Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett nagymama levelét idézzük, aki azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert zavarja, hogy tízéves unokája „túl akaratos”, nem engedelmeskedik a nagyszülői parancsoknak.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Az unokám tízéves. A szülők évek óta vezető állásban dolgozó, illetve önálló jogászok, nagyon kevés idejük van. Amikor a lányom visszament dolgozni – körülbelül négy éve –, elhatározták, hogy a nagy

on értelmes gyereket úgy kell nevelni és önállósítani, hogy szeresse azt, amit csinál, ne legyen „terror alatt”, ne azt érezze, hogy folyton parancsolgatnak, essen jól neki az, amit tesz. Ennek az lett a következménye, hogy amikor arra kérjük a kicsit, vegyél sálat, mert hideg van, az a válasza; „majd veszek, ha akarok”.

Gyakran halljuk tőle, ha nálunk van, és a férjem valamire rá akarja venni: „Nem!” Mire a férjem: „Most én mondom meg, hogy mit csinálsz, a szüleid helyett!” Erre az unokám: „Azt csinálok, amit akarok!”

A lányom minket is kér, hogy ha itt van a gyerek, ne szóljon rá a nagyapja, mert azt rosszul tűri. Kétségbeesve töprengek, hogy meg fog-e változni a gyerek egyénisége, elvesznek-e belőle a

z értékek, ha ez így folytatódik? Mert különben jólelkű, igyekvő kislány az unokám, és szerintem az is maradna, ha nem adnának ilyen lehetőséget neki. A lányom úgy könyveli el, hogy nálunk nagy volt a szigor, neki mindig azt kellett tenni, amit az apja akart, és lehet, hogy ő most ezt akarja a gyereknél megváltoztatni.

Korábbi minták

Igaz, nálunk mindig időben kellett lefeküdni, reggel reggelizni kellett, és nem lehetett éhesen menni az iskolába, és az is igaz, hogy az apja gyakran szigorú volt hozzá, de akárhová mentünk – vállalati nyaralás, kirándulás, társaság – soha nem vallottunk vele szégyent. És azt se felejtsük el, hogy az édesapja irányította a lányom érdeklődését a történelem és az irodalom felé, így jutott be mindjárt elsőre a jogi karra, jó eredményei alapján.

Visszatérve az unokámra: szünetben vagy hétvégén akkor fekszik le a gyerek, amikor akar, sokszor éjfél után. Előfordul, hogy az ebéd az első étel, amit lenyel az iskolában, Gyakran nem vacsorázik a családdal, nem éhes, ilyenkor esetleg olvas vagy filmet néz, aztán kilenc órakor kimegy kakaózni, és kéri, hogy az édesanyja is jöjjön ki beszélgetni. Mindezt hagyják a szülei. De hol az alkalmazkodás? Hisz az életben alkalmazkodni kell. Vagy ez a modern nevelés reális? Mi öregedtünk meg?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Levelében több dologról van szó egyszerre, és ha jól olvasom, ezek most szinte „véletlenül” kerültek egy kalap alá. Ha mind a két szülőnek egyformán nagyon kevés az ideje, ez valódi gondokat okozhat a gyerek fejlődésében (és majdnem mindig okoz is), ha nincs valaki, például egy nagymama, aki nap mint nap helyettesíti a szülőket, és megadja a felnőtt támaszt, az állandó és biztos családi hátteret a felnövekvő gyereknek.

De levele szerint unokája esetében nem mutatkoznak az érzelmi elhanyagoltság tünetei. Vagy a szülők oldják meg – sok munkájuk ellenére – jól a nap beosztását, vagy maguk (esetleg a másik nagymama vagy nagypapa), vagy mások megfelelően helyettesítik, pótolják a szülőket.

Az a gondolat, hogy a gyerek szeresse, amit csinál, önmagában nem kárhoztatható. Inkább a fordítottja igaz: az a baj, hogy sokszor – iskolában is, családban is – elvesszük a gyerekek kedvét a világ és az emberek megismerésétől, kioltjuk természetes kíváncsiságukat és érdeklődésüket helytelen vagy rossz időben alkalmazott követelményekkel.

Nem hiszem, hogy a szülői elv következménye az, hogy a jólelkű, igyekvő tízéves kislány azt mondja: „majd veszek, ha akarok”, „azt csinálok, amit akarok”.

A nyolcadik és a tizedik életév között a gyerek ismét az én-fejlődésnek egy sajátos korszakát éli át, amelyik kicsit hasonlít a hároméves kor körüli dackorszakhoz és a később következő kamaszkori dacoláshoz, „szemtelenkedéshez” is. Sokan azt mondják ilyenkor: „Még csak kilencéves, és máris a kamaszkorban van!”

Korai kamaszkor

Ismereteim szerint Rudolf Steiner írta le először ezt a kilencedik életév körüli fordulót. Rubikonnak nevezte, határvonalnak az én és az önállóság fejlődésében, olyan korszaknak, amikor a gyerek először vonja kétségbe tudatosan a felnőtti tekintélyt. Később a hivatalos pszichológiába is bevonult ez a felismerés; Mérei Ferenc ezt az időszakot illetően a metafizikus nyugtalanság korszakáról beszélt. A gyereket félig megfogalmazott vagy meg sem fogalmazott kérdések feszítik: ki vagyok, honnan jövök, tényleg a szüleim gyereke vagyok-e, mi a halál – és így tovább.

És ne felejtsük el, amire C. G. Jung emlékeztet: az én első szava mindig a nem. Így különíti el, így különbözteti meg magát, így gyakorolja magát a saját akaratban.

És a maguk esetében ehhez még hozzájárul – ezt a magatartást felfokozza – egy nagypapa, aki, úgy látszik, mindig is nagyon erőteljesen érvényesítette a maga akaratát. Így hát azt kell mondanunk, hogy ezeket a kiélezett helyzeteket most unoka és nagyapja együtt, ketten csinálják.

Leveléből azt olvasom ki, hogy feltehetőleg az unokával sem kell szégyent vallani nyaraláson, kiránduláson, társaságban; ezek a gyerekek nagyon pontosan tudják, hogy hol, mikor, mit lehet, ha egyébként jó állapotban vannak, mert érzelmi biztonságban érzik magukat. Abból, hogy csak szünetben vagy hétvégén fekszik le a gyerek később, arra következtetek, hogy viszont, amikor iskola van, betartja a lefekvés kitűzött időpontját.

Sok gyerek nem tud reggelizni iskolába indulás előtt, mert még túl korán van (persze, az azért jó, ha ilyenkor is felhörpint egy pohár kakaót, tejet vagy teát legalább).

Ami a vacsorát illeti, én is az együttes étkezés pártján vagyok. De vajon itt tényleg együttes étkezés marad el, vagy csak valaki eszik előbb, a család más tagja – vagy tagjai – később? Mert ez esetben nehéz a gyereket leültetni. Az, hogy kéri az édesanyját, jöjjön ki beszélgetni, arra vall: igényli az együttes étkezést.

Nagyobb baj, ha nem elég akaratos

Egy tízéves gyerek, aki családban él, iskolába jár, és a sállal vagy egyebekkel kapcsolatos dacoskodáson kívül jólelkű, igyekvő, az bizony alkalmazkodik, nem is keveset, annyit és úgy, ahogy kell, s ha ennél többet nem akar alkalmazkodni, az csak akaratának egészséges fejlődését jelzi.

Sok szakember figyelmeztet: nem az „akaratos” (netán „rosszalkodó”) gyerekek jövőjéért kell aggódnunk, hanem a túlzottan visszahúzódó, önálló akaratot nem nyilvánító (és így nagyon is könnyen kezelhető, kifogástalanul „jó”) gyerekek vannak veszélyben lelki fejlődésüket illetően!

(Elsősorban depressziós kórképek kibontakozása fenyegeti őket a kamaszkor után.)

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/16. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images