Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett nagyszülő levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert aggódik az unokái között megjelent testvérféltékenység miatt.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
Kisunokám, Dávid, most múlt két és fél éves. A húga, Vera, hat hónapos. Dávid időnként ilyeneket mond: „Minek van Vera?”, „Nem kell.”, „Vidd innen!”, „Most nem akarom látni!” A szülei ezt hagyják, nem szólnak rá, és én félek, hogy egyre jobban belelovalja magát. Igaz, hogy máskor jól játszik a kicsivel és aranyos vele, de ezeket a kitöréseket szerintem egészen le kéne tiltani, és ezzel rajta is segíthetnének.
Volt már olyan, hogy sírva kiabálta ezt a bizonyos „nem kell”-t, és az öklével csapkodott Vera felé, úgy kellett elrántani előle. Szerintem soha nem lehet tudni, hogy amikor egész kedvesen simogatja, mikor fogja hirtelen megszorítani, vagy megnyomkodni. Igaz, hogy ilyenkor már rászólnak a szülei, de idáig azért jut el, mert előtte már szavakban azt mondhat, amit akar.
Mi volna ilyenkor a helyes magatartás? Nem kellene-e már most megtanulnia, hogy nem szabad gyűlölködnie, mert ha ez tettbe fordul át, abból bizony nagy baj lehet? Én egyszer megkérdeztem: „Miért kiabálod ezeket?” Mire ő azt válaszolta: „Mert haragszom!” „Kire haragszol?” „Verára.” „De hát ő nem tehet róla, hogy itt van!” „De!”. Itt lezárult a beszélgetés, de utána a gyerek mégis megnyugodott.
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Mindaz, amiről ír, jól ismert, és már sokszor beszéltünk róla. A testvérféltékenység, amely legkínzóbban általában az első gyereket gyötri meg, aki egy ideig – Dávid esetében két évig – egyetlen gyerekként lehetett szüleivel, anyjával. Ha rokonok, vagy barátok, ismerősök jöttek, ő volt a gyerek, minden gyereknek kijáró figyelem csak feléje fordult. (Időnként
szorongató látni, mikor „a kicsi” megszületik, hogy a látogatók vagy az utcán az anyával beszélgetők mennyire nem törődnek a már ismert „nagy”-gyal,
minden figyelem csak a kicsi felé fordul.) Ilyenkor aztán a nagyok leleményes ötletekkel állnak elő. „Dobjuk ki Ferikét az ablakon.”, „Tegyük a kukába.”, „Ejtsük be a hídról.” Ugyanakkor ugyanez a gyerek, ha mondjuk a szomszéd bácsi a kocsi fölé hajol, és „viccesen” azt mondja, hogy „Elviszem a testvérkédet! Kell nekem!” – akkor a nagy ellöki a bácsit, „megvédi” a kicsit, és kijelenti: „Nem! Ő az én testvérem!”
De hiszen maga is ír arról, hogy „máskor jól játszik a kicsivel és aranyos vele”. Igen, mind a két érzés őszinte. Mint ahogy őszinte általában a simogatás is, és aztán a hirtelen megszorítás indulata is. Ez az ambivalencia – a kétértékűség – a testvérek kapcsolatában különösen kiskorukban lehet erős.
Az érzelmek érvénytelenítése nagy károkat okozhat
Azonkívül: Dávid most a harmadik életévében van; erről el szokták mondani, hogy nehéz időszak, dackorszak, az öntudat erősödésének ideje… Én úgy gondolom, hogy jó, ha kimondhatja hirtelen támadt érzéseit, mint ahogy a magával folytatott beszélgetésben is kimondta és megnyugodott. Maga sem „tiltotta le”, mint ezt a szülőknek tanácsolná.
Nem hiszem, hogy jó volna, ha például egy olyan ötletre, hogy Ferikét – aki éppen bekakilt, és most tisztába kell tenni – dobjuk ki az ablakon, azt válaszolnánk: „Te kis Káin! Megölnéd a testvéredet?!” Nem. Inkább valami ilyesmit mondhatnánk: „Zsoltikám, téged se dobtunk ki az ablakon, pedig te is bekakiltál. Ő is a mi gyerekünk…” – és így tovább.
Különösen ingerültté teheti a gyereket, és a helyzeten is sokat ronthat, ha szóbeli paranccsal – vagy érzelmi terrorral – arra akarjuk kényszeríteni, hogy „szeresse” a testvérét, és ezt mutassa is ki, ennek megfelelően viselkedjen. (Az így gyötört, képmutatásra nevelt gyerekekben rettenetes agresszió halmozódhat fel, amely aztán az óvodában vagy az iskolában vagy a játszótéren robbanhat ki, látszólag érthetetlenül, más, többnyire kisebb gyerekekkel szemben.)
Harag, bűntudat és kivetítés
Tudnunk kell, hogy hirtelen fellobbanó haragot, gyűlöletet mindenki érezhet, szeretteivel szemben is. A klinikai praxis meggyőzően tanúskodik arról, hogy a kisgyerekekben egy pillanat alatt fellobbanhat akár a „halálkívánás” is, legszeretettebb édesanyjával szemben, amiért aztán tüstént súlyos bűntudatot érez. (A gyerekek lövöldözős játékaiban – amikor a halálos lövést gyakran a „feltámasztó lövés” követi – ezek az indulatok is feldolgozásra kerülnek.)
Kapcsolódó
1997: Vekerdy Tamás a testvérféltékenységről
Nagyon nagy különbség van tudatosan átélt – esetleg gyötrelmes – érzés és fantázia, illetve a tudattalan (mert elfojtott, mélységekből felfakadó) indulatroham és tett között.
A Fordulópont című folyóirat 11. számában (2001/1) Fischer Eszter ír kitűnő ismertetést Alice Miller svájci pszichológus híres könyvéről, melynek címe Kezdetben volt a nevelés. A könyvből és az ismertetésből nyomon követhetjük, hogyan születnek a gyűlölködő hitlerek (Hitler gyerekkorát is megismerhetjük). Kiderül:
nem a negatív érzések átélése – és kimondása – veszélyes a gyerek (és később környezete) számára, hanem ennek letiltása,
amely aztán ezeket az érzéseket másokra – más területekre – tolja át, valódi eredetétől elszakítva megideologizálja.
Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.
Nők Lapja 2001/27. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
