Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert súlyos beteg, és nagyon aggódik, hogy mi lesz kislányával, ha esetleg bekövetkezik a legrosszabb.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Négy éve van mellrákom, azóta átment a csontokba. Nem tudom még meddig élek. Szeretnék még egy pár évet, hiszen van egy tizenhárom éves kislányom, aki nagyon anyás és nagyon szeretjük egymást. Nem a haláltól félek, hanem hogy itt hagyom és sokkal rosszabb lesz az élete.

Beszéltünk erről a betegségről, az elmúlásról. Látszólag el is fogadja, de ahogy figyelem néha az arcát, elgondolkodik, rosszkedve van, bár tagadja. Igaz, hogy nagy teher is van rajta, sportoló, reggel hat órakor megy az edzésre, este hét órakor jön haza. Emellett még kitűnő tanuló. Máskor vidám, de én ilyenkor is úgy érzem, hogy ez csak felszínes. Én igyekszem nem mutatni, ha rosszul vagyok, jókedvet imitálok, hogy ne vegye észre a fájdalmaimat, még bohóckodunk is.

Attól félek, hogy ha meghalok, teljesen összeomlik. Szereti az édesapját is, de velem bizalmasabb, míg apukájával néha agresszívebb. Jól csinálom-e, amit csinálok, vagy másképp kellene? Esetleg már most fel kellene keresnem egy terápiát is nyújtó pszichológust a gyerekemmel együtt? Mi lesz a kislányommal? Át tudja-e vészelni a halálom, vagy örök életre megmarad a bánata?

Egyszer megijesztett, mert azt mondta, ha én meghalok, ő se akar tovább élni. Utána ezt korrigálta, de én nagyon elszomorodtam és tényleg komolyan vettem. A sportcsapatában egyébként figyelnek rá és ellenőrzik őket. Én beszélgessek-e még vele ezekről a dolgokról vagy inkább ne?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Jól csinálja, amit csinál.
Jól tette, hogy beszélgetett a kislányával a betegségről és az elmúlásról.

Egészen természetes, hogy a lánya ezeken a dolgokon újra és újra eltöpreng, és ilyenkor szomorú lesz.

Ez a töprengés és ez a szomorúság része annak a feldolgozó munkának, amivel megpróbálja elfogadni az elfogadhatatlant, hogy attól, akit most a legjobban szeret, talán nem olyan sokára, egy többé-kevésbé belátható időn belül, esetleg el kell válnia. Életkorából fakadóan még nyilvánvalóan nem foglalkozna ilyen gondolatokkal (ha csak valami más okból nem szorongana, mert akkor már sokkal kisebb gyerekeknél is, és minden ok nélkül is előbukkannak hasonló gondolatok).

Ilyenkor a gyerekek szüleiket, szeretteiket még úgyszólván örök életűnek tekintik, de hiszen ezzel mi felnőttek is többé-kevésbé így vagyunk.

Nem baj tehát, ha időnként gond felhőzi el arcát, tekintetét, meg kellene tudnia, hogy ezt nem kell letagadni. Én azt hiszem, hogy amikor ezt látja, akkor talán nem kérdezősködnie kellene, hogy tényleg szomorú-e vagy nem, s ha igen, miért, hanem ismét alkalmat keríteni egy hosszabb-rövidebb beszélgetésre, esetleg saját emlékeiről, ha a maga szülei már nem élnek, vagy valamelyik közülük, vagy más ilyen tapasztalatáról.

Abban is igaza van, hogy a reggel hattól este hétig tartó sportolói és tanulói élet önmagában is nagyon kimerítő, és hogy ez a fáradtság is rosszkedv (néha, minden külső ok nélkül is, depresszió) felé sodorhat a kamaszkorban. Úgyhogy – az egyébként is nehéz helyzet mellett – ez a túlterhelés is fokozott figyelmet és óvatosságot igényel.

Kamasz gyerekeknél gyakori, hogy valamelyik szülőt különösen kitüntetik az életkorukból is fakadó szemtelenebb, agresszívebb viselkedéssel, ami önmagában nem jelenti azt, hogy ehhez a szülőhöz ne fűznék tartós és tartalmas érzelmi kötelékek.

Hogyan beszélgessünk a halálról egy gyerekkel?

Az is természetes, hogy ilyen helyzetben egy gyerek képzetáramlásában az a gondolat is előbukkan, hogy „ha anyámat elveszítem, én is vele megyek”. Ebben nemcsak az elkeseredés fejeződik ki, hanem a ragaszkodás is. Ez még önmagában nem jelez olyan önmegsemmisítési szándékot és erőt, ami feltartóztathatatlanul sodorna a megvalósítás felé.

Ilyen helyzetekben mindig könnyebb annak, aki hite alapján azt mondhatja, hogy „én onnan felülről is vigyázok rád, és veled leszek, és majd újra találkozunk”. Netán még az is benne rezeghet ebben a felfogásmódban, hogy „de

addig neked itt lent kell lehetőleg vidáman és boldogan élned, nekem is az lenne jó odafent”.

De aki ezt nem teheti meg, az talán arról beszélhet hazugság és képmutatás nélkül, hogy az együtt eltöltött időben a szeretet erejével kicsit egymásba is költöztünk; épp azért fogunk hiányozni egymásnak; de, ha befelé figyelünk, azt is tudhatjuk (netán belső hangban hallhatjuk), hogy a másik mit mondana, mit tanácsolna egy-egy élethelyzetben, és így a puszta emléknél több az, ami a másikból velünk marad.

Kell további támasz

Ami a további beszélgetéseket illeti: amikor alkalom adódik rá, mindig újra, ha csak néhány szóban is, beszélhetünk mindarról, ami minket foglalkoztat, vagy amiről úgy gondoljuk, hogy a másikat nyomasztja. Azt gondolom, hogy ezeket a beszélgetéseket sem elkerülni, sem erőltetni nem kellene.

Ha volna a rokonok, ismerősök körében olyan közelebbi barátnője, akire – édesapján kívül – rábízhatná a lányát, jó lenne.

Ha ilyen nincs, de akad olyan szakember (orvos, pszichológus, családgondozó vagy más), akihez maga is és a lánya is bizalommal fordul, fel lehetne vele venni a kapcsolatot ugyancsak azzal a kéréssel, hogy ha bekövetkezik a kényszerű elszakadás, álljon ott támogatóan a lánya mellett és segítsen neki a gyász elviselésében és feldolgozásában. Azt gondolom, hogy jóllehet megmarad a szeretet és az elszakadás miatt érzett bánat, de az utóbbin az idő enyhíteni fog, és az eddig megkapott érzelmi biztonság segít majd a nehéz időket – ha tényleg bekövetkeznek – átvészelni.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/20. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images