Kevés olyan ismert és szeretett alakja van a magyar színjátszásnak, mint Darvas Iván volt. A Nemzet Színésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja 1925. június 14-én született a mai Szlovákia területén, Beje községben (ma Tornalja része)
Darvas Szilárd néven.
Ahogyan arról alábbi, archív cikkünkben is szó lesz, gyermekkorát Prágában töltötte, majd családja 1938-ban Pestre költözött. Otthon magyarul és oroszul (édesanyja, Antonyina Jevdokimova révén) beszélt, az iskolában és az utcán pedig németül és csehül. A legenda szerint kiskorában azt gondolta, a magyar igazából egy titkos kódnyelv, amit csak ő és az apja, Darvas János értenek.
Pályafutása
Darvas Iván 1943-ban érettségizett, majd tanulmányait a Színiakadémián (Kállai Ferenccel egy évfolyamon) folytatta, de ezt az iskolát sosem fejezte be. 1946-ban így is szerepet kapott a Művész Színházban, ekkor felvette az Iván keresztnevet, hogy többé ne keverjék össze Darvas Szilárd költő-humoristával. 1949-tól a Madách Színházban is játszott.
Részt vett az 1956-os forradalom eseményeiben, melynek leverése után 32 hónap börtönre ítélték, és szabadulását követően még évekig nem állhatott színpadra.
(A politika azonban egész életében foglalkoztatta, 1990 és 1994 között az SZDSZ országgyűlési képviselője volt.) Az eltiltás miatt 1959 és 1963 között egy VII. kerületi, Damjanich utcai műanyagfröccsöntő üzemben dolgozott segédmunkásként. 1963-ban játszhatott újra először: ekkor a Miskolci Nemzeti Színházba, később pedig a József Attila Színházba szerződött, 1965–1989 között aztán a Vígszínház társulatának tagja volt. 1990-ben szabadúszó lett, majd 1993–95 között ismét a Művész Színházban játszott. 1995-től a szolnoki Szigligeti Színház közönsége láthatta.
Nem mindennapi pályafutása során a közönség láthatta Raszkolnyikov (Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés), Tuzenbach és Versinyin (Csehov: Három nővér), Trigorin (Csehov: Sirály), Popriscsin (Gogol: Egy őrült naplója), Antonius (Shakespeare: Antonius és Kleopátra) és Rómeó (Shakespeare: Rómeó és Júlia) szerepében is, de kétségtelen, hogy a minden magyar háztartásba eljutott, 1954-es Liliomfi tette országosan ismertté. Ezen kívül szerepelt még A tizedes meg a többiek című, 1965-ös vígjátékban, az Egy szerelem három éjszakájában, 1967-ben, de rengetegen szerették meg a Szerelem című, 1970-ben készült drámában is, melyben Törőcsik Marival és Darvas Lilivel játszott együtt.
Magánélete
Nem csak szakmájában, magánéletében is sikeres és szerencsés ember volt – bár fiatal éveiben óriási nőcsábász hírében állt (ahogyan az a tehetséges és jóképű színészek életében általában lenni szokott). Első felesége, Tolnay Klári volt, utána Házy Erzsébettel kötötte össze az életét – de egyik frigy sem bizonyult felhőtlennek.
1972-ben vette el aztán Motorcza Irén fotóst, akit élete legnagyobb szerelmének tartott.
Vele békében, harmóniában és szeretetben éltek – egészen a színész haláláig. Két gyermekük született: Ráchel Tatjána (1975) és Benjámin Olivér (1976). Darvas Iván 2007. június 3-án hunyt el Budapesten – temetése nem volt, hamvait azóta is szerető családja őrzi.
Nők Lapja 1994/24: Stációk – Beszélgetés Darvas Ivánnal
– Ne haragudj, Iván, de úgy érzem, hogy közöttünk olyan tátongó szakadék keletkezett az elmúlt idők folyamán, ami félő, hogy egy beszélgetés folyamán aligha áthidalható…
– Magam is, kérlek, úgy érzem, hogy a történtek után ma már valóban nehezen találnánk hangot egymással. Te annyira más irányba mentél el, már megbocsáss…
– … hohó! Még a felvetést is kénytelen vagyok visszautasítani! Nem én voltam, aki más irányba ment, hanem téged vezérelt karrierizmusod és becsvágyad olyan irányba, amit én nem óhajtottam ízlésem okán követni!
– Engedtessék meg, hogy kijelentsem; csupán gyarló opportunizmusod szánalmas magyarázgatása a részedről! Téged, vedd tudomásul, nem etikai okok, hanem az alantas, piszkos anyagiak motiváltak!
– Nekem ilyet ne mondjon egy olyan ember, akit címmel, ranggal korrumpálni lehetett!
– Kikérem magamnak! Te megalkuvó, pénzhajhász!
– Végre valaki a szemedbe mondja az igazat! Képes voltál kibulizni magadnak egy betanított-segédmunkási kinevezést, csakhogy dölyfösen lenézhesd a magamfajta egyszerű rakodókat! Már akkor a hatalom felé kacsingattál!
– Minő szánalmas képmutatás! Azt hiszed, nem tudom, hogy te csupán azért lapítottál segédmunkásként, mert ott abban a pozícióban zsíros borravalók estek le a kocsikísérőktől?!! Míg én 1200 forintért gürcöltem egy fröccsöntő masina mellett, addig te ehhez havonta akár még 3-400 forintot is bezsebelhettél! Nem beszélve arról, hogy eme kiváltságos helyzet dacára is egy idő múlva hűtlenül lefalcoltál!
– Igen, igen… átkerültem a Nagyvásártelepre, aztán volt még iskola, majd tovább süllyedve a lejtőn, irkálgatás… De aztán téged is láttalak feltűnni itt-ott, másutt. Holmi Vígszínház, meg cannes-i fesztivál, aztán Parlament…
– Hát igen. Négy év után kegyeskedtek megengedni, hogy visszatérhessek a színi pályára. Ha nem ódzkodnék a fellengzősségtől, úgy is fogalmazhatnám, hogy egyáltalán az életbe. Ha lehetséges volna valamilyen orvosi beavatkozással kitörölni és bevésni dolgokat az emberi agyba, akkor a műhelyben töltött négy esztendő volna, amit feltétlenül végérvényesen radíroztatnék, és az előtte, a börtönben letöltött kettő lenne, amit hajszálpontosan rögzítenék. Ez ostoba, értelmetlen, lélekemésztő nyűglődés volt egy fröccsöntő masina mellett, az kemény, lélekpróbáló, méltóságot adó szenvedés különböző fegyintézetekben. Ott fenyítés vagy kiszúrás okán
időm nagy részét magányosan töltöttem, nem volt semmi külső inger, így érdeklődésem tárgya csak saját lelkem lehetett.
Így indultam el és cserkésztem be bensőm addig számomra is ismeretlenül lappangó tájait és ez elképesztő, döbbenetes, gyönyörűséges, rémisztő, felemelő, porba sújtó, de mindenek felett könyörtelenül igaz és istenes tanulságokkal szolgált. Valami biztonságot adott. Valami megnyugvást. Valamit megértettem abból, hogy ki vagyok én és mivégből létezem.
– Mit értesz ezen?
– Kérlek szépen, a történet messze nyúlik vissza, és szerteágazó. Édesapám egy rendkívül szelíd, jóságos, nyitott szellemű, lutheránus magyar ember volt, aki 1914-ben, rögtön a legelsők között orosz hadifogságba esett. Szibéria túlsó végébe vitték, egy táborba, ahonnan aztán 1917-ben szélnek eresztették valamennyiüket, menjen, ki merre lát. Apám és néhány társa maguk készítette hangszerekkel zenekart alakított, és onnan, városról városra menve, 1922-re visszamuzsikálta magát Moszkváig. A szervezete közben annyira legyengült, hogy Moszkvában megkapta a maláriát és az orvosok már le is mondtak róla. Az életét, csodával határos módon egy ápolónő odaadó gondoskodása mentette meg. Egymásba szerettek, összeházasodtak, és immár rendes szovjet útlevéllel visszajöttek oda, ahol apám addig élt, dolgozott, ahol a hozzátartozói laktak, ahonnan anno, nyolc éve besorozták. Csakhogy időközben az egész Felvidéket elcsatolták Magyarországtól, a hőn szeretett várost Losoncból Lusicévé változtatták, belőle pedig „hazaérkezve” csehszlovák állampolgár lett. Ez olyan traumát okozott neki, amit nem tudott kiheverni egész életében. Nem sokkal később megszületett a bátyám, majd én, és féléves lehettem, amikor a család felköltözött Prágába, mivel édesapám az ott készülő Felvidéki Magyar Hírlapnak lett munkatársa.
Így nőttem fel, magyar apától, orosz anyától, cseh gyerekek között Prágában, ahol apám elkeseredettségében juszt sem cseh, hanem német iskolába íratott.
Gondolj bele, mennyiféle és fajta hatás ért: apám munkatársai és barátai, akiket éltetett a remény, hogy nem maradhat végtelenségig ez az igazságtalanság, és lesz még egyszer Magyarország, anyám köre, az orosz emigráció, akik hetente összejártak, ittak, sírtak és énekeltek honvágyukban, a cseh gyerekek, akikkel együtt fociztunk és verekedtünk az óváros kövein, német tanáraim és iskolatársaim, akik egy teljesen másfajta szellemet, kultúrát képviseltek! Így lettem egyszerre sokgyökerű és gyökértelen.
– Mikor jártál először Magyarországon?
– Megmondom. 1938-ban Felvidék egy részét visszacsatolták, és onnantól Pesten készült apám újságja. Akkor települtünk át. Addig igazán
nem is hittem, hogy létezik egy olyan ország, ahol mindenki azt a nyelvet beszéli, amit mi otthon apámmal.
Vagy, ha létezik is, olyan távolinak, meseszerűnek tűnt, mint Bergengócia. Ezért is jelentett annyira sokkoló élményt tizennégy éves fejjel találkozni ezzel az országgal, ahol tényleg mindenki magyarul beszélt és a táblák is magyarul voltak kiírva! Ez egészen elképesztett. Ezzel együtt mégiscsak egy addig számomra idegen országba, idegen városba kerültem, ahol jövevénynek számítottam, a helyzetem tehát újfent bonyolódott. De akkor következett egy olyan eseménysor, négy olyan stáció, ami végérvényesen eldöntötte számomra a kérdést, hogy hová is tartozom.
Az első stáció maga az ’56-os forradalom volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy eredendően nem személyes indíttatás sodort az eseményekhez. A bátyámat ugyanis egy évvel korábban koholt vádak alapján, hazaárulás és kémkedés címén börtönbe zárták. Az tehát, hogy én csatlakozzak azokhoz, akik mennek a politikai foglyokat kiszabadítani, banálisán magától értetődő dolog volt számomra, hiszen a bratyóm is bent sínylődött. Eddig az ügy teljesen intim és személyes jellegű, és bár meggyőződéses pacifista lévén fegyvert nem fogtam, de mindvégig szívvel-lélekkel a forradalom mellett voltam, ez azt jelezte, hogy pontosan tudom a hovatartozásomat. A második stáció az volt, amikor november 13-án vagy 14-én a bátyám jött hozzám, hogy van az autóban még egy szabad hely, menjek ki vele Svájcba én is. Nem akartam vitatkozni. Kétségbeesetten üvöltött velem: hülye vagy, ha maradsz! Nincs esélyed, hogy megúszd! Ugyanabban a cellában fogsz raboskodni, ahonnan engem kiszabadítottál, meglátod! Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy igaz, amit mond, mégis maradtam. Fel sem vetődött, hogy elmenjek. Miért? Nem fogalmaztam meg, tán most teszem először, de
úgy éreztem, hogy függetlenül attól, mit tartogat számomra a sors, nekem itt, ebben az országban van csak dolgom.
Az élet nagy fintora, hogy valóban ugyanabba a cellába kerültem. A régi rabtársak nagy szimpátiával fogadtak, hogy íme, itt van köztük Darvas Attila testvére! A harmadik stáció maga a sitt volt. Mindenkit érhet baleset, adódhat úgy, hogy belekeveredik az ember valami hülyeségbe, és bárhol leültethetik. Ha idegen országban történik az ilyesmi, az akkor egy incidens, kellemetlenség, helyzet, időtartam, vérmérséklet szerint, amit valaki vagy igyekszik elfelejteni, kiheverni, duzzog miatta, esetleg dühöng és kész. De ha hazájabeliek a kihallgatók, bírák, smasszerok, rabtársak, akkor az ügy lelket tisztító szenvedéssé válik. És a negyedik stáció, amikor a szabadulás és a pályáról való örök eltiltás utáni negyedik évben, sokadik beadványomra sikerült bejutnom az ország egyik vezető emberéhez, és kértem, engedjen játszani. Ő joviálisán felajánlotta, egy nap alatt elintézi a kivándorló-útlevelet, vannak külföldi rokonaim, filmjeim révén már ismernek, akár sztár is lehetnék, menjek ki. Rögtön megéreztem az ajánlat ördögi csapdáját. Ha lépre megyek, kapok rajta, elbukom, no lám, csak ki akartam innen slisszolni, ennyivel elintézhető vagyok. Ezért
szándékosan félreértettem a felvetést, és azt mondtam, hogy nagyon köszönöm a lehetőséget, de én nem a Szovjetunióban, hanem itt, nem szovjet, hanem magyar színész akarok és tudok csak lenni!
Persze, hogy ő nem a Szovjetunióra, hanem Svájcra gondolt, de erre akkor már nem tudott mit mondani. Elmosolyodott, elismerte, hogy vesztett, én ravaszabb voltam, és rövidesen feloldotta eltiltásomat. Ha egyelőre csak vidéken is, de már színpadra állhattam.
– Egy ilyen ember számára, akit annyiféle tehetséggel áldott vagy vert a sors (lenyűgözően írsz, rajzolsz, elképesztő affinitásod van a zenéhez), miért éppen a színészet az, ami révén létezni tudsz?
–Amióta az eszemet tudom, soha, de soha más nem akartam lenni, csak színész. Sem rendőr, sem mozdonyvezető, sem tűzoltó, sem futballista, kizárólag színész.
– Miért?
– Miért is? Megmondom. Én gyermekkorom számottevő hányadát kifejezetten rossz lelkiismerettel éltem végig, lévén, hogy renitens nebuló voltam. Legalábbis abban az értelemben, hogy nem tudtam megfelelni azoknak a tisztes, rendes polgári elvárásoknak, aminek neveltetésem, környezetem, szüleim igényei alapján kellett volna. Hányaveti voltam, fegyelmezetlen, önfejű, lusta, nem szerettem a rendet, nem szerettem tanulni, szerettem viszont iskola helyett moziba járni.
Egyszer, egy szemérmetlen lógás kellős közepén belebotlottam egy forgatásba. A prágai óváros egyik utcáján forgattak. Egy kutyás hölgy ment el egy kapu előtt, amikor éppen kilépett egy úriember és a hölgy után fordult. Ennyi volt az egész, és ezt vagy nyolcszor eljátszották. És mindenki könnyed volt. Mindenki jókedvű. Mindenki elegáns. Minden könnyen ment, flottul. Közben diskuráltak, udvarolgattak, bókoltak, nevetgéltek, iszogattak egy asztal mellett. Hát ez engem teljesen frappírozott!
Így készül egy film? Ilyen könnyedén, ilyen elegánsan, ilyen nagyvonalú bohémsággal? Munkaidő alatti léha mókázással, játszadozással?
Ez akkor a színészet? Akkor meg mi a csudának bajlódok én azzal a nyomorult matematikával meg kémiával, meg a többi keserves magolnivalóval?! Majd én is színész leszek, és akkor majd nekem is ilyen könnyű, problémamentes lesz az életem! Ez a pár perc, ez a forgatás annyira elkápráztatott, hogy ettől kezdve nem tudott izgatni holmi intő vagy bagatell rossz osztályzat, kit érdekel az ilyesmi, amikor nincs kétség, vár engem a művészvilág, a bohém társaság, a könnyű élet, a filmezés! Reszkess Clark Gable, resszkes Gary Cooper, jövök én! Amikor a pályára kerültem, színész lettem, és lehetőségem adódott, hogy forgathassak, maga a filmezés már abszolút hidegen hagyott, és nem érdekelt.
– Pedig a Jávor utáni időszak talán legnagyobb bálványa voltál… A Liliomfitól a…
– Liliomfi. Na! Csak egy példa. Makk Karcsi a barátom volt, együtt bohémkodtunk a pesti éjszakában évek óta, amikor egyszer szólt, hogy rendez majd egy filmet, nem volna kedvem benne játszani? Meg vagy őrülve, mondtam, most végre kaptál lehetőséget, ki tudja, lesz-e még egy, keress egy komoly, befutott színészt, ne egy magamfajta pancsert, akivel csak bukni lehet. Ne törődj vele, válaszolt, lent forgatunk Badacsonyban, lesznek csajok, lesz pia, lesz nagyon jó társaság, mi biztosan jól fogjuk érezni magunkat. Ha erről van szó, kérlek, akkor rendben van, akkor megyek. Az ő cehhére miért ne mulassak?! Az egész filmből nekem annyi maradt meg, hogy tényleg ragyogóan éreztük magunkat; sütött a nap, szép volt a Balaton, szépek voltak a lányok, jó volt a bor, az ennivaló, fiatalok voltunk, és élveztük az életet…
– Ez mind a mai napig átüt a filmen.
– Lehet… Talán nem is láttam, vagy ha igen, akkor nagyon régen. Nagyon keveset néztem meg azok közül a filmek közül, amiben szerepeltem. Amióta betettem a lábamat a legendás Várkonyi-féle Művész Színházba, majd később, ennek szétverése után a Madáchba, azóta kizárólag a teátrum érdekel. Az az igazi. Az a színészet. Az a tíz esztendő, amit a pályától távol vagy annak a perifériáján töltöttem, a Madáchból való eltávolításomtól a Vígszínházba való visszatérésemig, ezért is fáj, hiányzik annyira. Éppen a harminc és negyven év közötti évtized… Azok a szerepek, amelyeket akkor kellett volna eljátszanom és játszhattam volna el, nem jöttek, nem is jöhettek vissza. Kimaradtak az életemből végérvényesen.
– Például a Hamlet…
– Pontosan. A letartóztatásom előtt pár nappal vetődött fel az ötlet, hogy két szereposztásban kéne kihozni: az egyikben Gábor Miklós lenne a Hamlet, én pedig Horatio, a másikban pedig fordítva, és ez mind a kettőnknek irtóra tetszett. Gondolj bele, adódhat színész számára ennél a kettősségnél csodálatosabb lehetőség, mint egyik este ezt játszani, a másikon pedig azt? A két pólust? Valósággal megrészegültem a boldogságtól! Aztán jöttek értem a fiúk és elvittek, és egy gyönyörű elképzelés maradt csupán a dologból. De ami tőlem tellett, azt magamból kihoztam a színpadon, és ez megnyugvással tölt el, biztonságot, békét ad.
– Ugyanakkor közben hatalmas, habzsoló, teljes életet is éltél, bohémságokkal, sikerekkel, kalandokkal, mint a színészet egyik fejedelme, a nők bálványa.
– Nem is értem, amit mondasz. Amiről te beszélsz, az ostoba, értelmetlen, önpusztító, boldogtalan, szennyes, gyalázatos élet volt. Elfecsérelt napok, átlumpolt éjszakák, nők, pia, cigaretta, mindenféle obszcenitások, amiben mégcsak pillanatnyi örömöm sem tellett. Az egész arról szólt, hogy dögöljek meg! Dögöljek meg, mert mint értéktelen, sehonnai ember, ezt érdemlem. Semmire nem tartottam, semmire nem becsültem sem magam, sem az életemet. Két házasságom is tönkrement, annak mindenféle poklát végiggyötrődtem és végiggyötrődtettem azzal a két nővel, aki az életét velem összekötötte. Különös kegynek éreztem, hogy annyi egyáltalán megadatott, hogy a színpadon naponta két-három órányit önfeledt lehettem, létem további része nem ért egy fabatkát sem. Ezt akkor is tudtam, ma is így látom. Semmit nem vártam az élettől, gondolván, hogy egyszer majd lefordulok egy kocsmapultról, vagy szívemhez kapok egy végigparáználkodott éjszakán.
És akkor, 47 éves koromban, belenéztem egy asszony szemébe, és megérintett egy másfajta csoda,
egy olyan, aminek lehetőségéről sem tudtam, nem is sejtettem, ami sokkolóan hatott rám, és homlokegyenest megváltoztatta addigi nyomorúságos, szánalmas életemet. Ez az, amit nem lehet kiérdemelni, megszolgálni, kikönyörögni, kiimádkozni, jó cselekedetekkel elérni – benne van a szóban, hogy kegyelem, ezt vagy adja az Isten valakinek, vagy nem. Hogy miért? Csak. Nem lehet megfejteni. Mivel mindketten még házasság kötelékében éltünk, az egész ügy annyira nehéznek, bonyolultnak, sőt reménytelennek látszott. Aztán egyik hajnalon, fél négykor, mondtam, pardon, kisétáltam addigi otthonomból, taxiba vágtam magamat és elmentem az Astoriába. Összesen 40 forint volt nálam, a portástól kértem kölcsön egy ezrest, hogy rendezzem a fuvart és kifizessem az éjszakámat, másnap egy nagyon fontos bemutatóm volt a Vígben, a Három nővér, ezzel együtt egész nap albérlet után rohangáltam, és este a színházba már azzal a nyugalommal mentem be, hogy innentől valami más, valami merőben új, soha nem remélt gyönyörűség kezdődik az életemben. A korábbi kötelékeket felbontottuk, összeházasodtunk és ott, ötvenedik életévem küszöbén kezdődött el az emberhez méltó, tisztességgel vállalható, boldog életem.
– És ezzel együtt támadt fel benned a vágy gyerek után?
– Ezt nem vágynak nevezném. Ez több volt annál. Koncentráció, imádság, áhítat, meditáció. Amikor úgy éreztem, úgy éreztük, hogy gyerekkel, gyerekekkel lesz teljes a létünk, életünk, boldogságunk, akkor ez nem egyszerű vágy volt. Nagyon nem szeretem a vajákos, meg a túlmisztifikált dolgokat, de pontosan tudtam, hogy az első gyermekünk lány lesz. És mivel némi sorsközösséget éreztem a Biblia-beli Jákobbal, akinek kétszer hét évet kellett ledolgoznia Lábán szolgálatában, míg megkaphatta jutalmul Ráhelt, én is elhatároztam, hogy a gyerek neve Ráhel lesz. Sokan igyekeztek lebeszélni, köztük drága anyám is, hogy ilyen nevet adjak neki, hogy később majd szemrehányásokat fogok kapni tőle, én kitartottam.
Feleségem február 3-án reggel kezdett el vajúdni a gyerekkel, én egész nap ott ültem mellette,
ott várt mindenki a kórházban, ugrásra készen, de a szülés csak nem akart elindulni. Este játszottam, végig figyeltem a színpadról, hogy jött-e már értesítés a kórházból, de sehol semmi. Előadás után spuri be a kórházba, még mindig csak várakozás. Elütötte az óra az éjfélt, öt percre rá megindult a szülés és menten ki is pottyant a gyerek. Hetekkel később kerestem valamit a naptárban, amikor rámeredtem február 4-ére! Bummmm! Kiderült, hogy az Ráhel napja. Ezért várt egy álló napig, hogy akkor szülessen! Így mintegy ő választotta magának ezt a nevet. Egy év múlva megszületett a fiam, aki Jákob okán Benjamin lett, és azóta életem értelme, lényege, meghatározója, három szentsége a család: feleségem és két gyermekem.
Tudod, már régesrég kint voltam a sittről, amikor még minduntalan kísértett egy lidérces álom. Hogy még ülök, de valahogy sikerül kilógnom a kerítésen keresztül, boldogan rohanok haza az akkori családomhoz; csak néznek rám és csodálkoznak, hogyan kerülök ide. Rohanok be a színházba a kollégákhoz, csak néznek rám és csodálkoznak, hogyan kerülök ide. Rohanok ki az utcára, az emberek közé, csak néznek rám és csodálkoznak, hogyan kerülök ide. Megdöbbenek, hogy tényleg, hogyan kerülök én ide, mit keresek én itt, amikor rám nincs semmi szükség, fölösleges vagyok, nem kellek senkinek, és igyekszem vissza lélekszakadva, hogy be tudjak lógni a cellába az esti létszámellenőrzés előtt, mielőtt még lebuknék. Tucatszor ismétlődött meg és mindig verítékben úszva ébredtem fel. Többtucatszor, sok-sok éven keresztül. De
amióta megkaptam ezt a kegyelmi állapotot, megvan a családom, így élünk szeretetben, békességben, megszűntek ezek a lidérces álmok.
Talán, mert valamit, ami a lényeg, megtaláltam. És talán mert – mondd, ki a csudának van ideje ennyi elfoglaltság közepette még aludni is?
Szegő András
A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.
Nők Lapja 1994/24. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Darvas Iván színművész 1989-ben – Fotó: Nők Lapja Archívum