A legendás magyar színésznő, Mezei Mária izgalmas és sokszínű szakmai pályát futott be. 1931-ben, 22 éves korában lépett be Sebestyén Mihály miskolci társulatába, majd innen került 1933-ban a Pécsi Nemzeti Színházhoz. 1935-ben már a Belvárosi Színház tagja volt, és bár 1939 nyarán Párizsban ösztöndíjat nyert, a világháború miatt nem kezdhette el ottani tanulmányait. 1948-ig dolgozott a Vígszínházban, 1949–1956-ig az Operettszínházban és a Vidám Színpadon.

1956-tól a budapesti Madách Színház, 1962-től a Petőfi Színház, 1964-től a Nemzeti Színház tagja volt. Ebben az évben, 1964-ben készített vele interjút a Nők Lapja újságírója, Földes Anna is. Az alább olvasható cikkből kiderül: hiába fordult meg hazánk legremekebb színházaiban, Mezei Mária csak kevés szerepének tudott igazán örülni. A cikket Földes Anna a színművész egyik alakításának kritikájával zárja, amely arra enged következtetni, hogy

Mezei nemcsak korának egyik legkiemelkedőbb művésze volt, hanem igazi ikon, a magyar színjátszás kiemelkedően tehetséges és szorgalmas alkotója.

Mezei Mária négy évvel cikkünk eredeti közlése után, 1968-ban kanadai turnéra indult, 2 év után azonban berekesztette azt egy súlyos betegség következtében. (Úgy tudni, hongkongi influenza támadta meg örökölten gyenge tüdejét.) Ezután tíz évvel később láthatta újra a közönség, amikor 1980 nyarán Vitray Tamás kérésére Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című versét mondta el a Veszprémi Tévétalálkozón. Ez volt utolsó nyilvános fellépése; 1983. április 20-án hunyt el.

Mezei Mária 1938-ban (Fotó: Fortepan/Bojár Sándor)

Nők Lapja 1964/16: Két találkozás Mezei Máriával

1. Fekete mellett

— Az apám azt akarta, hogy orvos legyek… Talán okosabb lett volna, ha hallgatok rá. Hiszen életet mindig, minden körülmények között menthet az ember. A színészi hivatásnak viszont ezer feltétele van. És nekem két éve a legfontosabb hiányzik: a szerep. Imádom a színpadot, a drámát, a játékot. Huszonegy évesen játszottam már anyaszerepet, azután évtizedeken át egyik kokott szerepet a másik után…

Harminchárom éves színészi pályámon egymást érték a sikerek, de olyan, amire máig szívesen gondolok vissza, úgy tűnik, elég kevés volt.

Talán Csehov Három nővére, O’Neill Anna Christie-je, Illés Endre Mostohája. Azután a legutolsó, kedves nagymamaszerep: A fák állva halnak meg… De azóta: semmi. Két év alatt tíz perc művészet a képernyő előtt, a Szerencse című monológ…

Mezei Máriától hallottam ezeket a keserű szavakat, néhány héttel ezelőtt. Most is szép arcát beárnyékolta egy zaklatottan keserű vonás. Nehéz lett volna megnyugtató, vigasztaló szavakat keresni, hiszen pontosan tudtam: igaza van. Lehet, hogy

nem volt elég alkalmazkodó, hogy erős kritikai érzése és robbanó temperamentuma túlságosan sok konfliktusba sodorta,

s ezért sokan úgy vélték, hiányzik belőle a művészi alázat, vagy legalábbis az alkalmazkodás készsége.

De ha igaz is ez, biztos hogy legfeljebb — féligazság. Mert valóban adott vissza szerepet, s válogatott is, de többnyire nem a hiúság, hanem a művészi igényesség sarkallta. Emellett szól az is, hogy ő, aki a főszerepeket is mérlegre tette, mielőtt igent mondott, boldogan készült, tanult két teljes hétig csak azért, hogy a Sodrásban című filmben »aláénekelje« egy öreg parasztasszony siratóénekét. Hitt a filmben és a feladatban, azért vállalta.

Zavartan búcsúztunk a presszó ajtajában. Magam sem tudtam mit és hogyan írok meg a keserű beszélgetésből.

2. A Thália Színházban

Diderot Apáca című drámájának második felvonásában találkoztunk újra. A Marc Didier és Gaston Rullier dramatizálta Diderot regény hőse Suzanne Simonin. Az előadásé — Mezei Mária. Nem mintha az akarata ellenére apácává avatott, szabad életre vágyó fiatal lányt alakító, tehetséges Polonyi Gyöngyi nem állta volna meg a helyét — néha valóban megrázó volt. Hanem azért, mert

a Szent Eutrópa zárda házfőnöknőjének szövegét Mezei Mária forrósította drámává.

A feszültség higanyszála mérhetően szökött a magasba minden olyan pillanatban, amelyben Mater Katalin főnökasszony, azaz Mezei a színpadon volt.

Különös és kényes szerep ez. Mikor megismerjük kedélyes, derék, istenfélő asszonynak látjuk, aki az égiek szeretetét összeegyezteti a rábízott földi teremtések és földi örömök szeretetével. A rideg és embertelen klarissza kolostor után az ő zárdája az első pillanatban oltalmat és nyugalmat kínál Suzanne-nak. De nagyon hamar megsejtjük, hogy a főnökasszonynak a nővérek iránti szeretetébe disszonáns elemek keverednek, hogy

Suzanne iránti túlfűtött jóindulata és érdeklődése nagyon is túllép a kolostori és baráti határokon… A szerep is, a szöveg is borotvaélen táncol.

A színésznek félreérthetetlen helyzetet kell teremtenie a színpadon, de úgy, hogy megmaradjon a jóízlés szabta határok között. Ez azonban az alakításnak csak kiindulópontja.

A feladat a főnökasszony szenvedélyének fellángolásával, önfegyelmét szétziláló hisztériájával együtt növekszik: a színésznek úgy kell elriasztania a nézőt az általa életrekeltett figurától, hogy közben mindenki érezze, hogy a kolostor főnökasszonya maga is áldozat. Annak a természetellenes életformának áldozata, amelyből a dráma hősnője menekülni akar.

Hátborzongató és groteszkségében is félelmetes jelenetek tanúi vagyunk: sokszor egy tekintet, egy sután félbehagyott mozdulat elég Mezeinek ahhoz, hogy érzékeltesse a vágyak és parancsok, az elfojtott és mégis tomboló ösztönök küzdelmét. A kolostori hatalom birtokosának és az érzelmek szégyenkező koldusának lenni egyszerre — színészi bravúr.

Mert Mezei egyik pillanatban parancsoláshoz szokott, hatalomra vágyó főnökasszony, aki az apácafátyol alatt is megmaradt grófnőnek. De a másikban már gyengeségében és gyengédségében is porig alázott teremtésnek látjuk, aki Suzanne-val szemben, saját ferde ösztöneinek kiszolgáltatottja. Mindezt Mezei Mária úgy oldja meg, hogy közben a figura nem hasad ketté, megmarad olyan szerves és komplex egésznek, mint Diderot regényében.

Mater Katalin — jó szerep. De nagy szereppé Mezei Mária formálta.
Ezért merem hinni, hogy a második, Thália Színházbeli találkozásunk feledteti a régit. Mert a fekete mellett elhangzott keserű szavak könnyebben elszállnak, mint ennek a szép színházi estének élménye és emléke.

Földes Anna

A Nők Lapja archív cikkeit a link alatt érheted el.

Nők Lapja 1964/16. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Mezey Mária színművésznő 1940-ben – Fotó: Fortepan