Sokunk kedvenc könyve A kis herceg, mégis oly keveset tudunk szerzőjéről. De még annál is kevesebbet Antoine de Saint-Exupéry haláláról. Az író és pilóta 1944. július 31-én, a második világháború idején tűnt el. Gépével azért indult útnak, hogy meglessen egy német csapatot a Rhône völgyében – de ezután nem tért már haza. Több mint fél évszázadon át találgatták, vajon mi történhetett a híres szerzővel.
Bár az eltűnést követő napokban néhányan megszólaltak (egy nő például azt állította, zuhanó repülőt látott Carqueiranne közelében), illetve egy francia egyenruhát viselő holttestet is kiemeltek a tengerből, nem sikerült pontot tenni az ügy végére. Mintegy ötven évre teljesen eltűnt Saint-Exupéry. A nyomozás viszont 1998-ban újra erőre kapott, amikor egy ezüst karlánc akadt egy halászhálóba Riou szigeténél. Az ékszeren az író feleségének és kiadójának neve szerepelt.
2000-ben aztán egy búvár megtalálta Saint-Exupéry repülőgépének roncsait. Szakértők megállapították, hogy a járműbe nem csapódott lövedék,
a zuhanást tehát nem merénylet okozta. De akkor mi?
Egyesek szerint műszaki hiba lehetett, mások úgy vélik, Saint-Exupéry – depressziója következtében – öngyilkosságot követett el, de sokan azt sem tartják kizártnak, hogy a nagy dohányos írót a szíve vitte el, azaz egyszerűen rosszul lett a kabinban, és ez vezetett a végzetes balesethez.
Bármi is történt, Antoine de Saint-Exupéry remek könyveket hagyott ránk, és az emberi lét legfontosabb kérdésein gondolkodtatott el bennünket – művein és életútján keresztül is. Alább Vass Virág írását közöljük a Nők Lapja archívumából, melyből számos inspiráló és meglepő részletet megismerhetünk az író életéből.
Nők Lapja 1994/35: Antoine de Saint-Exupéry mítosza
Mi az, amit tudunk? Volt egy kisfiú, aki gyakorlott kézzel rajzolt óriáskígyóba zárt elefántokat. Voltak (és vannak) „fölnőttek”, akik ezeket a rajzokat prózaian kalapnak nézik. Volt egy ifjú herceg, aki csak ritkán válaszolt, viszont sokat kérdezett. Volt egy szuperszonikus mese, amely ma is ide-oda röpköd a világirodalom felett. És volt egy pilóta, aki ötven évvel ezelőtt a csillagokba zuhant.
És mi az, amit sejtünk? Hogy az ábrándos emberke, a szőke fürtös, törékeny, hercegi gyermek csakis egy kifinomult, kékvérű gondolkodó álmaiban születhetett. Hiszen már a név is, az Antoine de Saint-Exupéry is olyan előkelő, olyan titokzatos! A hozzátartozó ember pedig… nos, minden bizonnyal sudár, magas homlokú, keskeny arcú, keskeny kezű lehetett. Na persze, pilóta volt… de hát repülni is olyan romantikus! Egy elvarázsolt költő, aki a csillagok között jár és lehozza a felhők fölül a legszebb és legigazabb gondolatokat!
Kár, hogy a fele sem igaz. De azért nem olyan nagy kár.
Az igazi, a tagbaszakadt, a tenyeres-talpas Antoine de Saint-Exupéry ugyanis ennél sokkal érdekesebb, sokkal izgalmasabb volt.
A kis gróf
Bár éppenséggel kis herceg is lehetett volna. Tonio – ahogy a kicsi Antoine-t becézték – ugyanis szőke fürtös, pisze, törékeny kisfiú volt, hatalmas, hosszú szempillákkal árnyékolt szemekkel. Ahogy a franciák mondják, aranykanállal a szájában született (1900. június 29-én). Több évszázados, dicső múlttal büszkélkedhető, nemesi família kellős közepébe. (Előtte és utána még két-két gyermeket hozott a világra az édesanyja.) Egy csodálatos kastélyban – Lyontól keletre – cseperedett.
Mindössze négyéves volt, amikor édesapja, Jean de Saint-Exupéry gróf váratlanul meghalt. Az eleven gyereksereg a még gyermekágyas mamára, Marie-ra maradt, aki leginkább muzsikálni és festegetni szeretett. Békésen, szeretetben és harmóniában telt el Antonio első tucat éve a rózsalugassal szegélyezett udvarházban. Igazi „szétszerelős” kisfiú volt, mindennek a belseje és a szerkezete érdekelte, ma az oviban biztosan legóval és fémépítővel játszana.
De szívesen rajzolgatott, például csukott és nyitott óriáskígyókat, meg csak úgy, színes, érdekes maszatokat, és a felnőttek ostoba „hadd lássam, mi ez?” kérdéseire minden pacniból pompás történetet varázsolt. Az iskolában is szívesebben hantázott, mint tanult, és csupán rendkívüli szórakozottságával és szétszórtságával tudta lenyűgözni a tanárokat.
Folyton késett, rendszeresen otthon felejtette a füzetét, viszont fergeteges kártyatrükköket tudott.
Ezzel a tudományával az előkelő svájci líceum diákjait is elkápráztatta. Hát még amikor lezserül elejtette a többi kamasz előtt, hogy ő már a század legújabb csodáján, a repülőgépen is ült, mi több, fel is emelkedett vele!
A zárkózott tizenöt évest a két évvel korábbi vakációs kalandja (addig nyúzta a vidéki repülőgépgyár szerelőjét, amíg az felvitte egy kis sétarepülésre) a kollégium királyává avatta. Ő lett a diákújság lelkes szerkesztője, és irodalomtanára nem titkolt elragadtatással olvasta cikkeit. Tonio különbet hajóskapitánynak készült.
A bohém baka
Repült. A tengerészeti akadémiáról. A grófi csemete az előkelő svájci internátusban szerzett érettségi bizonyítvánnyal nem kellett a francia haditengerészeknek. Az immár sötétbarna hajú, nagy darab, mackós külsejű fiatal gróf, akit barátai röviden csak „Saint-Ex”-nek szólítottak, az építészettel is próbálkozott. Mérsékelt sikerrel. Az ifjú pályaválasztási gondjait a francia hadsereg oldotta meg. Behívták katonának.
Segédszerelő lett a légierőnél, Strasbourgban. Bár semmiféle képzettsége nem volt, ragaszkodott hozzá, hogy a repülőkhöz kerüljön. Saint-Ex, a kétbalkezes, szórakozott úri csemete a belevaló, vagány, élsportolói teljesítményekre képes pilóták között! Hiszen a korszak legártalmatlanabb találmányával, a töltőtollal is hadilábon állt! Képtelen volt tintapacák nélkül írni. De a repülést, azt aztán megtanulta. Megszegve minden szolgálati szabályt, magánleckéket vett.
Minden bizonnyal ő volt és marad a világtörténelem egyetlen bakája, aki haditudományokból különórákra járt.
És lám, huszonhat évesen már repülőhadnagy, és élete első, A pilóta című elbeszélésével (amely gyakorlatilag A déli futárgép egyik fejezete) első figyelemreméltó irodalmi sikereit aratja. Ettől kezdve a repülés lesz a szerelme, szenvedélye, életcélja és életeleme. Volt „égi postás”, berepülő pilóta és felderítő. Hosszú hónapokat töltött Dél-Amerikában, a Szaharában, Floridában és a megszállt Franciaországban. Állandó pénzzavarban volt, luxuséletet élt.
Egyre ügyesebb pilóta szeretett volna lenni, egyre híresebb író lett
Élte az életet. Aztán megírta. Saint-Exet imádták katonatársai, igaz, vészesen szórakozott volt és kétbalkezes, de ahogy vicceket tudott mesélni… Egyik állomáshelyéről a másikra cihelődött, körülötte óriási rendetlenség, a padlón félig hámozott narancs, fél pár zokni, összegyűrt kéziratok. Megszületett Az Ember földje és az Éjszakai repülés. A kritikusok és a közönség el volt bűvölve.
Újabb és újabb „Saint-Ex’’-könyveket követeltek. De az író nem ért rá. Először is repülnie kellett, azután állandó adósságai miatt újságíróként igyekezett enyhíteni anyagi gondjain (a France Soir tudósítójaként moszkvai riportsorozatával aratta legnagyobb sikereit). Azonkívül megnősült, Argentínában, a felhők fölött, egy sétarepülésen kérte meg a gyönyörű Consuelo kezét, aki fantasztikusan tehetséges szobrász volt és jómódú özvegy. „Ha nem mond igent, a folyóba irányítom a gépet és mindketten meghalunk” – rebegte a kopaszodó, pisze orrú óriás.
Találkozás a kis herceggel
Lezuhant. Mint a gyerekek a mászókáról, ő felhők közül potyogott. Nagyon precíz, de nagyon ügyetlen pilóta volt. Nem ritkán, de megesik, hogy valaki, aki tornából felmentést érdemelt volna, óriási szorgalommal, az álmaitól hajtva a bajnokok közt találja magát. Így került a mackós mozgású gróf az égbolton cikázók közé. Véget ért és kitört egy világháború. A kettő között egy kereskedelmi légitársaság pilótájaként repkedett ide-oda a kontinensek között.
Csúnya balesetei voltak. Súlyosak. Majdnem megbénult. Majdnem megvakult. Majdnem szomjan halt.
Számtalan történet maradt fenn szerencsétlenségeiről. A legtöbbet ő maga írta. A Kis herceg is egy sivatagi baleset során sétált be a képzeletébe. A gép roncsaitól nem messze egy furcsa követ pillantott meg. „Egy darabka meteorit” – csodálkozott rá, és a kimerültségtől mély álomba zuhant. Míg aludt, az űrből érkezett unalmas és mozdulatlan kő fura kis figurává változott, aki a világ legkézenfekvőbb kérésével fordult hozzá a sivatagban, ott, a repülőgép roncsainál: „Rajzolj nekem egy bárányt!”.
De az is lehet, hogy a bárány csak jóval később, 1943-ban, Amerikában, Saint-Exupéry íróasztalán jutott a Kis herceg eszébe. A pilóta, aki akkorra már valóban világhírű író volt, és Franciaország megszállása miatt egy irodalmi díj átvétele után Floridában ragadt, egy gyerekkönyvön dolgozott. Jean Gabin, Marlene Dietrich és a többi európai, tengerentúli sztár igyekezett enyhíteni magányát, de a pilóta csak hazavágyott repülőstársai közé.
A Kis herceg elszórakoztatta
Fogalma sem volt róla, hogy a huszadik századi irodalom legkelendőbb kötetének kéziratai hevernek a padlón a szokásos fél pár zoknik között. Barátai vízfestékkel lepték meg (hóbortos ötletnek szánták, de Saint-Ex nagyon megörült neki), így nem látta akadályát annak, hogy ő maga vegye kézbe könyve illusztrálását. A jegyzettömbön felsejlett egy füstös fejű, hosszú sálat viselő kisfiú alakja…
Amikor elkészült, hóna alá csapta a nyomdából frissen kikerült kötetet és repült, repült régi repülője felé. Mindenki lebeszélte. Elmúlt negyven, tele volt sérülésekkel és álmokkal. Propagandafeladatokat akartak rábízni. Az ismert író ezen a területen minden bizonnyal többet tehetett volna Franciaországért. Ő REPÜLNI AKART. Részt vett a normandiai partraszállás előkészítésében. Ötven évvel ezelőtt egy, az ideihez hasonlóan forró július 31-i napon felszállt Korzika partjainál. Azóta keresik. Elméleteket gyártanak, mind a mai napig expedíciókat indítanak útra.
Tíz évvel a háború után jelentkezett egy kétségbeesett német középiskolai tanár, mert a cikkeket olvasva rádöbbent arra, hogy minden valószínűség szerint ő lőtte le kedvenc íróját a Földközi-tenger fölött. Aggodalmai nem nyertek igazolást. Mégis gyötrő bűntudattal élte le életét. Nem hitte el, hogy Saint-Ex, aki repülőjén meséket és kalandokat szállított, miután egész rakományát lerakta, hazament a csillagok közé, a Kis herceg után.
V. V.
A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.
Nők Lapja 1994/35. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Antoine de Saint-Exupery 1935 körül – Fotó: Hulton Archive/Getty Images
