Temérdek emlékezetes, műalkotásnak is beillő ruhadarabbal gazdagította a (divat)történelmet Christian Dior. A francia tervező már fiatalkorában különösen fogékony volt a művészetekre, és bár szülei diplomatának szánták, ő inkább galériát nyitott, melynek falaira Picasso, Matisse és Dalí képeit akasztotta egymás mellé.
Kiállítótermét illető további terveit a harmincas évek gazdasági válsága keresztülhúzta – mikor beütött a krach, Dior a megélhetés érdekében a Figaro Illustré napilapnál vállalt illusztrátori állást. Nem sokan gondolták akkoriban, hogy
ebből a nehéz helyzetből születik majd korunk egyik legnagyobb divatháza.
Kétségtelen, hogy Christian Dior korszakalkotó tehetség volt, ezért is válhatott a divattörténelem egyik megkerülhetetlen alakjává. A tervező forradalmasította a divatot, merész, mégis elegáns alkotásai pedig hamar a nők (és férfiak) kedvencévé tették márkáját. Páratlanul gyümölcsöző karrierjének csak maga a halál vethetett véget, az ötletekből ugyanis sosem fogyott ki.
1957-ben, Christian elhunytakor a Dior új kreatív igazgatója a néhai mester 21 éves asszisztense, Yves-Saint Laurent lett. Tőle 1960-ban Marc Bohan vette át a stafétát, az ő helyére pedig 1989-ben került az olasz Gianfranco Ferré. Ferré beceneve, „a divat építésze” magáért beszélt. Karrierjét 1970-ben kezdte kiegészítők tervezésével (kortársai közül különösen magasan kiemelkedett esőkabát-dizájnjaival). 1989-ben tehát őt választotta a Dior művészeti igazgatójának a tulajdonos Bernard Arnault.
A kiegészítők zsenijének köszönhetjük a 1994-es (azóta legendássá vált) Lady Dior kézitáskát – ami Lady Diana kedvence is volt. Ferré maradandót alkotott a Dior-ház élén – akárcsak utódja, az 1997-ban ide igazolt John Galliano… de róla majd egy következő cikkben.
Alább Szentgyörgyi Rita írását közöljük a Nők Lapja archívumából a Dior-ház történetéről és 1994-es állapotairól.
Nők Lapja 1994/20: Christian Dior és Gianfranco Ferré
Korunk divat-moguljainak kielégíthetetlen anyagi és szellemi étvágyát csak töredékében tudhatta magáénak az az úriember, akinek neve halálától egészen napjainkig a párizsi elegancia első számú védjegye. Az elegancia királyának, a divat forradalmárának, a párizsi haute couture zászlóvivőjének nevezték a század elején (1905-ben) született Christian Diort. A granville-i iparos egy szem fiúgyermeke ígéretes diplomatakarrier előtt állt, ám korán feltámadt érdeklődése a festészet, a képzőművészetek iránt, s ez más irányba vitte. A „gáláns” apa nem állja útját fia érvényesülésének a művészet háza táján: galériát nyit, ahol Christian első „zsengéit”, az impresszionisták szellemében fogant tájképeit kiállítja. Mire learathatná munkája tehetségről árulkodó gyümölcsét, a gazdasági válság megfosztja minden vagyonától a családot és vele együtt eltemeti az ifjú festő álmait. 1930-at írunk. A Dior család Párizsba költözik, az ekkor huszonöt éves fiatalember megköszönve anyai nagybátyja felajánlott segítségét, hóna alá csapja néhány vásznát és célba veszi a párizsi galériákat. „Tehetséges, tehetséges, – de mégiscsak utánzat”. – Mindenütt hasonló műbírálattal illetik képeit. Egyik barátja ösztönzésére a festéket ceruzára, a vásznat papírra cseréli, és olyan területen próbálkozik, ahol a rajzkészség, a fantázia anyagi boldogulással párosuló „árucikk”.
A 30-as évek végén Elsa Schiaparellinél debütál, a pályakezdőket támogató, ám maximalista hírében álló divathölgy skicceket rajzoltat vele. A rabszolgamunkát megunva a továbblépés lehetőségét Robert Piguet biztosítja, akinél stilizmust tanul, majd Lucien Lelongnál már a tervezéssel is próbálkozik. Pontosabban, a tanoncévek alatt szerzett tapasztalatait saját kivitelezésre hasznosítja: a fiók mélyén őrzött egyedi tervei olyan művészre vallanak, aki nagy lépés megtételére készül. Körbetekint a szakmában is, az alábbi következtetésre jut: Schiaparelli már túl öreg és modoros, Chanel átmeneti válságban szenved, egyedüli riválisként két életművész-stiliszta, Pierre Balmain és Jacques Fath jöhet számításba. Az idő és a körülmények Dior bemutatkozásának dolgoznak: Marcel Boussac bizalmat és barátságot megelőlegezve anyagi támogatást nyújt neki, hogy 1947-ben megnyithassa önálló divatházát. Kezdetben az avenue Montaigne-en csak egy műhelyt bérel, éjt nappallá téve dolgozik azon, hogy az elegáns hölgyeket öltöztesse. Olyannyira benne él a maga teremtette világban, hogy egy fontos tényezőről szinte megfeledkezik: a háborúból eszmélő országra nélkülözés köszönt, hogy a nők többsége csak jegy árán jut egy-egy szegényes ruhadarabhoz. És Dior az utolsó pillanatban stratégiát változtat: a hölgyeket megszabadítja a gazdagság kísértésétől, egyszersmind nemzetközi érdeklődést vonz első tavaszi kollekciójának bemutatásához.
Valóságos bombaként robban Christian Dior újdonsága, a new look. Dior titkos fegyvere a repülő harangszoknyára és a darázsderékra épül. Az amerikai sajtó képviselői tolonganak az avenue Montaigne-re, olyan sikert arat a Dior-találmány, hogy a Harper’s Bazaar-tól a Vogue-ig megtölti a divatlapokat és a párizsi utcákat. Az elmaradhatatlan kesztyűviselet és a széles karimájú kalap csak még jobban kiemeli a nagyon nőies ruhavonalat. A párizsi divat új királyára lelt a művészlelkű stiliszta személyében, aki a továbbiakban a betűk világából merítve kereszteli el vonalait. 1954-ben már csak a váll szélességét fedi a szoknya aljának szélessége, ez lesz a H vonal. Egy évvel később térdig simulóan feszesre szűkül a szoknya – kihangsúlyozva a derekat, a test vonalát követve. Így születik meg az Y-vonal.
Monsieur Dior olyan hatást gyakorol a nemzetközi divatra, hogy az ő vonalvezetését alapul véve szűkítik és bővítik a fazonokat Párizstól Budapestig.
Fej fej melletti rivalizálást folytat a divat „elpusztíthatatlan” hölgyével, Coco Chanellel a kosztümviselet fénykorában, ám míg Chanel kisasszony újszerű ruhadarabját Jacqueline Kennedy, Romy Schneider viseli elsőként, addig Dior az amerikai mozi karrierjét a hercegnői „hivatással” felváltó Grace Kellynek és Maria Callasnak tervez. A filmvilág és az arisztokrácia szépei egymásnak adják a kilincset a mester előszobájában, az ő tűzpiros nagyestélyijeiben, taftból, selyemből, szaténből egyéniségre álmodott ruhakölteményeiben díszelegnek a társasági élet címoldalain. A fehér és fekete ellentétét párosító pepita anyagokat szintén Dior hozza divatba. A klasszikus, mértéktartó elegancia, a letisztult formák szerelmese az illatok terén éppoly hódító, mint az öltözködésben. A Dior parfümök tűzpiros virága, a rózsaillat egyeduralmát jelképezi az 50-es évek világsikert aratott Miss Diorjától napjaink Duné-jéig.
1957-ben a névadó halálával a folyamatosság nem szűnik meg. Az avenue Montaigne divatkirálya még időben gondoskodik az utódlás kérdéséről: „a stiliszta műhelyéből olyan ifjú titánok kerülnek ki, mint Pierre Cardin, Yves-Saint Laurent, aki rövid ideig a mester nyomdokába lép, majd önálló divatcéget alapítva, a mindenkori leghűségesebb tanítvány Marc Bohan veszi át az irányítást. A konfekcióipar, a prêt-à-porter térhódításával a Dior név egy időben halványabban fénylik, mígnem a 80-as évek végétől új időszámítás kezdődik a nagy múltú ház történetében.
A soviniszta francia divatkreátorok nem kevés fenntartással fogadják az oroszlán étvágyú olasz mágus feltűnését a Dior ház élén. Gian-Franco Ferrének hívják, mesteri ügyességgel és megszállott kreativitással osztja meg fantáziáját milánói székhelyű divatháza és a Dior művészeti igazgatása között. Nem telik bele egy év, és Ferré a legnépszerűbb olasszá lép elő a francia fővárosban. Nem csoda, hisz elragadtatással adózik a nagy francia szellemnek és az ezerszer megénekelt párizsi nőknek. Akik ismerik, megannyi rokonvonást fedeznek fel benne a nagy szellemi előddel, Christian Diorral. „Lányai”, a kifutók nádszálkarcsú, főként félvér, tüzes szemű szépei dicsérik nagyvonalúságát, kifogyhatatlan adakozókedvét.
A Dior ház névadójához hasonlóan Ferré is a klasszikus elegancia, a színpompás kelmék, a nagyestélyik szerelmese, a női idomokat kiemelő vonalvezetésé.
Monsieur Dior hajdanán hagyományt teremtett a színpadi bálokkal, tavaszi-nyári kollekcióit a párizsi operában a velencei ünnepek pompáját idéző előadás keretében mutatta be. Ezt a hagyományt viszi tovább immár ötödik esztendeje a mágikus olasz stiliszta, aki Mozart Don Giovannijának kísérőzenéjére, a Covent Garden és a párizsi opera balettkarát szerződtetve, a bálok báljává emeli a divat ünnepét farsang idején. Signor Ferré szemében a modern párizsi nő megtestesítője a francia film márványfehér bőrű, sötét hajú, kék szemű „porcelánbabája”: Isabelle Adjani. Őt kérte fel az olasz mester a 90-es évek Miss Diorjának szerepére. Ferré divatfilozófiája, miként Christian Dioré, a megbotránkoztatás, a sokak által követett provokatív megjelenés helyett minden kreatív ötlet középpontjába az örök nőiességet állítja: „Imádom a ragyogó, szellemes nőket, akik belső harmóniában vannak önmagukkal. Lehet a nő kissé rendezetlen külsejű művész, vagy kifogástalan öltözékű üzletasszony… Talán a zaj, a nyüzsgés, az éghajlat és a fények teszik, hogy a párizsi nők a legszínesebbek a világon. És igazán fölösleges, hogy a divat megváltoztassa őket!”
Szentgyörgyi Rita
A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.
Nők Lapja 1994/20. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Isabelle Adjani és Gianfranco Ferré a Dior 1993-mas tavaszi-nyári kollekciójának bemutatóján – Fotó: Bertrand Rindoff Petroff/Getty Images
