nőtársaság a tagok pénzét. A címlapon pedig rézmetszet Németország szépéről…

Mindez 1784-ben, amikor nálunk, Magyarországon, II. József a „holt” latin helyett éppen a németet teszi hivatalos nyelvvé, s igyekszik gátat vetni a jobbágyokat sújtó földesúri önkénynek… Az első magyar nyelvű női lapra még majd’ hetven évet kell várni. 1849. november 15-én lát napvilágot a Hölgyfutár — „Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köreiből” — Nagy Ignác tulajdonos szerkesztésében — „Megjelenik ünnep s vasárnap kivévén mindennap”.

Már a harmadik számban valódi szenzációt közölhetnek: „A lánchíd holnap nyílik meg, ha valami akadály nem támad, s annak alapítója, feledhetetlen Széchenyink nem lehet tanúja ez ünnepélynek, melyhez mi is járulni kívántunk a fönebbi versekkel. Mondják, miszerint a hídon oly gép lesz fölállítva, mely pontosan kiszámolandja mindennap, hogy hány ember ment át a hídon. E gép igen jól ismerheti az embereket, mert különben ugyan miképp fogja megkülönböztetni az átmenő barmokat az emberektől, miután minden ugyanazon úton járhat?”

Érdekes a következő hír is: „Jövedelem-adó életbe léptetését is rebesgetik. A magyar írók most alkalmasint azzal vigasztalhatják magokat, hogy adómentesek maradnak.”

December 15-én pedig a következő sorokkal borzongatják a tisztelt nagyérdeműt: „Rózsa Sándor folyvást garázdálkodik Szeged vidékén és üldözői közül már többet megsebesített. Megfoghatatlan, hogy ő folytonos üldözés dacára is megfoghatatlan.”

Nyolc évvel később a magyar hölgyek már válogathatnak a nekik szánt lapok közül: 1857-ben megjelenik a Nővilág, Vajda János szerkesztésében, a kiadó Heckenast Gusztáv. Jósika Júlia bárónő „Eredeti divattudósításokkal” örvendezteti meg olvasóit. Íme, egy rövidke részlet:

„Ostende, sept. 8. 1857.
Kedves barátnőm! Még mindig innen írok; oly meleg volt az idő, hogy féltem eddig visszatérni a városba, hol természetesen a hőség még sokkal nagyobb.
A vendégsereg még oly nagy, mikép olykor alig lehet a védparton haladni, kivált a délutáni órákban, midőn minden ember oda gyűl.
Leírhatnám neked a legpompásabb öltözeteket, mert van itt elég hölgy, ki mindennap úgy kiöltözik, mint egy oltár; de csak megunnád azt, mivel ismétlésekből állana az egész.

Hidd el, mikép a legtöbb hölgy oly egyszerűen volt öltözve, hogy nálunk akármilyen kisvárosi tánczvigalomban, vagy lakomában czifrábban kiöltözött menyecskéket lehet látni; fájdalom! szeretném hozzá tenni, miben a férjek s apák bizonyosan egyet értenek velem.
Van itt Ostendében egy nagy kereskedő-ház, mely Párisban is bolttal bír, úgy hogy itt épen oly jókor lehet minden divatczikket kapni, mint Párisban… De azért még nem léptem át e szép de igen drága bolt küszöbét; mert tartalma messze… haladja szerény erszényem tehetségét…”

A magyar női lapok közül az első „felvilágosult”, s női emancipációt a zászlajára tűző újság, a Nők Lapja 1871-ben jelenik meg először.

A fejlécen ez áll: „A nők munkaképesítésének közlönye.”

Soha nem látott intézmény működéséről tudósít a lap egyik első száma, Bölcsődék címmel:
„Idegen országokban ilynemű intézetek régóta léteznek. A hol ily intézetek vannak, ott a gyermekek vidorak, épek, egészségesek, a szülőket nem csak sok gondtól, hanem sok költségtől is megkímélik. Hazánkban Pesten 1851-ben pendült meg az eszme s 1852-ben megalakult a bölcsőde.

…Felvétetnek az intézetbe csekély díjért oly csecsemők, akiknek szülőik szegények, s lakásukon kívül keresik meg kenyerüket. Csak becsületes anyák gyermekei vétetnek fel a mi nagy befolyással van az erkölcsiségre. Az anya midőn reggel gyermekét beadja, egy éven alól fizet 2 krt, azon felül 3 krt, ezenkívül reggel és délben — ha szopós — tartozik megszoptatni, munkája végeztével pedig hazavinni.”

Szelídebb, amolyan nőknek való „rémtörténetek” is rendszeresen helyet kaptak a lapban, ilyesfélék:
„A budai Dunaparton, a »Debrecen« fogadóval szemközt, f. hó 19-én délben szerencsétlenség történt. A Paksra menő »Zrínyi« gőzös éppen indulni akart, midőn egy szép, fiatal lány szalad a kikötőpadra, hogy elutazó rokonai számára egy kosár holmit vessen a hajóra. A kosár be is esett szépen, hanem a szép fiatal lány meg — egyensúlyt vesztve — a Dunába zuhant. A hajót rögtön megállíták s eloldták a mentő csónakot, de a leányt nem találták meg. Anyja a parton lassan haladt utána, s midőn a kikötőhöz ért, akkor hallá meg: mi történt az ő szép leányával. Kétségbeesve jajgatott. A szegény leány neve Kutschera Mária, 22 éves, budai ácsmester leánya, szülőinek öröme, ki most ősszel ment volna férjhez, ha élve marad.”

A lap munkatársai figyelemmel kísérik a színházi és művészeti életet, az eseményekről állandó rovatban számolnak be: „A nemzeti színpadon f. hó 24-én a Shakespeare »Romeo és Juliá«-t játszották. Júliát Rákosy Szidónia k. a. személyesítette értelemmel és sok helyen igazi bensőséggel; kevesebb elismeréssel szólhatunk Nagy Imre Rómeójáról, kinek önmérséklete a hidegség határát érintette. Egy jelenetben azonban (a baráttal szemben) jól eltalálta a fájdalom hangját, s méltó tapsot aratott. A többi szereplő közül főleg Szerdahelyi (Mercutio) és Szathmáryné asszony tűnt ki.”

A „Nők Lapja bazárja” a mai levelezési rovatnak felelt meg, a válaszadáson túl azonban különféle divatcikkek közvetítésére is vállalkoztak: „Mari k. a. Kecskeméten. Örömmel tapasztaljuk, hogy a küldött báli ruha általános tetszést nyert. — Az uszály olyan mint a krinolin: egészen nem ment ki (és isten tudja, mikor fog kimenni) a divatból, de nem is múlhatatlanul szükséges. A berlini Bazár már nem igen hoz uszályos mintákat.”

Egy örökzöld üzenet:
„Névtelen levelekre nem válaszolunk.”
Végül figyelemre méltó a laptulajdonos abszolút tömör üzenete K—y S—a úrnőnek. „A fűző váll megy, a novellát várjuk.”

Húsz évvel később a Magyar Nők Lapja 1891-ben a Kis hirdetések és Nyílt társalgó című, immár szigorúan üzleti alapon álló, azaz fizetőrovatában „merészebb” üzenetek közvetítésére is vállalkozik:

„Jancsika! Csak te rád örökké rád!… Minden ízemmel, minden porczikámmal, minden csepp véremmel!… Jöjj, válts meg valahára!”

Ismét komolyabb vizekre evezve, talán nem érdektelen abból a cikkből idéznünk, amely a Jókai Magyar Nők Lapjában (a Magyar Nők Lapja utóda), 1896. március 22-én a millenniumi kiállítás jelentőségét ecsetelte, s amelyet Gelléri Mór, a kiállítás főtitkára írt:

„…A nemzeti kiállítás beszámoló lesz első sorban a magyar hazának és másodfokban a külföldnek arról, a mit elértünk, a mit tudunk, a mink van, amink lesz. Tárháza a múltnak, tükre a jelennek, s mutatója a jövőnek. És mert sem magunkat, se másokat ámítani nem akarjuk, tökéletesnek kell lenni a kiállításnak a legkisebb részletig, nem takargatva azt, a mi nincs, és nem szépítve azt, a mi van.

…A népek történetében alig volt még alkalom, mely kínálkozóbb lett volna minden ízében nemzeti, nagyszabású kiállítás rendezésére, mint a mostani, mely elütőleg az újkori kiállítások szokott képétől, mindenekelőtt ünnepi aktus és csak azután tartja szem előtt az elmaradhatatlan gyakorlati czélokat.”

Befejezve e kis sajtótörténeti szemlét, amelyben a XVIII—XIX. század női lapjait igyekeztünk bemutatni, álljon itt egy utolsó, nélkülözhetetlen jó tanácsa a Magyar Háziasszonyok Közlönyéből, a Háztartás című lapból: „Egereket az éléskamrából kiirthatunk, ha az oleander-leveleket szórunk az egérlyukakba és a kamrában is szanaszét. — Apró főtt halat strychninnel bekenve kell az egérlyukakba dugni. — Szétmállott tengeri hagyma is jó, szalonnaszeletekkel és liszttel péppé gyúrva s apró koczkákra vágva az egérlyukakba téve.

— Legjobb ellenszerünk pedig egy jó egerésző macska.”

Jásdi Beáta

Nők Lapja 1990/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja archívum