Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így Vekerdy Tamás tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit.

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert nem tudta, magára hagyhatja-e kicsi gyerekét hat napra.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Nagyobbik lányom kilencéves, a kisebbik most lesz kettő. Azt hiszem, hogy gyerekeink körülményei – és ebben a férjemmel való tízéves kapcsolatunk is benne van – ideálisak, és ez a gyerekeken is meglátszik. Lehet, hogy Borit (a kicsit) „majomszeretettel” nevelem, állandó testközelben vagyunk egymással. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a maximális szeretetet és odafigyelést megkapja tőlünk. Hozzám nagyon ragaszkodik.

A problémám az, hogy édesanyám el akar vinni engem és nagyobb lányomat Párizsba, hat napra.

Bori az apjával maradna itthon. Vállalhatom-e ezt a hatnapos különválást? Nem éri-e Borit valamiféle lelki trauma, ha hat napon át reggel felkelve nem talál engem és nővérét, Blankát a lakásban, és nem fogja tudni, hová tűnt az a két ember, aki mindig ott volt, amikor ő akarta, és vigasztalta, ha sírt. Ön szerint fel lehet-e készíteni egy kétéves gyereket, vagy halasszuk el a párizsi utat, mondjuk egy évvel?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Pontosan tudja az egy évet. Azt szokták mondani, hogy ha lehetséges, hároméves kora előtt a gyereket a hozzá legközelebb álló személy – általában és ez esetben is az anya – ne hagyja magára egy vagy több napra. Persze, mint minden szakkérdésben, ebben is eltérőek a nézetek.

Az egyik felfogás szerint – és én ezzel értek egyet – a kisgyerek számára a legfontosabb a személyes kapcsolat stabilitása. Az anya, ha muszáj, jöhet-mehet, utazhat, de vigye magával a gyerekét is, netán magára kötözve, mint az ősi kultúrákban látjuk, és ami most újra modern divat is lett. A hasra kötözhető kengurukkal vagy – kicsit nagyobb gyerek esetében – a hátunkra vehető, ültetés hátizsákkal.

A másik felfogás – amelyet több évi pszichológusi praxis után magam is meglepődve hallottam –, hogy ilyen kiskorában a gyerek számára csak a környezet (a tárgyi környezet) a fontos, és nyugodtan rábízhatjuk más, megbízható emberre, ha a nap ritmusa és a megszokott kiságy, kisszék, kakaós bögre és mindaz, ami hozzátartozik, nem változik. Ebből annyi mindenesetre igaz, hogy

a gyerek nagyon ragaszkodik a nap megszokott, kialakult ritmusához, tárgyakhoz is kötődő szokásaihoz,

mert ezek testi és lelki (érzelmi) biztonságot nyújtanak számára ismétlődésükkel. De én mégis úgy gondolom, hogy az állandó személyes kapcsolat a legfontosabb, és ha útra kelünk, magunkkal visszük, amit lehet a tárgyi környezetből is – például a kakaós bögrét –, de a legnagyobb biztonságot személyes jelenlétünkkel nyújtjuk.

Ha muszáj, akkor így!

Mindebből az is következik, hogy ha valamiért „muszáj” lenne elutazni, akkor én valószínűleg azt javasolnám, hogy vigye Borit is. De ha nem kell menni, és egy év múlva is lehet pótolni a most elmulasztott utat, akkor mindenképpen a halasztást javasolnám. Ráadásul, Bori még csak most lesz kétéves! Igaz, azt mondják, hogy a mai kisgyerekek – és elsősorban a lányok – már ilyen kiskorukban is gyorsabban érnek, előbb következik be a harmadik életév fordulója (a dackorszakkal együtt) sokszor már két-két és fél éves korban.

Ez lehetséges, de Borit még akkor is túl fiatalnak tartom.

Az sem szerencsés, hogy Blanka is utazna, és így – mint erre helyesen utal – Bori életéből egyszerre tűnik el az a két ember, aki ezek szerint számára legfontosabb.

Nem ír arról, hogy Bori beszél-e már, de valószínű, hogy nagyon sok mindent – sőt, talán „mindent” – megért már mindabból, ami az ő mindennapi életét illeti. De az egészen biztos, hogy nemcsak az időfogalommal nem lehet még tisztában – „hat nap” –, hanem időérzéke sincs abban az értelemben, hogy aki elmegy, az rövid időre megy-e el, vagy éppenséggel „örökre”.

Számára az, hogy az édesanyja nincs ott, időben nem tagolható hiányérzetet kelt;

azt gondolom, hogy egy még oly értelmes kétéves – nem egészen kétéves – gyereket sem lehet „felkészíteni” a hatnapos párizsi távollétre. (Az időérzékkel együtt természetesen az a fajta térérzék is hiányzik, amelyik az „elutazás” felfogásához szükséges lenne.)

Következmények, kivételek

Sok kollégával együtt azért is ellenezni szoktuk az ilyenfajta utazásokat, mert túl sok gyereket láttunk ilyen utazások után tartós tünetekkel – esetleg például sok éven át elhúzódó székletvisszatartással – jelentkezni.

Persze, mindig vannak diadalmas szülők, akik „mégis” elutaznak – netán a pszichológus által keltett lelkiismeret-furdalástól gyötörve –, és aztán jelentik, hogy mennyire nem volt igazunk, mert lám „nem történt semmi”. („Még csak nem is fogadott idegenkedéssel a gyerek, amikor megjöttem, hanem egyenesen futott hozzám, mint amikor egy-két órás távollétből szoktam hazaérni.”)

Ahány gyerek – és ahány család – annyiféle.

Minden kivétel lehetséges. Számomra azonban ezek a kivételek (amelyek közül néhányról esetleg utólag derül ki, hogy mégis maradt valamiféle nem kívánatos „nyoma” az elválásnak) nem döntik meg a fő szabályt:

hároméves kora előtt, ha nem muszáj, ne hagyjuk magára

(még nagyon szeretett nagyszüleivel, vagy ugyancsak szeretett, de nem a mindennapokban vele összeforrt apjával se) a gyereket.

Ha viszont valamiért elkerülhetetlen, hogy elmenjünk, és az is elkerülhetetlen, hogy ezt nélküle tegyük, akkor ezt jobban meg fogja érteni valamilyen rejtélyes úton; feltéve, hogy előtte igenis elmondtuk neki, hogy mi fog történni, amikor megint csak nem az lesz a fontos, hogy minden szavunkat pontosan értse.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2001/25. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images