Nincs ember Magyarországon – de azt sem lenne óriási túlzás állítani, hogy az egész világon –, aki ne ismerné Seress Rezső Szomorú vasárnap című szerzeményét. Az „öngyilkosok dalát” több mint 100 nyelven adták már elő, köztük a legismertebb világsztárok is (például Louis Armstrong, Billie Holiday, Frank Sinatra vagy Ray Charles).
Bár Seress Rezső kétségkívül ezzel a dallal írta be magát a történelemkönyvekbe, valójában több tucat olyan nóta szerzője volt, amelyeket egykor a piactól a patikáig mindenhol jól ismertek és előszeretettel dúdoltak a magyarok.
Alább Nagy Emőke írását közöljük a Nők Lapja archívumából, amelyben szó esik a Szomorú vasárnap keletkezéstörténetéről, Seress Rezső kalandos életútjáról és arról is, hogyan mondott le a szerző (többször) az örökös anyagi jólétről – csupán amiatt, hogy nem tudta máshol elképzelni az életét, mint Pesten.
Nők Lapja 1994/17: Szomorú vasárnap
Steven Spielberg nálunk is bemutatott, tíz Oscar-díjat nyert filmjében, a Schindler listájában egyszer csak felcsendül egy réges-régi, mégis, nekünk oly jól ismert dallam, a Szomorú vasárnap. Istenem, mekkora sláger volt, legendák övezik azóta is, hiszen magyar sanzon ehhez fogható világsikert se előtte, de azóta nem aratott.
Jávor László, a kőnyomatos, budapesti 8 Órai Újság rendőri riportere, ez a huszonhat éves, búvalbélelt, reménytelen fickó 1933 tavaszán halálosan szerelmes volt – valaki más menyasszonyába. Utolsó, titkos randevújukon kijelentette: kedvese mostantól számára megszűnik létezni. Engedje meg, kérte, hogy az arcáról – emlékbe – halotti maszkot készítsen, és gipszbe öntse puha, cicababa kacsóját, mellyel oly édes-bársonyosan tudott simogatni.
Ha hihetünk a legendának – és miért ne hihetnénk? –, akkor e szerelmi kegytárgyak ihlették Jávor urat Szomorú vasárnap című hírhedt verse megírására. (Másik, jóval prózaibb verzió szerint egy átlumpolt szombat éjszaka után arra ébredt: nincs egy huncut vasa sem.)
Mindenesetre elkészült a mű, megzenésítették, és már novemberben Szomorú vasárnap-lázban égett az ország. Egy józsefvárosi étteremben a vendég revolverrel fenyegette meg a prímást; főbe lövi magát, ha nem húzza el azonnal ezt a nótát, majd a mágikus erejű daltól megenyhülve, az asztalra borulva mesélte el bánatát.
Polgári szalonok tisztességes asszonyai a gramofonból búgó, halálos szomorúság miatt zsebkendőikbe ontottak könnyet. A mindenes kis cselédek meg a rádió mellett zokogtak „eccájgpucolás” közben.
Ráadásul szabályos öngyilkossági őrület tört ki. Úgy kezdődött, hogy Kis Eszter lúgkövet ivott, de előbb gondosan párnájára helyezte a Szomorú vasárnap kottáját. Ez a dal lett a végzete a szegény, vidéki főszolgabírónak; érzékeny szíve utolsót dobbant a sanzon hallatán, továbbá Ledig László, huszonhárom éves banktisztviselőnek, aki ugyancsak vasárnap, egy taxi hátsó ülésén szíven lőtte magát, miután éjszaka az ominózus nóta mellett sírva vigadott.
Goethe Wertherje óta senki nem tudta így divatba hozni az öngyilkosságot egész Európában. Nem csoda, ha Jávor úr – a fejleményektől némiképp megneszülve – így nyilatkozott a Pesti Napló tudósítójának a halálos sikerről: „Most úgy el vagyok jegyezve vele, mint sírásó a lapáttal.” És ezzel a morbid hasonlattal bizony telibe talált! Mert a Szomorú vasárnaphoz csupa gyászos fogalom társult; veronál, luminál, szívroham, kötél. Ugyan ki ne ismerné még ma is, hatvan év múltán ezt a giccsgyanús dalocskát:
„Szomorú vasárnap száz fehér virággal
Vártalak kedvesem templomi imával.
Álmokat kergető vasárnap délelőtt
Bánatom hintája nélküled visszajött.
Azóta szomorú mindig a vasárnap,
Könny csak az italom, kenyerem a bánat
Szomorú vasárnap.”
Meg kell a szívnek szakadni! Hát nem? És akkor még az idegborzoló második strófát nem is idéztük…
Elég az hozzá, hogy a sanzont pár éven belül huszonnyolc nyelvre lefordították, kották és gramofonlemezek milliói öntötték el a piacot, visszhangozták a halálos hangulatot Kínától Fekete-Afrikáig.
A siker egyszerűen minden képzeletet felülmúlt. Ehhez persze még kellett valami és valaki, nevezetesen: a zseniális, botcsinálta zeneszerző.
Seress Rezső a hetedik kerületből, az ő szívet tépő dallamával, melyet a sors kegyéből olyan nagyágyúk tettek világhírűvé, mint Louis Armstrong, Bing Crosby, Frank Sinatra, Paul Robson meg Ray Charles, hogy csak pár nevet említsünk. A következő évtizedekben aztán a „legek” szinte kötelességüknek érezték a Gloomy Sunday-t, Szomorú vasárnapot repertoárjukra tűzni, persze tutira mentek.
Ki volt hát ez a Seress Rezső, aki a harmincas évek hangulatát, baljós életérzését így telibe találta? Nos, a „kis Seress” – alias Spitzer Rudi – a maga százötvenvalahány centijével, ha leült a Kulacsban, vagy később a Kispipában a pianínóhoz, valósággal eltűnt a hangszer mögött. Szájában cigaretta lógott, harcos, rekedt hangon adta elő dalait, jobb keze két ujjával, hallás után kereste ki a hangokat, mert zongorázni sohasem tanult, de a füstös, borgőzös kocsmákban, ahová élni járt – ahogy mondta –, este hattól hajnalig olyan hangulatot teremtett, hogy ország-világ csodájára járt. Ebben rejlett varázsereje. Hogy csinálta? Titok. Vendégkönyvét aláírta Toscanini, Luchino Visconti, Spencer Tracy, John Steinbeck, a walesi herceg, Louis Armstrong, Reza Pahlavi iráni sah és Benjamino Gigli. Otto Klemperer aláírása fölött ez állt: Nem muzsikus – csak zseni.
Nagy valószínűséggel annak kellett lennie, hiszen negyven évig megmaradt a zenész pályán anélkül, hogy valaha is megtanult volna tisztességesen zongorázni, kottát írni, ami miatt egyébként állandóan szorongott és kisebbrendűségi érzés gyötörte. Ugyanakkor csak úgy ontotta a dalokat, melyekből szinte kivétel nélkül sláger lett. A barátai Füttyösnek hívták, fütyörészve komponált. Amikor elkészült, a dalt lekottáztatta, és napokon belül az összes cipőpucoló fiú meg péklegény az ő dalát dúdolta – a siker legbiztosabb jeleként. Persze, a Szomorú vasárnap volt a csúcs, a fénykor.
Egyesek szerint beképzelt volt, mások szerint világéletében jó humorú, vicceket mesélő, nagy dumájú pasas maradt. A Skorpió jegyében született, titkok lengték körül, senki se ismerte igazán. Olyan remekül alakította a kis Seresst, az egyszemélyes szórakoztató intézményt a legvadabb Rákosi-korszakban is, hogy szinte senkit sem érdekelt, milyen civilben. Tán nem is volt fontos. Hiszen csak akkor élt, ha „az ő drága közönségének” játszhatott.
Vargabetűvel került a pályára. Kamaszfejjel egy vándorcirkusz után szökött, mert egy plakáton megpillantotta Rökk Hédi légtornásznő igéző bájait. És miután csodával határos módon túlélte a lezuhanást a trapézról, a színészettel próbálkozott. Rákosi Szidi színitanodájában volt növendék. Kilenc évig dolgozott a városligeti Vurstliban. Itt talált egy rozzant pianínót, amin megpróbálta a fejében motoszkáló dallamokat lejátszani. A kis cselédek, szabadnapos katonák, bámészkodó gyerekek hálás közönségnek bizonyultak, ovációval fogadták rögtönzéseit. 1925-ben komponálta a Még egy éjszakát, és egy csapásra híres lett. A dal kottája tizenhatezer példányban kelt el, rekord volt a hazai kottakiadás történetében.
1935-ben ezt írta a Gong: „Külföldön, ha egy zeneszerző negyedannyi slágert komponál, nagyúri módon él, hatszobás lakása, autója van, válogathat a filmszerződésekben. Seress Rezső pedig kiskocsmai zongorista, akinek esténkénti fejedelmi honoráriuma egynéhány pengő és egy kispörköltnyi vacsora.”
Előnyös szerződésekkel hívták, csalogatták külföldre. Kérték: legalább a Carnegie Hallban rendezett ünnepi hangversenyen vegyen részt, hadd lássák a jenkik a Szomorú vasárnap szerzőjét. Nem ment sehová, pedig az Irving Trust bankháznál már akkor 370 ezer dollár szerzői honoráriuma volt letétben, ami magyar pénzben 1 millió 460 ezer pengőt ért, és mint tudjuk, ekkoriban havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt. Gondtalanul élhetett volna, híresen, gazdagon, amiről annyit álmodozott. Ehelyett minden este, pontban hatkor a füstös, borgőzös kis csehóban odaült rozzant hangszere mögé, szórakoztatta a Kispipába melegedni betérő utcalányokat, csóró kispolgárokat, a hozzá zarándokló világhírességeket, és mindenféle bohém népséget. Neki ők számítottak. És a háború után ott folytatta, ahol abbahagyta. Ekkoriban történt, hogy az amerikai bankház tisztviselője átruccant Budapestre, közölte vele: amíg Magyarországnak háborús jóvátételi kötelezettségei vannak, egy árva centet se utalnak át több millió dolláros vagyonából. Zárolják. És ekkoriban történt az is, hogy egy főelvtárs Liszt, Bartók, Dohnányi műveivel együtt indexre tette Seress Rezső dalait – mérhetetlenül büszke volt arra, hogy a legjobb magyar muzsikusok társaságába került. Azért tiltották be, mert az ántivilágban az imperializmus szekerét tolta… és az ilyenekkel jobb vigyázni.
’56-ban nyitva voltak a határok, mehetett volna. Hiába kapacitálták a barátai: maradt. Néha félig tréfásan, félig komolyan elsütötte: azért nem száll repülőre, mert már akkor tériszonya van, ha a járda szélén áll. Különben is: megálmodta, az a sorsa, hogy a gépe lezuhan.
Felesége, Helénke sokszor a fejére olvasta a múltat; ő, Pest egyik legszebbnek mondott asszonya, aki elhagyta érte jómódú ezredes férjét, mert hitt a tehetségében, mindent megtett érte, Rezső bezzeg arra se képes, hogy besöpörje, ami jár neki: a világhírnevet és gazdagságot. Gyáván egy ócska pianínó mögé bújik igazi sorsa elől!
Akik nem szívelték, azt suttogták: okos gyerek ez, tudja, hogy odakint, Nyugaton ezzel a klimpírozással két perc alatt lebőgne, azért nem megy.
Igaz, rettentően feszélyezte, hogy olyan virtuóz művészek ültek be a sanzonjait meghallgatni, mint Cziffra György, aki a Rákosi börtöneiben töltött évek után ugyancsak éjszakai lokálokban játszott. Ha csak légből kapott anekdota, akkor is gyönyörű történet, miszerint ezekre a Cziffra-látogatásokra lázas izgalommal készült. Otthon nem volt zongorája, az asztalra festett klaviatúrán egész álló nap a hármas hangzatok leütését gyakorolta. Este tökéletesen ment minden, mire így fordult barátjához: „Bocsáss meg, Gyurikám, véletlen volt!”
Hogy nem ment el, annak feltehetően ezeregy oka volt. Például: imádta Pestet, utolsó tíz évében ki se tette a lábát a VII. kerületből. Aztán meg az, hogy komolyan gondolta: akárki elhagyhatja a hazáját – cipész, pék, bárki –, csak a költő nem. Ő annak vallotta magát, tehát az volt. Százezrek dúdolták dalait, a két világháború között a neve fogalom – nagybetűkkel, A SERESS. Tudta a titkot, amit kevesen, hogy a művésznek az emberek lelkét kell megszólítania. És tán érezte, hogy szeretik. Hogy sehol másutt nem értenék őt annyira, mint itt, ezek a fáradt pillangók, kifényesedett gatyájú banktisztviselők, könnyen síró kis cselédek és szentimentális nagyságos asszonyok. Hűségesen maradt, a mienk, örökre.
Hatvankilenc évesen, az élettől már mit se várva beteljesítette sorsát, amitől egyébként annyira félt: kiugrott negyedik emeleti szobája ablakán. Átrepült az örökkévalóságba, ahogy harminc éve, a Szomorú vasárnap komor dallamában megüzente.
„Fizetek, főúr! Volt egy feketém,
És egy életem, amit elrontottam én!
Sietek, főúr! Nincs már sok időm,
Talán ma éjszaka akit várok, értem jön.
Holnap talán majd egy másik főúr
Jön majd énfelém,
S az égi kávéház teraszán így dalolok én:
Fizetek, főúr! Volt ezer remény,
S egy életem, amit elrontottam én!”
Nagy Emőke
A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.
Nők Lapja 1994/17. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Wikipedia
