2024-ben július 24-én startol Balatonfüredről az 56. Kékszalag, amit a rajongók méltán a vitorlázás legkiemelkedőbb ünnepének tartanak, hiszen Európa legnagyobb tókerülő vitorlásversenyéről van szó. Bár ez az esemény minden évben óriási tömegeket vonz a Balaton könyékére, sokan nem tudják, milyen kalandosan is indult a hajózás és vitorlázás története a magyar tengeren. Alábbi cikkünkből kiderül: a sport gyökerei hazánkban egészen a boldog békeidőkig nyúlnak vissza. Maga Sisi például állítólag annyira rajongott a hajózásért, hogy még egy apró vasmacskát is a vállára tetováltatott…
Nők Lapja 2001/32: A hajózás hajnala a Balatonon
Szelek dagasztotta hófehér vásznak, karcsú vitorlás hajók – ma már elképzelhetetlen lenne nélkülük a magyar tenger. Pedig volt idő – nem is olyan régen –, amikor a habokat legfeljebb egy-egy bödönhajó szelte…
„A víz varázslatát az tapasztalja meg igazán, aki rajta élhet, vele birkózhat, pihenhet, ébredhet, rajta száguldhat a harsogó szelekben, ringatózhat a halkan csobogó hullámokkal. Szín, mozgás, illat, verőfény, heves hőség és csontig vágó hideg, minden izmot megmozgató manővírozás és önfeledt, lusta heverészés az álomnál könnyebb és puhább lebegésben: mindez – s mennyi még! – csak ott élhető át igazán, a vitorlások vízi palotáiban, lebegő sátraiban.”
Keresztúry Dezső rajongó szavaival, amelyeket Balaton című könyvében találtam, alighanem mindenki egyetért, aki valaha is belekóstolt a vitorlázás örömeibe. Furcsamód, mégsem mondható el, hogy ez a gyönyörű sport könnyen meghonosodott volna a Balaton vizén.
Tűzmadár
Európa tavain és folyóin már javában cirkáltak a méltóságos árbocos hajók, amikor a magyar tenger víztükre még mindig háborítatlan volt. A XVIII. század végén történtek az első kísérletek a vízi közlekedés megélénkítésére. Keszthely földbirtokosa, Festetics Pál gróf Hollandiából és Triesztből hozatott hajóácsokat, hogy elkészíttesse velük a tó első vitorlás szállítóhajóját, a Kristóphot. Ezt követte a többi, a Pál, a Juditta, a Fecske… de mind közül a legszebbre a Phoenix sikeredett. Ezt a kétárbocos, hatalmas vitorlást már Festetics György, Pál fia bocsátotta vízre 1797-ben. Kedvenc fregattjának nevezte, rajzolatát a névjegyére is rányomatta. A hajó a Balaton nevezetessége lett, a költők megénekelték, a korabeli újságokban pedig egekig magasztalták: „(…) oly könnyen járó, hogy noha tizenöt ölnél (28 m) hosszabb, négy ölnél (7 m) szélesebb, és több mint háromszázan a tetején állottunk, mégis csak két láb (66 cm) vízbe is alig merült le, sőt, olyan sebesen ment vitorlája által igen kicsiny kedvező szél mellett is, hogy a más bennünket követő, s velünk együtt indult hajók, bár minden erőlködéssel evedzettek is utánunk, hátramaradni kéntelenítettek”. Fedélzetén évtizedekig sót szállítottak Keneséről Keszthelyre, és borral megrakodva tértek vissza. A híre Bécsig elért, megfordult rajta József nádor, és maga Ferdinánd főherceg is. 1830-ban siklott ki az öbölből utoljára, és addigra a Festeticsek virágzó hajós kultúrája is sorvadásnak indult.
Sisi ihletet adott
„(…) az embernek a szíve fáj, midőn e roppant vízre tekint. Olyan holt, midőn csak Palesztinában a megátkozott Holttenger lehet!” – sóhajtott fel Kossuth Lajos a Balaton láttán 1842 júliusában kelt füredi levelében. Rögtön el is kezdett munkálkodni a gőzhajózás megindításán, amihez Széchenyi István is lelkesen csatlakozott. Hamarosan elkészült a Kisfaludy gőzös, és 1847 májusától fogva vígan pöfögött utasaival a tó egyik partjától a másikig. Időközben a gróf megbízást adott egy vitorláshajó, a Himfy megépítésére is. A holland Haetjens kapitány, a gőzhajó parancsnoka próbálta ki a vadonatúj járművet, és igen jó véleménnyel volt róla: „(…) erős keleti széllel 3 óra alatt értük el Boglárt, innen 3 óra alatt Keszthelyt. Ezután is tettünk még több kisebb utazást az egész környék nagy csodálkozására, s úgy találtuk, hogy a Himfy gondos kezelővel igen használható vízi jármű”.
Legközelebb mégis csak húsz év múlva, 1866-ban mozdult meg az állóvíz a balatoni vitorlázás ügye körül. Akkor terjedt el a hír, hogy Erzsébet királyné Balatonfüreden tölti a nyarat. Az arisztokrata ifjak mindent elkövettek, hogy addigra luxusflottát toborozzanak a tóra. Széchenyi István fia, Béla felajánlotta a Southerland angol hercegtől kapott, a Fertő tavon remekül bevált hajóját. A híres magyar vitorlázó, Batthyány Ödön szerelte fel, mielőtt vízre bocsátották. Akkor jöttek rá, hogy a kiváló sporthajó nem elég kényelmes, különösen nem egy királyné számára. A grófnak Nagycenken hevert még egy tengeri yachtja, ez már elég nagy volt, tizennégy lóval alig bírták elvontatni Füredre.
A példán felbuzdulva más aranyifjak is elhatározták, hogy hajót hoznak a Balatonra. A vitorlásnak végül annyi elkötelezett híve lett, hogy 1867. március 16-án megalakították a Balatonfüredi Yacht Egyletet. Legfeljebb huszonöt tagot – kizárólag arisztokratákat – engedtek be maguk közé. Az uraknak azonban csalódniuk kellett, mert Erzsébet királyné sem azon a nyáron, sem a következőkön nem érkezett meg.
Az új sportnak valahogy nem volt szerencséje a nőkkel. Feljegyezték például, hogy Blaha Lujza, a kor imádott színésznője szívesen ringatózott ugyan férje vitorlásán, mégsem pártolta igazán e sportot. Azt mondják, egy hirtelen támadt vihar egyszer átsodorta őket Füredről Siófokra, s bár a „nemzet csalogányának” semmi baja nem esett, úgy megijedt, hogy soha többé nem ült vitorlásra.
Megtört az átok
Végül a nagy hajósnemzet fiaira, az angolokra várt a dicsőség, hogy a Balatonnál is elterjesszék a sportvitorlázást. Cossling, a budapesti brit főkonzul egy alkalommal az északi part mentén utazott vonattal, és az ablakból megrökönyödve szemlélte a kihalt tavat. Sürgősen levelet írt a neves angol hajóépítőnek, Richard Youngnak, és rábeszélte benne, hogy létesítsen „yachtépítő telepet” Füreden. A mérnök rögtön eladta ingóságait, és megjelent a magyar tenger partján. Cossling közben elhozatta Angliából csodaszép, héttonnás vitorlását, a Királynőt, és végképp beleszeretett a Balatonba. Young füredi üzeméből egyre-másra kerültek ki a hajók. 1882-ben megrendezték az első balatoni vitorlásversenyt, ahol a befutó természetesen a Királynő lett. A kisebb hajók küzdelmét Nádasdy Ferenc gróf Szélvész nevű jachtja nyerte meg. Két év múlva már az újonnan alakult Stefánia Yacht Egylet rendezte meg a versenyt. Megtört hát az átok: a fővédnökséget egy hölgy, Stefánia főhercegnő, a trónörökös felesége vállalta. Hamarosan felépült az egylet díszes klubépülete, a mai Vitorlás Club elődje, és hihetetlen iramban fejlődött a hajópark is. 1885-ben már huszonhat vitorlást tartottak nyilván, köztük Andrássy Géza tizennyolc tonnás Álom, Esterházy Mihály harminctonnás Alma, és Adám Károly Kishamis és Kishamis II. nevű hajóit. (Ez utóbbi ma száznégy éves, és a Vízügyi Sportklubban vitorláznak vele.)
Az elegáns hajók tartása vagyonokat emésztett fel. Az óriási költségeket a nagybirtokosokon és -tőkéseken kívül más nem tudta kifizetni. Ez volt talán az oka, hogy a századfordulóra ismét lehanyatlott az alig éledező sport. És ott volt az arisztokratikus szemlélet: a klubok gazdag polgárokat is csak nagy ritkán vettek fel tagjaik közé.
Kapcsolódó
Haladó kvíz a Balaton szerelmeseinek
Ha ma végigsétálnak a balatoni mólókon, több száz csodaszép vitorlást számolhatnak össze. Igaz, időközben sokat változtak, kisebbek, fürgébbek lettek. Köszönhető ez annak, hogy a nemes urak „fényes elszigetelődése” a XX. század első évtizedeiben lassan megszűnt, bár a vitorlázás továbbra is a tehetősek kedvtelése maradt. Időközben Young hajóépítő telepe helyén hajógyárat létesítettek, amelyet többször is kibővítettek. A kutter típusú vitorlásokat lassan felváltották a jollék, majd az aprócska kalózok és dingik. 1933-ban már Európa-bajnokságot rendeztek a tavon, 1934-ben pedig megtartották az első Kékszalag-vándordíj versenyt, amely azóta is a Balaton legrangosabb vitorlás eseménye.
Rómeó és Júlia a fedélzeten
A század közepétől egymás után alakultak a klubok, és egyre újabb hajótípusok jelentek meg a vízen. A vitorlázás a híres művészek körében is divatos kedvteléssé vált. Az akkori Nemzeti Színház gyöngyszemeiről, Ruttkai Éváról és Gábor Miklósról például tudjuk, hogy az ötvenes években gyakran megfordultak a Nemere ll-n, a kékszalag-versenyek csúcstartó hajóján.
„Kéz a kézben várták a bocit a Balatonfüredi Vasas klubházának teraszán, hogy felkerüljenek a hajó fedélzetére – írja róluk Simon Károly, aki akkoriban matrózként szolgált a vitorláson. – A »napszeles«, kellemes nyári idő volt a kedvencük.
Ruttkai Éva mindig a virágos kétrészes fürdőruháját hozta magával, Gábor Miklós az akkori férfidivatnak megfelelően a fecskét részesítette előnyben…
Oda ment a hajó, ahova a szél vitte, különösebb program nem volt. Csak, amikor kedvük támadt jegeskávét inni habbal. Kikötöttünk Tihanyban, és felsétáltunk a közismert Koroshec vendéglőbe, mert az egész Balatonon ott szolgálták fel a legfinomabb jegeskávét friss kuglóffal. Ha pedig fürdeni támadt kedvük, ledobtuk a horgonyt, és elkezdődött a strandolás. Éva igen kényes volt arra, hogy a magukkal hozott kosár szőlőt véletlenül se érje a nap. Csak a hűvös fürtöket szerette. Kedvesek voltak, és mivel kizárólag a pihenés érdekelte őket, nem volt semmi különösebb esemény: vízbe esés, baum-hátbavágás. Szerették a Nemere ll.-t.”
Koronczay
A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.
Nők Lapja 2001/32. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: 1911, Balatonföldvár, a mólónál a Helka utasszállító csavargőzös (épült: 1891.) – Fotó: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár / Pölös István gyűjteménye
