Kevés olyan titokzatos, nagy tehetsége születik a világnak, mint amilyen a magyar színművész Soós Imre volt. Balmazújvárosi nyolcgyermekes szegényparaszti családban látta meg a napvilágot 1930. február 12-én, és már a kezdetektől többre vágyott felmenői sorsánál. Szorgalmasan, kitűnően tanult az iskolában, majd kapásból felvették a Színművészeti Főiskolára. Kortársai szerint az a fajta ösztönös zseni volt, aki nem könyvből tanulta a mesterséget.

Nemzetközi szinten azt harsogták a szakmában, hogy bizony, egy igazi őstehetség a magyar fiú. 1950-ben Lúdas Matyi megformálásáért a legjobb férfiszínésznek kiáltották ki a Karlovy Vary-i filmfesztiválon, 1954-ben pedig megkapta a Jászai Mari-díjat is. Őt azonban kevéssé boldogították a szakmai elismerések, művészemberhez méltó, érzékeny lelkét pedig igencsak megtépázták saját munkáját illető kételyei és magánéleti gondjai.

Mentális egészsége 1955-től egyre hanyatlott,

mígnem 1957. június 20-án tragikus hirtelenséggel, a mai napig tisztázatlan körülmények között életét vesztette. Soós Imre mindössze 27 éves volt, mikor holtan találták meg őt és feleségét közös lakásuk konyhájában. Szerepei azonban a színházi világ felejthetetlen alakjává emelték őt. Az alábbiakban Dobray Sarolta írását közöljük a Nők Lapja archívumából.

Nők Lapja 2004/21: Soós Imre, a tragikus sorsú zseni

Zseni, mítosz, tragédia. Mintha egymásba kapaszkodnának ezek a szavak. Akikben pedig egyesülnek, azok gyakran csak néhány villanásnyit engednek magukból a világnak. Vagy a világ engedi csupán rövid ideig ragyogni őket? Huszonhét évesen, feleségével együtt, holtan találták. Hamletet már nem játszhatta el, de néhány film őrzi a perzselő tekintetet, amelyben keveredik születés, halál, fény és árnyék.

Hallottam én is, mint annyian: élt egy őstehetség, úgy fél évszázada, ragyogott egy csillag a magyar színművészet egén. Amikor születtem, ő húsz éve nem élt már. Nevezik „tragikus sorsú zseninek” – távoli, misztikus szavak. Aztán megnéztem a Körhintát – kimerevítettem a képet – és hosszú percekig bámultam egyetlen pillanatot, Soós Imre arcát, amikor a film Mátéjaként megtudja, hogy szerelmét, Marit elveszik tőle. Minden ott sűrűsödött félelmetesen, megrázóan. Csupán ennyi kellett, hogy a mítosz valósággá váljon.

Lúdas Matyi a nagyvárosban

Szinte látja maga előtt az ember az alig tízéves, maszatos parasztfiút, ahogy szájtátva bámulja élete első mozifilmjét, és talán először megjelenik szemében az a híres, semmi máshoz nem hasonlítható csillogás: attól a perctől tudta, hogy neki színésznek kell lennie. A szegény, balmazújvárosi zsellércsaládból származó „hóbortos parasztfiú” – ahogyan ő beszélt magáról – 1946-ban, tizenhét évesen, a Színművészeti Főiskolára való felvételi napján járt először a fővárosban.

Sokáig bolyongott, szégyellt útbaigazításért kérdezősködni, végül aztán úgy feltörte a csizma a talpát, hogy anélkül állt a vizsgabizottság elé.

Így, csupasz, sáros lábbal szavalta el Petőfi Szülőföldemen című versét, olyan színészóriások előtt, mint Gobbi Hilda, Somlai Artúr és Bajor Gizi. Rögtön beleszerettek. Gobbi már akkor a szívébe zárta: tőle kapott cipőt, nadrágot, hogy megfelelően jelenhessen meg a főiskolai próbákon.

Első filmszerepét 1948-ban játszotta a Bán Frigyes rendezte Talpalatnyi föld című mozidarabban, majd az egész országot meghódította sugárzó mosolyával, mindenre éhes szemeivel, mezítlábasán, ingben, gatyában. Azt mondták, mintha Fazekas Mihály személyesen őt szánta volna Lúdas Matyijának. Aztán egyik feladat jött a másik után.

Bánatos pozitív hős, szárnyaló Rómeó

De egyre jobban nyomasztották a sikerrel érkező terhek is, idegen volt a nagyvárosi művészvilág. „Magam vagyok, és nem elég művelt ezekkel szemben” – fakadt ki egyik, húgának írt levelében. Érezte, beskatulyázzák a munkásparaszt hős szerepébe.

Szigethy Gábor így idézi visszaemlékezésében: „Lassan, de veszedelmesen kialakult az úgynevezett Soós-figura: egy bárgyú, mosolygó, pozitív hős, aki mindig vízparton sétál, mindig holdvilágnál, mindig énekel egy érzelmes dalt, egyik filmben sem csókolja szájon a szerelmét, viszont mindegyik filmben sportol, mindegyikben esztergál, mindig nagyszerűen, és a végén újít, kicsit makacskodik, de megérti és követi a párt bátorító, jó útra térítő, okos szavát.”

Mindemellett ott volt a színház, a klasszikusok, egy másik világ. A filmforgatásokkal párhuzamosan, 1952-től Debrecenben játszott, ahol fölfedezték benne az igazi színészt. Itt kapta meg élete talán legnagyobb szerepét, Shakespeare Rómeóját. A darab rendezője, Vámos László így írt róla: „Színészetének varázsa a nagyonban volt: tudott nagyon szeretni, nagyon gyűlölni, nagyon szenvedni, már-már nem is emberi, hanem Shakespeare-i mértékkel mérve,fehér izzásban.”

A magyar Gérard Philipe – így emlegette egy francia lap 1955-ben, a Körhinta cannes-i bemutatójakor. Óriási volt a siker, amelyben nagy szerepet játszott egy tiszta arcú, sugárzó tehetségű főiskolás lány is. Törőcsik Marinak ez volt élete első filmszerepe: „Elég volt belekapaszkodnom Imre tekintetébe, máris tudtam, hol a helyem. Elámultam, amikor megnéztem a Lúdas Matyiban: ő már főiskolás fejjel, tapasztalatok nélkül is mindent tudott. Valahogy így született. Kivételes tehetség, elbűvölőember volt. Hihetetlen II. Richard vagy akár Hamlet lehetett volna…”

„Tíz év múlva mi lesz belőlem?”

A külföldi elismerésekkel egy időben azonban itthon kezdett feje tetejére állni a világ. Az addig a rendszer szimbólumaként elkényeztetett színészt némelyek már „reklámparasztnak”, a „népi demokrácia tévedésének” gúnyolták, tehetségét megkérdőjelezték.

Aztán 1955-től újra Pesten, a Madách Színházban játszott, ahol Dajka Margit szeretetébe kapaszkodott. „Tükörbe nézett, és megkérdezte: – Tíz év múlva mi lesz belőlem? – Az Éjjeli menedékhelyben és a Sári bíróban játszottunk együtt. Mindig igyekeztem, hogy ott legyek a színfalak mögött, amikor a második felvonás elején bemegy a színpadra, s mondja: – Szép üdőnk lesz! – Erőt, szárnyakat adott nekem is, amilyen költészettel ő ezt mondani tudta.”

A premierre egy Hamlet-könyvet ajándékozott neki, ezzel az ajánlással: „A jövő nagy Hamletjének! Dajka Margit.”

A néhány éve még életvidám, huncut szemű fiú ‘57-re már nyugtatókon élt, ivott, alig evett, egyre csak emésztette magát. Azt mondják, az utolsó szerelem is csak menekülést jelentett: feleségét egy budapesti klinikán ismerte meg, ahová gyógyszeres öngyilkossági kísérlet miatt szállították be. Dr. Perjési Hedvig a kezelőorvosa volt. Végletes szenvedély, hisztéria, durvaság, rögeszmés ragaszkodás jellemezte szerelmüket, amelynek végső éjszakáján

mindkettejüket holtan találták lakásuk konyhájában. Erről a különös kapcsolatról ír Részeg józanok című regényében a barát, Müller Péter, aki velük töltötte az utolsó órákat.

 „Úgy éjjel fél kettőkor hagytam ott őket, és hajnalban már nem éltek. Ennek a gyönyörű és infernális éjszakának az emlékéből, képzelet és valóság keverékéből született a könyv. A Madách Színházban ismertem meg őt, akkor már jócskán ivott, de így is egy ifjú angyal volt, szertelen, szárnyaló, tiszta, tehetséges, zseniális. Angyal, aki ebben a földi világban idegenül mozog.”

A helyszíni szemlén készült rendőrségi felvételen Soós Imre a küszöbön fekszik, véres ujjakkal, letörött körömmel: utolsó erejével még az életbe nyíló konyhaajtót kaparta, de már hiába. Huszonhét évesen halt meg, egy nyitott gázcsap mellett. Sokan mondják, ő még biztosan élni akart. Máig nem tudni, mi a mítosz és mi a valóság, csak egy biztos: rettentő kevés, mégis rengeteg jutott Soós Imre fényéből a világnak. 

Dobray Sarolta

A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.

Nők Lapja 2004/21. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Soós Imre Lúdas Matyiként, 1949 – Fotó: Nők Lapja archívum