Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert a férjével még nem mondták el gyerekeiknek, hogy a válás mellett döntöttek. Nem tudják, hogyan is tegyék meg.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Két lányunk van. Kilenc- és hétévesek. A férjemmel tavasszal állapodtunk meg végleg abban, hogy szétköltözünk, és majd idővel el is válunk. A gyerekekhez mindketten ragaszkodunk, és úgy gondoljuk, hogy felváltva leszünk velük. Az iskolaév végét nem akartuk azzal megterhelni, hogy a gyerekeket mindebbe beavassuk, aztán meg a már jó előre megszervezett (nagymama, táborok…) nyarat nem akartuk elrontani.

A gyerekek már boldogan és nagyon várták a nyarat (bár nem voltak olyan felszabadultan vidámak a vakáció kitörésekor, mint az elmúlt években). Most itt járunk a nyár felében, és attól szorongunk, hogy ha ősszel zúdul mindez a gyerekek nyakába, az iskolakezdéssel együtt (ráadásul a kisebbik lányom valószínűleg másik tanító nénit is kap), akkor ez nagyon megfogja viselni őket, leromlanak az iskolában is, ez még tovább nehezíti a helyzetüket, és kialakulhat valamilyen ördögi kör.

A nyár hátralevő részében és az iskolakezdés heteiben én leszek a gyerekekkel (az apjuk külföldi expedíción vesz részt), tehát még mindig nem volna feltűnő, hogy nem vagyunk együtt, és olyan is volt már, hogy a férjem alkotószabadságra ment vidékre. Így akár karácsonyig is kihúzható volna a dolog. Januártól viszont a férjem már itt lesz velünk egy városban folyamatosan, de egy másik lakásban.

Kérdésem: mikor mondjuk meg? És hogyan? Mit mondhatunk a gyerekeknek, hogy ne viselje meg őket a dolog? Hiszen továbbra is mind a ketten megleszünk számukra, de felváltva. 

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Mikor mondják meg?
Most!
Hiszen mire ez a válasz megjelenik, már a nyár vége felé járunk. Ha jól számolom, eddig kétszer halasztották el, hogy a dolgot megbeszéljék a gyerekekkel, és most a harmadik halasztáson gondolkoznak. Közben maguk – a szülők – a sok más feszültség mellett, amivel – gondolom – együtt jár ez a válás, még azért is rossz lelkiismerettel szoronganak, hogy még nem mondták meg, és koloncként nehezedik a lelkükre a tudat, hogy egyszer mégis csak meg kell mondani.

És ezt a gyerekek mind érzik, megérzik.

Ettől ők is feszültebbek és lehangoltabbak, vagy éppen: ingerültebbek lesznek, lehetnek. (Talán ezért nem voltak olyan felszabadultan vidámak a vakáció kitörésekor.) Mindnyájan tudjuk, hogy a gyerekek számára a teljes világot az anya és apa együtt alkotja, és hogy ez a teljes világ megrendül, meghasad egy válás esetén. Ezért rossz a lelkiismeretünk gyerekeinkkel szemben a válási szituációkban, de azzal, hogy nem mondjuk meg nekik, hogy mi vár rájuk, kíméletből, voltaképpen csak rájuk terheljük a mi rossz lelkiismeretünk súlyát.

Szokták mondani – vigasztalóan –, hogy a „jó” válás (amelyben a felek nem akarják egymást gyűlölködve elpusztítani, hanem kölcsönös megértésre törekszenek, ami az emberi kapcsolatot fenntarthatóvá teszi) jobb, mint a rossz házasság, mint valamiféle házassági pokol fenntartása. Jobb, kevesebb sérülést okoz – még a gyerekeknek is. De ehhez nélkülözhetetlen az őszinteség, a nyíltság (amit mindig újra ki kell küzdeni egymással szemben és gyerekeinkkel szemben is).

Hogyan és mit mondjunk?

Hogyan mondják meg?
Nyíltan, röviden – és akárhányszor újra, ahányszor csak a gyerekek rákérdeznek.
Mit mondhatnak?

Az igazat, nem kell azonban a részletekkel terhelniük a gyerekeket.

De azt meg kell mondaniuk nekik, hogy a felnőttekkel időnként előfordul, hogy nem tudnak tovább együtt élni. Például azért, mert egyikőjük megszeretett valaki mást, de olyan is előfordul, hogy ez sem áll fenn. (Mondhatjuk aztán azt is, ha igazán átérezzük, hogy mi nagyon sajnáljuk, és rossznak tartjuk, hogy így alakult a dolog, de az emberrel történik ilyesmi élete során, amit aztán igyekszik jóvá tenni.)

Azt nem tudják elkerülni, hogy a gyerekeket megviselje ez a dolog. Meg fogja őket viselni. De a nyíltság légkörében sokkal kevésbé, mint a titkolózáséban. Ha megvan már az a hely, ahová az egyik fél elköltözik, akkor vigye el őket oda, mutassa meg nekik. Ne vesszen el az apa – vagy az anya – valamiféle távoli ködbe.

Azok a „megoldások”, amikor „kíméletből” még hetekig, hónapokig hazudozunk („Apa dolgozik egy másik lakásban, ne zavarjuk!” stb.), ártalmasak, megzavarják a gyereket.
Az jó, ha a gyerekek tudják és érzik, hogy őket mindkét szülő továbbra is egyformán szereti, és mindkét szülő úgy gondolja, hogy a másiknak továbbra is ugyanannyi köze van a gyerekekhez mint eddig. Ennek az ellenkezője, amikor egyik szülő el akarja szakítani a másiktól a gyereket, a lehető legártalmasabb, akkor is, ha a gyerek látszólag egyértelműen vakon követi az egyik szülőt, miközben a másikat megtagadja.

Tehát: ne várjanak tovább!
De ha a férje éppen most van külföldön, akkor inkább – ha úgy alakul, az iskolakezdéssel sem törődve – akkor fedjék fel a dolgot a gyerekek előtt, amikor ketten együtt tudnak erről beszélni velük. Persze, ha valami miatt – netán a gyerekek kérdésére, kezdeményezésére – ez előbb szóba kerül, akkor válaszoljon rá egyedül is nyugodtan, jelezve, hogy erre majd még vissza fognak térni együttesen, ha az apa megjön.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/33. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images