Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. Ahogy a szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, úgy Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük, aki azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert gyermekei között megint felütötte fejét a testvérféltékenység.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Nagyobbik fiam, Lackó, állandóan piszkálja, szurkálja a kicsit. A kicsi most nemrégen múlt egyéves (tizenöt hónapos). Lackó mindent kikap a kezéből, időnként csak úgy nekiront, odacsap. Ha kérdezem, miért tette, a válasz mindig: Nem tudom! Az óvodában is panaszkodnak rá.

Már a kiscsoportban felvetették, hogy pszichológusra lenne szüksége. Akkor még sokszor bekakilt, bepisilt, nem játszott a többiekkel, a kukiját piszkálta, és jött-ment, mint egy holdkóros.

Sokáig sír, amikor otthagytam, holott csak félnapos volt, és elég nehezen ment a beilleszkedés. Pedig csak novembertől kezdte az ovit. (Ferike szeptemberben született, és nem akartam, hogy Lackó azt higgye, neki azért kell menni, mert Ferike jött.)

Most, hogy középsős, már jobb a helyzet. Barátai is vannak. (Azóta az óvónők már nem tartják szükségesnek a pszichológust.) Bár ott is, mint itthon, szurkálódik, lökdösi a többieket, összerombolja a játékaikat. S az utóbbi időben halandzsázik. Lehet az is, hogy ez Ferike hatására történik, mert ő most tanul beszélni. Azt gondolom, hogy minden, amit leírtam, a féltékenység miatt van.

Próbáltam nem odafigyelni, gondoltam, idővel megszűnik, mert nem akartam, hogy mindenért szidást kapjon.

De a dolog csak nem maradt abba, s már az óvó nénik türelme is fogytán van.

Az apja túl sokat dolgozik, szinte nem is jut rá ideje, én pedig ennél több időt nem tudok rászánni. Egyébként nagyon érdeklődő, érzékeny kisfiúról van szó. „Kötelező” feladatokban (mint például az öltözés) türelmetlen, de órákig el tud szöszmötölni olyan dologgal, amely őt érdekli. Nagyon jól rajzol. Verni nem szoktuk, legalábbis nem jellemző. Inkább kisebb büntetéseket kap.

Sokszor mondjuk neki, hogy őt ugyanúgy szeretjük, mint Ferikét. Amikor rákérdezek, ő is azt mondja, hogy szereti a testvérét, mégis piszkálja. Mit csináljak? Mégis vigyem pszichológushoz? Hallgassak a férjemre, aki azt mondja, hogy túlzok, és fogadjuk el őt olyannak, amilyen?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Igaza van: mindaz, amit leír, a testvérféltékenység – és az ezzel összefüggő magárahagyatottság, szomorúság, veszteségérzés – jellemző tünete.

Lackónak is igaza van. Ő nem tudhatja, hogy miért kell neki piszkálnia, lökdösnie, „szurkálnia” a kistestvérét, illetve az óvodában a többi gyereket, miért is rombolja össze a játékaikat,

és miért halandzsázik az utóbbi időben – mióta Ferike beszélni tanult. És abban is igaza van Lackónak, hogy ő szereti a testvérét – holott gyötri, piszkálja. A nagyobbik testvér érzése a kis „betolakodóval” szemben mindig – vagy az esetek legnagyobb részében – ambivalens, egyszerre kétféle (kétértékű). A szülők mintáját követve elfogadja, mint családtagot – sőt, ragaszkodik is hozzá –, másrészt nem tudja leküzdeni a féltékenység, irigykedés szorongató érzéseit.

Azt írja, hogy Lackó „csak” novembertől kezdte az óvodát, Ferike szeptemberi megszületése után. Ez semmiképpen sem „csak”, hanem nagyon is alkalmas időpont arra, hogy a gyerekben felkeltse azt az érzést, hogy őt „kidobják”, kilökik hazulról, miközben kistestvére a mamával otthon marad. Ez az érzés persze még sokáig fennáll. Kis korkülönbség esetén szokták javasolni, hogy ha lehetséges, a gyerekek esetleg együtt menjenek óvodába, vagy mindenképpen olyankor, amikor a nagy már „akar” menni.

Bekakilás, bepisilés – jellegzetes regressziós tünetek, kistestvér születése esetén, azzal a nem tudatos vággyal, hogy őt is ugyanúgy ápolgassák, tisztogassák, mint a kicsit, vele is foglalkozzon ugyanannyit az anyja. A kukiját piszkáló kisgyerek általában szorongását, szomorúságát próbálja feloldani ezzel az örömkereséssel. Lackó egészséges fejlődését jelzi, hogy a tünetek egy része elmúlt.

Nem csak a verést, a szidást is elkerülném. Arra törekednék a maga helyében – különösen egy érdeklődő, érzékeny kisfiú esetében, akinek még ráadásul az őt önértékelésében megerősítő apából is alig jut valami –, hogy a nála kisebb gyerekeknek kijáró, nemegyszer babusgató gyengédséget sugározzam felé, elalvása előtt ne csak mesével, énekkel búcsúztassam és nyugtassam, hanem „külön” simogatással, fülébe sustorgással is:

„Lackó, Lackó, Lackócska, legkedvesebb fiúcska…” – tudván, hogy ezzel nem „csalom meg” Ferikét, hanem csak érzékeltetem Lackóval, hogy nekem ő is az egyetlen, ő is a legfontosabb.

Ugyanígy érzékeltetném vele, hogy milyen jó, hogy ő már okos, ügyes, segít nekem, odahozza a pelenkát, nem kakil, nem pisil be, mint Ferike, akivel lám, mennyi gondom-bajom van. Ez Ferikének nem árt, de Lackónak nagyon sokat használ. Kerülném a „kisebb” büntetéseket is, viszont határozottan – kezét megfogva – mondanám egy-egy bökdösés, piszkálás kapcsán: „Lackó, nem! Ezt ne!” A mondás, hogy őt „ugyanúgy szeretik, mint Ferikét”, semmit sem ér.

Lehet, hogy a pszichológussal még egy kicsit várnék – és ha vinném, csak oldó, játékos, de rendszeres, hosszabb időn át tartó, legalább heti egyszeri terápiát keresnék (nem feledve, hogy ha igazán hatékony, az első időkben még rosszabbodhat is a helyzet!). Mindenképpen fogadják el Lackót olyannak, amilyen, de szorongó feszültségein – amelyek sok erőt vesznek el tőle, és egyre rosszabb helyzetekbe is sodorhatják – próbáljanak (előbb otthon, majd szakember segítségével) enyhíteni.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2001/16. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images