Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.
Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert rosszul érintette, amit egy kórházi látogatás kapcsán tapasztalt.
A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz
A Nők Lapja 17. számában, a Tévé a kórházban cím alatt megjelent levélhez szeretnék egy-két gondolatot hozzáfűzni. Én azok közé a szülők közé tartozom, akiket csak a jó érzés választott el attól, hogy elvágják a televízió zsinórját, amikor a kisfiam kórházban volt. Január 1-jén súlyos asztmás rohammal került kórházba az akkor másfél éves fiam. Szerencsétlenségünkre, első ijedtségünk és tapasztalatlanságunk miatt az ügyeletes kórházba rohantunk.
Sok problémám akadt azzal az intézettel, de tűrtem, és jó képet vágva egy sámlin töltöttem az éjszakát a fiam kiságya mellett. Az az este bizony olyan volt, hogy másnap saját felelősségünkre elhagytuk a kórházat, és másik orvost kerestünk. Az én döntésemben is a televíziózás hozta meg a fordulatot. A tévé egész nap szólt a kórteremben. Nem mesefilmek, hanem ami a műsorban éppen következett. Mesét olvasni, a kicsikkel játszani így nem lehetett.
Kisfiam infúziót kapott, de a hangos tévézés miatt még csak szunyókálnia sem sikerült. Miután kimehettünk a kórteremből, a folyosón voltam kénytelen vele sétálgatni, szűk padokon olvasgatni. Nem én voltam az egyetlen ilyen anyuka. Közben a nyolc-tízéves nagyok persze a kórtermekben tévéztek. Szelíd kérésemre a nővér durván és lekezelően reagált, majd este nyolc után bezavart a kórterembe minket, hogy most már nem lehetnek kint a gyerekek. Sőt, be kellett tennem a fiamat a rácsos ágyba.
Jó, hogy azt megengedték, hogy a kezét foghassam!
Este tízkor már nem bírtam tovább, egyszerűen felálltam és kikapcsoltam a televíziót. Persze, volt zúgolódás, de akkor már elszállt belőlem minden tolerancia. Sőt, elkeseredett dühöt éreztem. Kérdezem én, ha van minden szobában tévé, miért nincs az ágyaknál fülhallgató? Ha arra telik a kórház költségvetéséből, hogy tévékészülékeket vásároljon, legalább némi plusszal választható legyen a csönd és a nyugalom is.
Vagy szabjanak határt a tévézésnek egy kifüggesztett házirenddel, netán legyen olyan kórterem, ahová csak kicsi gyerekeket tesznek, akiknek még nem fontos, hogy egész nap a televízió képernyőjére tapadjon a szemük. (Persze, mondanom sem kell, hogy nem gyerekeknek való műsor ment este nyolc óra után.) A Nők Lapjába érkezett múltkori levél elolvasása után az a hátsó gondolatom támadt, hogy vajon a nővér, aki a levelet fogalmazta, önmaga is elesett-e a tévézés lehetőségétől, mert ebben az esetben már értem, hogy miért ragadott tollat.
Tapasztalatom szerint – tisztelet a kivételnek – a gyermekosztályon dolgozók többségét kifejezetten idegesítik a gyerekek.
Az egyedül maradt kicsiket az osztályon alvó szülők itatják, pelenkázzák, szórakoztatják. És még egy gondolat. Az említett kórháznak volt egy játszószobája, telis-tele játékokkal, könyvekkel, de bizony a gyerekek csak az üvegajtón keresztül csodálhatták mind-ezt, hiszen egész nap zárva volt.
Szerintem a jelenlegi kórházi helyzetben sincs szükség televíziózásra, mint ahogy húsz évvel ezelőtt sem volt. Sokkal inkább kedves, gondoskodó nővérkék kellenének, akik azzal a néhány kicsivel és naggyal, akik szülők nélkül töltik kórházi idejüket, figyelmesen bánnak. Van ilyen hely, mi meg is találtuk a svábhegyi gyerekkórházban, de a tanulópénzt soha nem felejtem el.
Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának
Jó lenne, ha mindig így, két oldalról vehetnénk szemügyre egy-egy jelenséget a gyerekek világából. Jó lenne, ha az anya panaszára megszólalna az apa is, a szülők panaszára az iskola, vagy – mint most – a nővérek (és gyerekek) panaszára a szülő. Mindig jó látni – és átlátni – a másik fél szempontjait is, igazából ez az, ami közelebb segíthet a megoldáshoz.
Hogy este tíz óráig „csorog” – vagy harsog – a tévé, hogy minden műsor válogatás nélkül ömlik a gyerekekre, ez bizony nagy baj (s lehet eset, amikor még a gyógyulást is hátráltatja). Tudjuk azt is, hogy a televízió hangja önmagában milyen zavaró hatású, milyen szorongásokat kelt a maga intenzitásával – különösen kisgyerekkorban. (Egyes kutatók szerint károsabb, mint a kép negatív hatása.)
Igen, jó lenne – és úgy tűnik, könnyen megoldható is lenne – ezt a helyzetet legalább valamiféle házirenddel szabályozni. Szívszorongató lehet a bezárt ajtajú játszószoba, de úgy gondolom, hogy e meghökkentő állapot oka is a nővérhiányban keresendő (mint ahogy a húsz évvel ezelőtti „kedvezőbb” állapotot, helyzetet a nővérek nagyobb száma magyarázza).
Kapcsolódó
Vekerdy Tamás véleménye a televíziózásról
Gyakran elhangzó – és sajnos nem is mindig alaptalan – szülői panasz, hogy a hivatásszerűen gyerekekkel foglalkozó szakembereket időnként mintha kifejezetten idegesítenék a gyerekek. (Tegyük hozzá: a gyerekek érzelmi kielégítetlenségükben – vagy életkoruk megterhelő változásaiban – lehetnek valóban „idegesítőek”; a fáradt – és meg nem fizetett – szakemberek számára pedig maga a gyermeki aktivitás is ingerlő lehet egy idő után.)
De itt újra belebotlunk a mai egészségügy súlyos, megoldatlan helyzetébe. Még az iskolainál is mélyebb alulfizetettség; nővérhiány. Igaza van, hogy kedves, gondoskodó nővérkék kellenének – de ha egyszer nincsenek? Velem együtt bizonyára sokan irigykedve olvassák, hogy talált olyan kórházat, ahol ezt a gondot sikerült megoldani.
Vajon hogyan? Csak remélni tudjuk, hogy idővel az egész egészségügy eljut a megoldás közelébe – s ezen belül is elsősorban a gyerekkórházak. (Gondolom, ehhez több főhatóság összefogására, együttes részvételére volna szükség.)
Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.
Nők Lapja 2000/28. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
