Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így Vekerdy Tamás tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit. Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük.
Ő azért kérte Vekerdy Tamás segítségét, mert nem tudja, elküldheti-e hat- és négyéves gyerekeit táborozni a nyáron.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Gyerekeim hat- és négyévesek (a nagyobbik is csak jövőre megy iskolába). Mivel most már egy éve én is dolgozom, a nyár, az óvodai szünidő megszervezése kicsit bonyodalmas. De a mi szabadságunk és a nagyszülők bevonásával úgy-ahogy sikerült a dolog, még a húgom is besegít, meg a barátaink, ahol szintén két gyerek van.
De a férjem nevelőapja nagyon kardoskodik amellett, hogy a gyerekeket úszás- vagy angoltáborba adjuk be, legalább két hétre, mert ez az ő fejlődésük szempontjából is fontos, és így lesznek közösségi emberek. Én ezt semmiképpen sem szeretném, szerintem a gyerekek még kicsik, a férjem ingadozik. Ön szerint mikortól küldjük a gyerekeket táborba? És megkérdezzük-e erről, és ha igen, mikortól, az ő véleményüket is?
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Úgy gondolom, hogy az óvodásoknak nem kell táborba menniük, ha a nyári szünidő enélkül is megoldható. Ha nem, én akkor se küldeném se úszó-, se angoltáborba az óvodásokat (és különösen nem olyanba – hetes, netán kéthetes táborba! –, amelyikből nem jöhet haza mindennap). Ha az óvodás gyerekek elhelyezéséről nem tudunk másként gondoskodni a nyári vakáció egy szakaszában, akkor
azokat az óvodás-, napközis táborokat ajánlanám, ahol a gyerekek tovább élhetik óvodás életüket, játékkal, mesével, sok kötetlen mozgással a szabad levegőn, életkoruknak megfelelő pihenéssel (és árnyékkal).
Persze, jó, ha egy óvodás barátságos körülmények között – és netán egyéni vagy kiscsoportos foglalkozásban – megtanul úszni, úgy, hogy közben valamelyik szülője is ott lubickol a vízben egy kissé távolabb (vagy legalábbis az uszodában van, elérhető), vagy esetleg éppen a szülő tanítja, ha netán ért hozzá.
Angolul – vagy más idegen nyelven – tanulnia (vagy egyáltalán bármit tanulnia, iskolás értelemben) az óvodásnak nem kell, nem válik hasznára. Majd hat-hét éves korában kezdje el az idegen nyelveket!
Biztonság és biztonságérzet mindenekfelett!
Közösségi emberek pedig nem a tábortól lesznek a gyerekek, hanem attól, ha szüleik barátságosak, vendégszeretők, ha érzelmi biztonságban nőhettek fel, ha kilenc-tíz éves koruktól barátaik hozzánk is jöhettek játszani (és netán hétvégén ottalvásra is volt lehetőség), ha kamaszkorukban kibírtuk titkolódzó klikkjeiket, és egyáltalán: nyitott házat vittünk, ahová ők is meghívhatták, akiket akartak.
(A tábori közösségek nemegyszer kényszerközösségek, amelyekből esetleg értékes és érzékeny gyerekeket rekesztenek ki, egy-egy tábor sajátos, gyakran szűk körű értékrendje szerint.)
Én gyerekeket táborba semmiképpen nem küldenek kilenc-tíz-tizenegy éves koruk előtt. És akkor is felszerelném őket felbélyegzett levelezőlapokkal, aprópénzzel és telefonkártyával, hogy bármikor haza tudjanak szólni (ha netán úgy érzik, hogy „nem bírják tovább”). Tudom persze, hogy
a táborvezetők mennyire nem szeretik, ha a gyerekek a táborból rémült lapokat írnak haza, vagy lecsődítik a szüleiket, de ebben a kérdésben értelmes kompromisszumra kell és lehet jutni.
Például: a gyerekekkel még az elutazás előtt megbeszéljük, hogy az első három napot ki kell bírni, és csak azután jöhetnek a vészjelzések. (Ilyenkor is előfordulhat, hogy mire leérünk a gyerekért, már nem is akar hazajönni. Mégis: a biztonságnak ez a megadása nélkülözhetetlen.)
Lehet, hogy még nem áll készen rá, hogy táborozzon
Azt is tudnunk kell, hogy ha egy gyerek először szakad el hosszabb időre otthonról, nem várt pszichikus állapotok állhatnak elő; előbukkanhatnak kisgyerekkorból származó és a tudattalanban lappangó sérülések, amelyek ilyenkor a gyereket tényleg rossz helyzetbe sodorhatják.
Arra is fel kell készülnünk, hogy akár a „játékos” táborok is kiválthatnak olyan szorongást a gyerekekben – életkortól és előtörténettől függően –, amelyeket semmiképp sem nevezhetünk kedvezőnek (a további fejlődés szempontjából sem).
A fent emlegetett kilenc-tíz-tizenegyedik évtől kezdve – amikortól tehát egyáltalán felmerül a hetes tábor gondolata –, ezt természetesen már meg lehet és meg kell beszélni a gyerekekkel. Én mindenképpen kikérném a véleményüket, és hallgatnék is erre a véleményre, még ha ő nem is tudhatja, hogy milyen is az a tábor igazából. Ilyenkor is lehet alkuba bocsátkozni: próbáld ki, és ha nem tetszik, érted megyünk. De nem erőltetném a dolgot.
Könnyít a helyzeten, ha a gyerek osztálytársaival, barátaival, netán nagyobb testvérével megy táborba. (De ekkor sem szállítanám le a kilenc-tíz-tizenegy éves kezdőidőpontot!)
És az is megeshet, hogy tényleg rossz a táborban…
És akkor még nem is beszéltünk a tényleg „rossz” táborokról, ahol militáns reggeli gimnasztikával, vigyázzállással, zászló fel- és levonással, meg különböző ideológiai szemináriumokkal gyötrik a gyerekeket (reméljük, ma már ez csak rossz emlék). Ezekben a táborokban bizony előfordult, hogy a reggeli rosszullétre hivatkozó kislányokat szimulánsoknak tekintették, amíg csak négy-öt el nem ájult a reggeli sorakozónál, amikor aztán kiderült esetleg, hogy ételmérgezés ütötte fel a fejét a táborban, vagy csak egyszerű napszúrás, vagy másfajta gyengeség jelentkezett.
Röviden: az óvodás ne menjen táborba! És a nagyobb gyerek esetében se érezzük úgy, hogy most két hétig nem kell odafigyelnünk, „letudtuk” a gyereket.
Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.
Nők Lapja 2001/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
