1914. július 5-én született Budapesten a 20. század egyik legnagyobb, háromszoros Kossuth-díjas magyar zongoraművésze, Fischer Annie. Már gyerekkorában egyértelmű volt, hogy egy igazi őstehetség: hallás után eljátszotta a szomszéd zongoratanártól átszűrődő dallamokat. 12 évesen nemzetközi sikert aratott, mikor Zürichben eljátszotta Mozart és Schumann egy-egy zongoraversenyét,
19 éves korában pedig a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraverseny legfiatalabb nyertese lett.
Bár a második világháború idején zsidó származása miatt kénytelen volt Svédországba disszidálni férjével, 1946-ban visszatértek Budapestre, és soha többé nem költöztek el Magyarországról.
Hiába volt korának egyik legünnepeltebb művésze Fischer Annie, nem sok hanglemezfelvétel maradt fenn munkáiról. A stúdiószoba négy fala helyett jobban szertett népes közönség előtt zenélni. Minden egyes fellépése teljesen egyedi, megismételhetetlen mestermű volt. Szinte folyamatosan turnézott, egészen a nyolcvanas évekig, magánemberként azonban visszavonultan élt, férjével rengeteg időt töltöttek Balatonaligán. 1995. április 10-én, szülővárosában, Budapesten hunyta le szemeit örökre.
Nők Lapja 1974/27: Fischer Annie köszöntése
Fischer Annie, Pesti Napló képes műmelléklet, 1933 (Fotó: Wikipedia)
„Érezhettük: ez a művész abból a birodalomból hoz üzenetet, hol a Dohnányik a fejedelmek és a Liszt Ferencek a királyok, hol a hangszer megszűnik „mechanizmus” lenni, hol a zongoraszó teljesen átszellemül. Fischer Annie-nak köszönhetjük az egész verseny legkomolyabb, legnagyobb szabású zenei élményét.”
E lelkes méltatás a Pesti Napló 1933. május 21-i számában jelent meg, a Liszt-verseny eredményhirdetését követő napon. Írója Tóth Aladár. A Liszt-verseny volt az első Magyarországon rendezett nemzetközi zongoraverseny. Győztese a tizenkilenc éves Fischer Annie. 1933. május 20-án kezdődött tehát — a korabeli másik nagy zenekritikust, Péterfi Istvánt idézve — az „annyi rokonszenves talentummal megáldott, zseniális kis magyar pianistanő diadala.”
Fischer Annie-ban bízik a közönsége. Sokan járnak hangversenyre egy-egy „nagy név” vonzásának engedve — az igazi zeneértők az esetleges csalódásra is mindig felkészülve. A magyar hangversenylátogató közönség kollektív tudatában axiómaként rakódott le az a bizonyosság, hogy Fischer Annie koncertjén a közönség nem kockáztat. Fischer Annie viszont kockáztat. Egyéniségéből következőn: minden alkalommal újra meg újra. Készült vele ugyan számos hanglemezfelvétel is — főleg külföldön —, mégis úgy érzem, a hanglemez nem igazán az ő „műfaja”.
Nem tud méricskélni, kidekázni… Pódiumművész ő, akit a közönség jelenléte minden egyes koncerten szenvedélyes és személyes vallomásra késztet.
Ellentétben azokkal az előadóművészekkel, akik a közönséget —, melyet a nehezen érthető, modern zene szakadékkal látszik elválasztani tőlük — elkeseredésükben szükséges rossznak, csupán a termet megtöltő akusztikai közegnek tekintik.
A legszemélyesebb, végletesen szenvedélyes, s ugyanakkor lírai hangú zeneszerzőket kedveli: Mozartot, Beethovent, Schumannt, Lisztet, Bartókot. A teljes erőbedobás, a kockázat vakmerő vállalása az olyan hosszútávfutóéra emlékeztet, aki a tízezer méteres távot hatalmas iramban kezdi. Ha bírja végig szusszal, jó, ha nem… De Fischer Annie valahogy mindig bírja.
Fotó: Nők Lapja archívum
Külső megjelenése — mindig egy görög váza jut róla eszembe — érdekes kontrasztot képez romantikus szenvedélyességével, s azzal a hihetetlenül széles érzelmi skálával, amelynek révén — mint egyik kritikusa megjegyzi — még Beethoven humorához is van „füle”. De talán nem is kontraszt ez; a nyugodt, méltóságteljes külső mintha hermetikusan zárt burok volna, amelyben az érzelmek összesűrűsödhetnek — a robbanásig.
Fischer Annie előadói stílusa a művésznő külső megjelenéséhez hasonló. A hatásvadászat — amely jó néhány jeles előadóművész játékának élvezését megnehezíti — tőle teljességgel idegen. „Nemcsak szakmai tudása lenyűgöző — írta róla legutóbb egy svájci kritikus a Victoria Hall-beli koncert után —, hanem a jelenléte: tiszta és erőteljes személyiségének megnyilvánulása is”.
Az értelem és az érzelem állandó egymásnak feszülése s kölcsönös kontrollja teszi, hogy Fischer Annie, bár telve van emberi melegséggel, sohasem szentimentális, s bár zongorajátékával mindenkor drámai hatást ér el, sohasem magamutogató. Bizonyára nem véletlen, hogy a „különcnek” mondott Beethoven-dirigens, Ottó Klemperer rendkívül szívesen dolgozott együtt vele. A Beethoven-interpretáció helyes módjának mindketten a „szenvedélyes meditációt” érzik.
Az alkotó és interpretáló művészet egyaránt rendkívüli szellemi és fizikai erőkifejtést igényel. A fizikai erőnlét hiánya, amikor „a lélek kész, de a test erőtelen” nagyon sok tehetséget akadályoz abban, hogy álmait valóra váltsa. Sok a torzó. Sok a tragédia. Főként, ha
az illető művésznő tehetsége túl nagyszabású ahhoz, hogysem megelégedhetne a nők számára valamennyi művészeti ágban — hallgatólagosan — kijelölt részterületekkel…
Hanem például vezényelni akar, vagy Liszt h-moll szonátáját játszani. Paradox módon a szellemi és lelki erő — tehát a szellemi és lelki támogatás segíthet a leginkább a fizikai adottságokból fakadó hátrányt behozni.
Tóth Aladár, aki a Liszt-versenyt követő napon oly nagy örömmel üdvözölte a Pesti Napló hasábjain a győztest, néhány év múlva a művésznő férje lett. Ennek a zseniális zenekritikusnak állandó közelsége, értő, szerető odafigyelése minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy Fischer Annie-nak maradéktalanul sikerült megvalósítania mindazon elképzelését, amelyre tehetsége predesztinálta.
Fotó: Nők Lapja archívum
Születésnapján szeretettel köszöntjük Fischer Annie-t, s még sok, munkával töltött évet kívánunk — nem egészen önzetlenül…
Kamocsay Ildikó
A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.
Nők Lapja 1974/27. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Fischer Annie – Fotó: Rédner Márta / Nők Lapja archívum
