Ma is születnek újabb és újabb rajongói Hofi Géza munkásságának. Bár a leghíresebb magyar komikus már több mint 20 éve nincs közöttünk, a modern technológiának hála legendás előadásait bármikor újranézhetjük és -hallgathatjuk az interneten. Időről időre a közösségi médiában is előkerülnek sokakat elgondolkodtató Hofi Géza-mondások – közéletről, magánéletről, politikáról.

„Már az ötvenes években – akkor még Hoffmann Géza néven – megcsillantotta tömör, lényegre törő humorát a kőbányai téglagyár színjátszó csoportjában, s azután Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában. 1960-ban Szendrő József leszerződtette a Debreceni Csokonai Színházhoz, s rávette, hogy változtassa Hofira a nevét.

1963-tól önálló parodistaként kezdett műsorokat adni országszerte, de az igazi ismertséget 1968-ban, a rádió szilveszteri műsorában elhangzott Táncdalfesztivál-paródia hozta meg számára.

Tizenhárom évig a Mikroszkóp Színház tagja volt, majd a Madách Színházhoz szerződött. Sírva-kacagva ünnepelte a közönség a Hofélia, majd az Élelem bére című előadóestet – utóbbi több mint ezer előadást ért meg, és még mehetett volna tovább, hiszen Hofi mindig megújította a műsort, s igen frissen reagált a közéleti változásokra. Előadásaira hónapokra előre minden jegy elkelt, s még a pótszékre szólónak is örülhettünk” – írtuk anno nekrológunkban.

Alább Vadas Zsuzsa interjúját közöljük a legendás mókamesterrel – egy 1994-es Nők Lapjából.

Nők Lapja 1994/11: Beszélgetés Hofi Gézával

– Régen szerepelt utoljára a tévében. Hallgatásra kényszerült, vagy önkéntes száműzetésbe vonult? Mondták azt is, hogy kifogyott a humora, már a Hofi sem a régi. De a szilveszteri rádiókabaré bebizonyította, nem igaz, hogy hofizás, a tegeződő, összekacsintó humorizálás kora lejárt.
– Már miért járt volna le? Sőt, soha ennyi poén meg téma, mint mostanában. 

– Még mindig megengedheti magának, hogy letegezze az embereket, bunkócskának szólítsa őket. Nem volt emiatt kellemetlensége? 
– Kinek nincs amiatt, hogy pofázik? Tőlem éppen ezt várják el. Azt mondom, amire ők gondolnak, tehát a saját véleményükkel találkoznak a műsoraimon. Ezt, mióta a pályán vagyok, soha nem tévesztettem el. És a közönség ezt tudja. Gondold csak el, a Madách Kamarában már az ezredik előadás körül tartunk és minden jegy elkelt, két hónappal előre. Azért ez nem egy akármi. A szünetben megisznak két doboz sört, majd taxiba vágják magukat, mert mire lemegy a műsor, már a metró sem közlekedik. És nincs székcsapkodás és nem rohannak a ruhatárba. A kisember az kisember, a közönség az közönség. Akármilyen is a rendszer. 

– Azért a közönség sem egyforma: hol jó, hol rosszabb.
– Azt mindig lehet látni, hogy ma este ki jött el. Különösen az összekacsintósdi részeknél. Az egyik nem tehet róla, de érti. A másik meg szintén nem tehet róla, de nem érti. Ezen soha nem szabad megsértődni. Nem lehetek sem sértett, sem haragos. Nem bántani kell a közönséget – akkor valóban megsértődik –, hanem szeretni. Tapasztalatból tudom, ha begerjedek valamin, akkor rossz is vagyok. 

– Kevés embernek adatik meg, hogy öt perc alatt szót ért mindenkivel. Csak akkor tesz lakatot a szájára, ha a magánéletéről faggatják. Miért? 
– Direkt, előre megfontolt szándékkal. Van a magánéletem, a hobbim és van a munkám. Úgy ítélem meg, hogy ebből csak a munka az, ami közös és azt meg is osztom bárkivel. A többihez senkinek semmi köze. 

– Pedig éppen arra akartam kérni, hogy adjon a lapunknak egy rövid, amolyan „hofis” életrajzot.
– Hát jó, de csak az olvasók kedvéért, mivel a feleségem is járatja a Nők Lapját. Szóval megszülettem – az évszám nem fontos – Budapesten, vidéki szülőktől. Anyám veszprémi, apám Sztálinváros mellett, Pöntöllén, illetve Rácalmáson született. Pesten előbb a Róbert Károly körúton laktunk, majd Kőbánya következett, a téglagyár és környéke. Ezt a finom kis behízelgő modoromat ott szedtem magamra. Iskolám több is volt, mivel akadt, amelyikből kicsaptak. Egyszer például azért, mert szereztünk pincérköpenyeket és azzal mentünk be a Gyáli úti lányiskolába, hogy ellenőrizni jöttünk a fűtőtesteket. A tanárok sajnos nem értették a tréfát. 

– Mi akart lenni? 
– Azt hittem, színész leszek. Ilyen hülye ötleteim voltak. A család persze ellenezte. Anyám azt tanácsolta, maradjak a Porcelángyárban, ahol dolgoztam, mert ott mégis megvan a havi fixem. A művezetőm, Bodor Barna azzal búcsúzott tőlem, hogy „te Géza, ha valami nem sikerül a pályáddal, ide visszajöhetsz bármikor. A munkapadod megvár”. Ebben is különbözöm némelyik politikustól: nekem van hová visszamennem. 

– Miből gondolta, hogy színpadon a helye? 
– Az iskolában és a munkahelyen is mindig én voltam a jópofa. Egy fiatal kölyök ebből már azt hiszi, hogy övé a világ. Először megpróbáltam bejutni a Színművészeti Főiskolára: Básti Lajos mindig felvett, a többiek mindig kirúgtak. Aztán jött Debrecen, a nagy Szendrő Józsi bácsi és három év a színházban. Ott jöttem rá, hogy amilyen színész én lehetnék, olyan még van egy pár. Mert engem más nem zavart, csak a partner, a végszó, a kötött szöveg és a beállítás. Gondold el, be kell mennem a színpadra és megmondják, hogy hová álljak, kire nézzek. Hát nekem ez nem megy.

– Ezért jött el Debrecenből? Hová? 
– A kocsmába. Nem inni, hanem dolgozni. Parodizáltam egész éjszaka. Senkinek nem kívánom, de felért egy főiskolával. Időnként elküldtek, mármint a közönség, de nem mehettem, mert kötött a szerződés és 150 forintot fizettek, szóval még meg is érte abban az időben. Innét kerültem a Mikroszkóphoz és amikor úgy éreztem, hogy számomra kifutott a színház, átjöttem a Madáchba. Tíz éve. Azóta itt vagyok.

– Az első nagy sikereit a Mikroszkópban aratta, Komlós Jánossal. 
– Komlós mindenben a mondanivalót kereste. Kitaláltam például egy sztriptízszámot: bejön a nő, nagy mellekkel, szűk bugyiban. „Jó – mondta erre –, de mit akarsz vele mondani?” Akkor elkezdtük, hogy a melltartó egyik fele nyugatnémet, a másik fele keletnémet. A kettő együtt van és mégsincs együtt, de melyik tartja jobban a mellet? A végén úgy megjött a bátorságom, hogy egyre szemtelenebb lettem. A mondanivalót már megtaláltam, ehhez kellett hozzákeresni a kifejezőeszközöket. 

– Születési adottság a humorérzék, vagy készség, ami fejleszthető? 
– Ha kifejleszthető lenne, több példány lenne belőlem. De nincs, a közönségnek sajnos, nekem szerencsémre. Egyik rokonom sem volt még a pálya közelében sem. De egyszer mentem haza és hallom, hogy az apám beszélget a szobában. Kérdem anyámtól, hogy vendégünk van? „Nem, apád nézi a tévéhíradót.” Azzal beszélgetett. Káromkodott, lehülyézte. Valami dokumentumfilm ment Leninről. Lenin beszél és hatalmas tömeg hallgatja. Amikor mond valamit, nagy hurrázás, az usanka sapkák röpködnek a levegőben. Erre mondja az apám, hogy hazugság. „Ne viccelj már – mondom neki –, hát látod, hogy feldobják a sapkákat és azok repülnek.” „Akkor is hazugság” – tart ki az állítása mellett makacsul. „Legalább azt magyarázd meg, hogy miért?” Megmagyarázta. Ekkora tömegben, ha feldobják a sapkákat, mondta, nem lehet odébb menni pár lépést, hogy elkapják, mert a sapka nem oda esik vissza, ugye? Na és ki az a hülye, aki a sapkáját elhajítja ott, ahol egy sapkát adnak egy életre? 

– A színpadi rögtönzés olyan, mint a halálugrás. Nincs lámpaláza a fellépések előtt? 
– Szerelmi életet sem lehet élni nyugalmi állapotban. Ennek a műfajnak ez a rizikója, de ezért érdemes művelni. Otthon, mint a hülye, nézek magam elé és nyolckor már bejövök a színházba, pedig az előadás csak fél tizenegykor kezdődik. Ott kell lennem, órákkal előbb, hogy érezzem a színházat, ahol olyan dolgok születnek, hogy hú. Beszól például valamelyik este egy rekedtes férfihang, hogy „Géza! Hagyjál már emészteni!” Na, erre rákontráznak a többiek és kialakul egy nagy-nagy hömpölygő nevetés. Ez aztán hozza magával a többit, mert előre megírt szöveg, az nincs. Viszont, ha egy poén bejön, az olyan, mintha betonba lenne bevésve. Az másnap ugyanúgy jön, szó szerint. Ha nincs rá reagálás, úgy felejtjük el, mintha ott sem lettünk volna. 

– De csak kell valami kapaszkodó! Arra az esetre, ha rossz napot fogott ki, vagy egyszerűen rövidzárlatos. 
– Ilyen váz a Hoféliában a zene. Erre épül a műsor. Ahol a zenekar belép, ott a végszó, és ezt nem lehet lekésni. A téma változhat menet közben, de a zenei pillérek mindig ugyanazok. Vagy: súgni nincs mit nálunk, de nekem van súgógépem. Két papír, rajta emlékeztető ábrák. Arra az esetre, ha elfelejteném valamelyik alapviccemet. Ilyenkor az ügyelőm felemeli és odamutatja. Néha persze belezavarodik, mert mindennap más a sorrend. Persze, attól is hofis a műsor, hogy ebben az őrületkavalkádban belekezdek egyszerre három-négy témába. Miközben elmegyek valamerre, hirtelen belehasít az agyamba: mondtam én ezt már? Nem tudom. Mit teszek ilyenkor? Megkérdezem a közönségtől és már megyünk is tovább. De

hogy milyen hosszúnak kell lenni a szünetnek két poén között? Nem tudom. Ma kellett szünet, és holnap? Ezt sem tudom. De azt tudom, hogy a poén csak egyszótagú lehet.

Csatt és kész. Ha több, akkor az nem poén. És mindig csak az utolsó szó lehet a poén. Még akkor is, ha nyelvtanilag helytelen. Ha azt mind kielemezném, bele is hülyülnék. Erre szoktam azt mondani, hogy nagyon nagy munka van az én félműveltségemben. 

– Mit gondol, mi fog fennmaradni abból, amit csinál? 
– A rendszer. 

– Melyik? 
– Mindegy. Maga a rendszer. Az a fajta felfogás, amit az emberektől vettem át. Ez a röhögős, vagány, belebeszélős szemlélet. Tisztára, mint a futballmeccseken, ahol olyan poénok vannak, hogy borzasztó. Vagy a ringben. Amikor Papp Laci szovjet versenyzővel mérkőzött, bekiabálták: „Laci, köszönd meg neki a felszabadítást!” Lehet ennél jobban kifejezni a kor hangulatát? A jéghokiszurkolók tudják, hogy mikor kell belefújni a sípjába a bírónak. Ilyenkor előbb felteszi a kezét, aztán fúj. Na, most jön a szotyolaárus a sorok között és elüvölti magát: „Aki hülye, tegye fel a kezét!” Erre a bíró úgy kapja fel a karját, mint az őrült. Lehet ilyet kitalálni? Ilyen nincs. Volt egy tűzoltónk, minden előadást végignézett, kívülről tudta az összes szövegemet. Egyik alkalommal kigyulladt egy lámpa. A tűz egyre jobban terjedt, a füst már gomolygott, kifelé a nézőtérre. Mit mondhattam erre? „Gyerekek, tűz van!” Mire a tűzoltó odaszól kint az ügyelőnek: „Ezt ma mondta először!” Ilyet sem lehet kitalálni íróasztalnál. Ezek fognak fennmaradni. 

– Hogy érzi magát? 
– Jól. 

– Kinek drukkol? 
– Nekem teljesen megfelelne ma az, amit az MDF ígért a választások előtt. Ennyi. Én nem akarok semmit. Csak nem szeretem, amikor hülyére vesznek. Erre is mondhatok példákat. Meghalt a miniszterelnök, sajnos. Nézem a tévén: nagy megrendülés. Boross úr, Göncz úr megteszik a bejelentést, ahogyan kell. Utána nyilvánvaló, hogy komolyzenét kell adni. Gyászzenét. Az államfő befejezi a beszédet, utána hatalmas taps. Mert a zenei anyag tapssal indul. Nem lehetett volna lekeverni? Más. A szóvivő bejelenti, hogy a temetés az előzetes tervek szerint történik. Például mikor tervezték? Még a nyáron? És akkor még én vagyok az ellenzéki?

– Talán lassan már nevetni is elfelejtünk. Az egyiknek nincs kedve hozzá, a másik meg nem tud mit kezdeni azokkal, akik nem tehetnek róla, de arra születtek, hogy nevettessenek. 
– Márpedig, akinek van humora, csak azzal tud dolgozni. Akinek nincs, az meg csak azzal. Ez ilyen egyszerű.

Az embert is kétféleképpen lehet lejáratni. Az egyik, hogy nem engedik szóhoz jutni, a másik pedig, hogy engedik. Kész.

És amikor ő dönti el, hogy mekkora zseni, ott már komoly gondok vannak. Az meg, hogy valakit utálok és le akarom járatni, még nem humor. Ha le tudod járatni, az egy más ügy. De hát érteni kell ehhez is. 

– Bosszantja, ha felemlegetik a múltját? 
– Miféle múltamat? Nekem nem kell bizonygatni, nyalni senkinek: az egész eddigi tevékenységem rajta van a lemezeken és a szalagokon. Csak fel kell tenni. Nekem nem kellett átállnom. Ott vagyok, ahol voltam. Bang… Ennyi!

Vadas Zsuzsa

Íme, 6 kedvenc Hofi Géza-poénunk, ami mindig megnevettet bennünket. 

Nők Lapja 1994/11. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: A Magyar Rádió 6-os stúdiója. BÚÉK 1979! A 10 éves Kabarészínház szilveszteri műsora. Hofi Géza humorista – Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán