Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így Vekerdy Tamás tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit.
Ezúttal egy kétségbeesett édesapa levelét idézzük, aki azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert nem tudja, hogyan legyen kevésbé kritikus a fiával.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Kérdésem röviden a következő: ha mindig csak dicsérem tizenegy éves fiamat, nem lesz-e túlzott az önbizalma? Mennyit kell kritizálni, hogy a helyes arányt fenntartsam? A helyzet az, hogy a gyerek elég ügyes, jól is tanul, és már három éve rendszeresen vitorlázik velem. Tavaly nyáron komoly családi feszültséget okozott, hogy
a feleségem szerint én a gyereket egész nyáron csak kritizáltam
a hajón, és semmiért nem dicsértem meg, úgyhogy aztán ő már el se jött velünk vitorlázni. Az idén elgondolkoztatott, hogy a gyerek előre közölte: ő Laciékkal fog vitorlázni – Laci a szomszédunk tizenhét éves fia –, és nem velem.
Nem kell-e időben megszoknia a gyereknek az önmagával szembeni igényességet, és ehhez nem az éber kritika segíti-e hozzá jobban? Ma kemény, versengő, taposó világban élünk, nem éppen erre kell-e felkészíteni a gyereket olyan körülmények között, amikor még nincs tétje a dolognak?
A feleségem szerint én soha nem dicsérem meg a gyerekeket,
de ez nem igaz, mert ha a kritika nyomán kijavít valamit, azt mindig elismerem. A feleségem szerint ez sem igaz, mert ha azt mondom, „na látod, most már meg tudtad csinálni, csak egy kicsit jobban oda kellett figyelned”, ez nem igazi dicséret, hanem a kritika folytatása. Ön hogy látja ezt a kérdést? Mivel és mikor teszünk jót a gyerekeknek?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Mint sok vizsgálatból – nyomon követéses vizsgálatokból – tudjuk, nem az készül fel jól a „kemény, versengő, taposó” felnőtt életre, akit már gyerekkorában is „kemény, versengő, taposó” körülmények között neveltek.
Éppen ellenkezőleg.
Az fogja jól bírni az élet megrázkódtatásait, aki gyerekkorában szüleitől – családjától – nagy érzelmi biztonságot kapott, jól érezhette magát a bőrében (és otthonában), és bizony, önbizalmát is megerősítették, és nem hagyták, hogy a külvilág – esetleg az iskola – tévesen értelmezett, fölösleges követelményekkel túl korán megtörje, netán összetörje; nem, megvédték a külvilággal, s ha kellett, az iskolával szemben is.
Gyerekkorban – és minél kisebb a gyerek, ez annál inkább így van – a dicséret, vagy akár csak a szemvillanásnyi elismerés megerősít, szárnyakat ad. Míg a kritika letör, elkedvetlenít, nem segít hozzá, hogy javítsuk vagy növeljük a teljesítményt. (Mellesleg: felnőttkorban is így van ez – sajnos, Berzsenyi Dániel költészetén nem „javított” az egyébként kitűnő felkészültségű Kölcsey szigorú kritikája, ellenben elérte, hogy a zseniális költő egy időre letett a versírásról!)
Hadd mondjak még egy példát: a nagy hagyományú távol-keleti színházakban az akrobaták és színészek gyerekkorban kezdik meg családtagjaik felkészítését. De ősi szabály, hogy hétéves koráig akkor sem tanítják a gyereket, ha a gyerek maga kéri a tanítást, csak hagyják, hogy szabadon utánozzon. Hét- és tizennégy éves kora között már tanítják, de nem javítgatják, nem kritizálják! Mert ez visszafogja fejlődését.
A pontosítás, a kritizálás időszaka csak a kamaszkor után jön el,
amikor már maga az ifjú is kritikával figyeli a világot és önmagát. Tanulhatnánk ebből az évszázados tapasztalatból, tanulhatnánk – ebben is – a távol-keleti nagy kultúráktól.
Dicsérni is tudni kell
Sajnos, azt kell mondanom, a feleségének igaza van: nem tekinthető dicséretnek az „elismerés”, ha a gyerek „a kritika nyomán kijavít valamit”. Különösen nem abban a formában, ahogy ön önmagát is pontosan és objektívon idézte – „na látod, most már meg tudtad csinálni, csak egy kicsit jobban oda kell figyelned” –, hiszen ebben újabb bújtatott kritika van: a gyerek eddig azért csinálta rosszul, mert nem figyelt.
A fiúgyerekek számára pedig különösen fontos az apai dicséret. Ennek nem kell mindig szóban elhangoznia. Már utaltam a szemvillanásnyi dicséretre, de beszélhetnék a barátságos hátba ütésről, vagy az egy-két szavas örömteli elismerésről is. Mindennél azonban még sokkal fontosabb, hogy mi magunkban mit gondolunk és mit érzünk, ha a gyerekünk jól csinál valamit. És fontos volna arról is tudnunk, hogy a különböző életkorokban nagyon különböző teljesítmények számítanak „jól csinálásnak”.
Apák és fiúk
Minket, apákat néha az infantilis versengés tesz túlzottan kritikussá, máskor valamilyen sajátos féltékenység. Ezekben az esetekben magunkkal kell megküzdenünk, és nem fiúgyerekeinkkel. Különben előbb-utóbb a mindenkori „Lacival” mennek el együtt vitorlázni (és esetleg jóval előbb, mint ahogy ezt életkoruk egyébként indokolná).
„Túlzott” önbizalma – ha van ilyen, szerintem nincs, én ezt pökhendiségnek nevezném – annak lesz, akit elbizonytalanodott szülei mások, a külvilág megvetésére neveltek, többnyire hamis, érzelemhiányos értékrendben pöffeszkedve. Annak a fiúgyereknek, akinek kijut az apai elismerésből, dicséretből, soha nem lesz túlzott önbizalma, de lesz önbizalma.
Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.
Nők Lapja 2000/27. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
