Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. Ezúttal nem a megszokott formában közlünk egy fontos levelet Vekerdy Tamás tollából.

Vekerdy Tamás levele a Nők Lapja olvasóinak

Hosszú levelet kaptam Olaszországból, Milánóból. Írója nem kérdez, hanem elmesél, visszautalva egy áprilisi, húsvét utáni kérdés-feleletre (Tévé a kórházban) és egy júliusi, nyár közepén megjelent cikkre (Tévé a kórházban: még egyszer). Hogyan oldják meg – nem csak több pénzzel! – a gyerekek kórházi tartózkodásának gondjait Olaszországban? Idézem:

Levél Olaszországból – a kórházakról

„… van két kisfiam, kilenc- és ötévesek. A nagyobbik cukorbeteg. Így többször voltam vele kórházban, és mivel éppen Magyarországon voltunk 1995 karácsonyán, amikor felfedeztük a betegséget, így van egy kis összehasonlítási alapom. Az olasz gyermekosztályok nagyon nagy előnye, hogy a szülők (vagy nagyszülők, rokonok) bent tartózkodhatnak a kicsikkel, éjszakai elhelyezésük (tábori ágy, fotelágy) is megoldott, és kedvezményes étkeztetést is kaphatnak.

Ez nagy érzelmi támasz.

Ezenkívül a játszószobákban önkéntesek végeznek foglalkozásokat, akik lehetnek diákok vagy nyugdíjasok, olyan emberek, akik heti két-négy órájukat áldozzák ennek a tevékenységnek. Naponta cserélődnek, de a hetek azonos napjain mindig ugyanazok. Az őket képző és felkészítő körök évente tartanak toborzást, oktatást. Gyakran ezek az önkéntesek segítik a szülőket is, hogy pár órára ki tudjanak szakadni a kórház légköréből.

Az én fiaim soha nem féltek a kórházi tartózkodástól, mindig szereztek új barátokat, és természetesen soha nem érezték magukat elhagyatva. (A cukorbetegségen kívül mindkettőnek volt mandula- és fitymaszűkület-műtétje.) Én úgy vettem észre, hogy a szülők jelenléte az orvosokat és ápolókat sem zavarta, ellenkezőleg, nekik is segítséget jelentett az állandó felügyelet, és az, hogy a szülők fürdették és etették a gyerekeket.

A televízió-nézést csak a játszószobákban engedik meg, vagy az állandóan fekvő betegek számára bérelhető egy kis tévé, de egy-egy szobában csak két-négy gyerekágy van, és aki járóképes, az nagyon kevés időt tölt bent.

A hat éven aluli és az azon felüli korcsoportokat külön szobákban helyezik el. Talán Magyarországon is kezdeményezni lehetne az efféle kórházlátogató, gyereklátogató önkéntes köröknek az alapítását, amelyek a megfelelő képzés után sokat tudnának segíteni az ápolóknak, és kikapcsolódást, játékot, vidámságot vinnének a kis betegek életébe is.”

Vekerdy Tamás véleménye

Az ősi kultúrákban – mint például az indiaiban – mindig is elképzelhetetlen volt, hogy gyerekek, kisgyerekek egyedül, szüleik nélkül kerüljenek be a gyógyító intézményekbe, kórházakba. Mindig is tudták, hogy a valódi gyógyuláshoz az érzelmi biztonság úgyszólván nélkülözhetetlen. Az angolok által alapított modern gyerekkórházakba az indiai anyák is beköltöztek, hazulról hozott szőnyegeiken aludtak.

Ezt sokáig valamiféle barbár csökevénynek tekintették, Európában és Amerikában tombolt a higiéné eszméje (és részben téveszméje).

Ma már a modern nyugati kórházakban – mint a levélben is olvashatjuk – újra természetes, hogy az anya vagy a szülők, a családtagok közül valaki bent van, bent marad a gyerekkel, és elismerést nyert, hogy ez a gyerek gyógyulását gyorsítja, segíti. És mint látjuk: segít megoldani még a munkaerő-hiányból származó gondokat is, és nincsenek bezárt játszószobák, és nincsenek a kórtermekben egész nap folyamatosan csordogáló vagy éppen üvöltöző televízió-készülékek.

Biztos vagyok benne, hogy a milánói magyar mama javaslatának valóra váltása nem pénzkérdés, hanem civil kezdeményezés kérdése.

A levél második része arról mesél, hogy bizony manapság nem minden olasz iskola olyan derűs, amilyennek egy Olaszországból hazaköltözött magyar kislány a nyolcvanas évek egyik, apácák által vezetett egyházi iskoláját a júliusi Költözés című cikkben jellemezte. („Anya, hogy lehet az, hogy az apácáknál annyit nevettünk, és mégis olyan sokat tanultunk, itthon meg soha nem nevetünk, és mégse tanulunk meg igazán semmit?”)
Újra idézek a levélből:

Levél Olaszországból – az iskolákról

„Az én tapasztalataim, sajnos, nem ilyen derűsek.

A harmadik osztályt végzett kisfiam nagyon kemény éveken ment át, napi hat-hét órát tanulnak, az órák nem negyvenöt percesek, hanem kétórásak, szünet nélkül…

A készségtárgyakat nem igazán tanítják, nem énekelnek, nem mennek ki az udvarra (megfázásokra hivatkozva). Kisfiam elvesztette az önbecsülését (ekkora anyagot nehéz feldolgozni), ideges (rágja a körmét, a ceruzáit), és nagyon-nagyon nem szeret iskolába járni. Sajnos, a nyári szünetünkre is rányomja a bélyegét a sok-sok házi feladat. Ráadásul első osztályban a nyelvet tanító tanárnő arra is megkért, hogy ne beszéljek magyarul a fiammal. Erre én nem voltam hajlandó.”

Azt hiszem, Olaszországban sokféle iskola van, mint minden demokratikus államban. Jelen vannak a reform-pedagógiák, az alternatívák (Montessori, Waldorf), de különböznek az észak-olaszországi iskolák is a dél-olaszországiaktól. Északon – így Milánóban is – talán inkább kontinentális, poroszos az iskola. De biztos vagyok benne, hogy a derűs iskolák is megtalálhatók.

Nagyon fontos, amit a levél végén a szülők feladatáról olvashatunk. „Nagyon sok minden múlik a szülőkön, hogy mit harcolnak ki maguknak a kórházban és az iskolában. Ha az orvos és a tanító látják a szülő érdeklődését, pozitív, segítséget adó, de azt el is váró magatartását, akkor az esetek nagy részében jobban odafigyelnek, segítőkészebbek.

Hiszen mind a ketten – sajátos hivatásuk ellenére is – szolgáltatást nyújtanak, és ebben együtt kell működniük a családdal, a szülőkkel, éppen a gyógyulás és a tudás megszerzése érdekében.

Amíg azonban ez nem általánosan elfogadott nézet és gyakorlat, addig a szülőkre hárul a feladat, hogy érvényt szerezzenek a gyerekeik érdekében jogaiknak, még akkor is, ha sokszor úgy tűnik, hogy szélmalomharcot vívnak.”

Megszívlelendő szavak. Állampolgári kezdeményezés, civil kurázsi nélkül mi sem várhatunk javulást sem kórház-, sem iskolaügyekben.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/37. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images