1964. május 27-én, hajnali 5 óra körül egy Jules Beudard nevű férfi gyalog indult munkába az Essonne-i Verrières-le-Buisson erdején át. A fák között sétálva, a harmatos fűben azonban megpillantott valami oda nem illőt. Ahogy közelebb ért, lassan ráébredt, hogy egy gyermek megcsonkított holttestét látja. A szörnyű gyerekgyilkosság híre az egész kontinenst megrázta – és a mai napig felkavar mindenkit, aki tudomást szerez a történetről.

Az áldozattá vált kisfiú, Luc Taron életét egy Lucien Léger nevű férfi oltotta ki. Fedor Ágnes alább olvasható, Nők Lapja-archív írása nemcsak a gyilkos jellemét ábrázolja, hanem rövid bírálatot is mond a sajtó működéséről. Igen szembetűnő azonban, hogy ezzel miféle önellentmondásba keveredik. (Épp ezen a héten jelent meg egy cikkünk arról, hogy miért és mégis hogyan rajonghatnak egyesek a kegyetlen gyilkosokért.)

Lucien Léger végül 2005. október 3-án, összesen 41 év után szabadult a börtönből. Ezzel majdnem rekorder is lett Európában (a legtovább John Straffen sorozatgyilkost tartották fogva, ő összesen 55 évet ült az Egyesült Királyságban). Léger 2008 júliusában halt meg Laonban.

Nők Lapja 1964/36: Lucien, a gyilkos

Május 25-én megöltek egy kisfiút a verriéres-i erdőben. Megölték. Nem is szép, cifra szűréért, díszes dolmányáért, hanem…
A gyerek neve: Luc Taron. Tizenegy éves volt. Aznap délután összeveszett szüleivel. Nem mert hazamenni, mert ellopott a mamája erszényéből 15 frankot, és apa most biztosan megveri. Tőle rettegett. De a barátságos, fiatal férfitől, aki este kilenckor a Metróban megszólította, nem félt.

Gyanútlanul szállt vele autóba, s kocsikázott éjjel háromig. Nagyon élvezte az autózást, élénken beszélgettek.

Ugyan miről? Talán Dürrenmatt tudná leginkább a ma élő írók közül ezt a beszélgetést elképzelni. Éjjel háromkor a verriéres-i erdőben a kisfiú illedelmesen kisszükségre kéredzkedett, kiszállt, s egy fa tövénél állt meg.

A gyilkos

Lucien Léger, a gyilkos július 5-i vallomásából idézünk: „Ekkor hirtelen tudtam: most meg kell tennem! Nem szabad, hogy ez a gyerek is olyan szerencsétlen legyen, mint én! Hátulról fojtottam meg.”
Másnap levelet írt áldozata szüleinek, melyben mindent elmondott.
És ezért a levélért történt a gyilkosság. Mert Lucien Léger e levéllel végre elérte, amire gyermekkora óta hiába sóvárgott: kinyomtatták az írásait!

Eredetileg versekkel akart feltűnni. Így azonban nem ment. Megpróbálkozott gitárral és énekkel is. Így sem ment. A hírnév sehogyse akart bekopogtatni kis hotelszobájába, ahol ekkor már feleségével, a 26 éves Solange-zsal lakott.

Mme Tuvache, közvetlen szobaszomszédjuk mesélte róluk: sírni és nevetni kellett ezen a szerencsétlen két fiatalon, ahogy este gitárral és kéziratokkal elvonultak a St. Germain-negyed kis kávéházaiba. Az asszony Lucien verseit énekelte, a férfi pedig ki is nyomtatta őket saját költségén.

Abban a reményben, hogy majd csak felfigyel rá a gramofonlemezgyár. De hiába.

Hiába járt a nő egyetlen szál narancsszínű halásznadrágban, fekete pulóverben, derékig érő nyírott fekete hajjal… se mosakodni, se levetkőzni nem látta soha senki. A főzést is a férfi intézte; Mme Tuvache szerint igen kitűnően. Egy napon aztán bekövetkezett a tragikus fordulat. A feleség sikoltozni kezdett, Lucien a hotelfolyosón segítségért kiáltozott; jöttek a mentők, s a nőt elmegyógyintézetbe szállították, Villejuifbe.

Mindent és bármit a hírnévért?

A férj már másnap jelentkezett az ottani főorvosnál ápolónak, hogy feleségével együtt lehessen! Azóta is lelkiismeretesen látta el feladatát. Az orvosok még a gyilkosság felfedezése után is kitűnő bizonyítványt adtak munkájáról. Ez az írás talán a halálos ítélete lesz, hiszen arról tanúskodik, hogy normális. Minden szabad percét gyógyíthatatlannak tartott feleségével töltötte. Az asszony ott is narancsszínű halásznadrágban, fekete pulóverben; függönyszerű hajjal járkált cellájában, s a férje verseit üvöltötte. Az egyik így szólt:
És fortyog agyunkban a vér forró gőze
S a dúvad, a dúvad már csak a vérre vár

És Lucien gitározott hozzá. De a lapok mégsem írtak róla!
Bezzeg most! Most, amikor a dúvad nem hiába várt már a vérre… Egész Párizs rendőrsége őt kereste, őt a „fojtogatót!” – ahogy büszkén aláírta magát. Ötvenhat levelet írt. A sajtónak, a rendőrségnek, ügynökségeknek és képeslapoknak. Új gyilkosságokkal vádolta magát… mindegyiknél újabb X-szel díszítve aláírását. Saját nevében megírta, hogy a fojtogató ellopta az autóját, majd vérfoltosan hozta vissza.

A rendőrség kihallgatta. Íráspróbát vett tőle. És végre észbekapott!
Igen, a zavarosan csillogó szemű férfinél minden közleményt megtaláltak, amely a fojtogatóról szólt. Kis szobája tele volt velük. S ő alig várta, hogy vallomást tegyen. Élvezettel vádolta magát, szinte vájkált a részletekben.
Most már a rendőrségnek kell kiderítenie, hogy az újabb két gyilkosság a fantáziája terméke-e? De az első, a kisfiúé, sajnos igaz.

Miért?! Hogyan?!

Őrült? Lehet. Volt egy súlyos napszúrása, katonakorában, Algériában. A röntgenfelvétel két árnyfoltot mutatott ki az agyban. A katonakórház azonban nem tulajdonított fontosságot neki. Most ettől a két folttól függ az élete. Ha elmebajosnak minősítik, elmegyógyintézetbe kerül. De ha nem… Gyilkosságért Franciaországban halálbüntetés jár. Egy kisfiú meggyilkolását pedig a felerészben nőkből álló esküdtszék még kevesebb megértéssel fogadja, mint az úgynevezett Crime passionelt… a szerelmi bűntényt.

Hát ez nem az. Lucien nem szerelemből gyilkolt. Még csak nem is úgynevezett természetellenes hajlamának engedelmeskedve, nem is szadizmusból. Nem. Csak azért, hogy neve és képe végre híres legyen! Hogy közöljék végre a műveit!

A legiszonyúbb, hogy elérte. Verseiért most majd – rövid ideig – versengenek a lemezgyárak, fényképét közlik a magazinok, jólnevelt leánykák szobácskáiknak falára akasztják. Emlékiratait is lekötötték már bizonyára… És nagyobb honoráriumot fognak neki fizetni, mint sok kitűnő, fiatal vagy öreg írónak.
Mert a nyugati sajtó egy részének mindegy: hogy költőt vagy gyilkost énekel-e?
Nálunk rendszerint rövid, száraz tudósításokban szoktak beszámolni az őrültek rémtetteiről. És ez, úgy látszik, mégiscsak helyes.
Fedor

A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.

Nők Lapja 1964/36. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Lucien Léger, Luc Taron gyilkosa 1964. július 5-én a párizsi rendőrségen – Fotó: KEYSTONE-FRANCE/Gamma-Rapho via Getty Images