Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. 

Ezúttal egy pedagógus levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert elbizonytalanodott azt illetően, mi a jobb megoldás a gyerekek műveltségének fejlesztésére: a kevesebb vagy a több tananyag?

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Az általános iskola és a középiskola osztályaiban a gyerekeknek nem arra volna szükségük, hogy az úgynevezett „korszerű műveltséget” a maga lexikális teljességében elsajátítsák (ez amúgy is lehetetlen, bármennyire zsugorítjuk, zanzásítjuk e műveltség egyes elemeit). A hatodik és a tizennyolcadik életév között arra volna szükség, hogy a gyerek – életkoronként változó képekben, megfogalmazásokban és módszerekkel – a világ nagy egészét illetően tudjon tájékozódni.

A természet világában ugyanúgy, mint az ember világában.

Kezdetben a gyerek érzékeivel tájékozódik, majd benyomásait rendezi szabad játékában és a mese által adott nagy – etikai elemeket is tartalmazó – világképben. Azután megint a tapasztalati – kísérletező – megismerésmódnak kellene következnie, s csak a kamaszkori forduló után volna szükség a legfontosabb törvényszerűségek megismerésére.

Ezzel szemben az elmúlt években, évtizedekben azt tapasztaltuk, hogy a különböző szakterületek jeles szakemberei szakmai anyagaikat minden átalakítás, a gyerekhez és a gyerek változó életkorához szabott módosítás és minden módszertani ismeret nélkül nyomták, préselték le egyre alacsonyabb osztályokba, a legtöbbször teljesen érthetetlen nyelven, egyetemistákhoz szabott szakmai feladatokkal.

A gyereknek tehát lexikális – valóban, 75 százalékban eminensek esetében is öt év alatt felejtésre ítélt! – ismeretek helyett szemléletet, látásmódot kellene elsajátítaniuk a tananyag egy megfelelően kiválasztott részletén. Mert igaza van abban, hogy

a tananyagon fejlődik a gondolkodás és a látásmód, de nem emészthetetlenül nagy mennyiségű anyagon, hanem a jól megválasztott példán.

Ami pedig a gyerekek szóbeli megnyilatkozásait illeti, ezt sajnos, a számonkérés jelenlegi formája egyáltalán nem fejleszti. A feleltetés szorongató helyzete elveszi a beszélő kedvet, s a mai iskola nem ér rá a kommunikációt valóban fejlesztő beszélgetésekre.

Hibáiból tanul hatékonyan az ember

Nemzetközi vizsgálatban kutatták, miért jobbak például a japán gyerekek matematikából az amerikaiaknál. Azt találták, hogy a japán iskolában képesek órákat eltölteni egyetlen problémával és annak vizsgálatával, hogy akinek a megoldása rossz volt, az milyen úton jutott el a rossz megoldásig. A gyerekek lelkesen vesznek részt ebben a munkában. A rossz megoldások nem számítanak hibának!

Az ismeretek tágítása csakis tévedéseken, kezdeti rossz megoldásokon és felismert tévutakon keresztül történhet meg!

Ha a tanár nem ér rá, mert „hajtja a tananyag”, és ezért ledarálja az órára – félévre stb. – megtervezett „tudnivalókat”, a képességfejlődés elmarad! Csekély anyagon jelentős képességfejlesztés, ez az igazi lehetőség!

A hatvanas évek egyik vizsgálata azt mutatta, hogy amelyik tanár például irodalomból az egy évre rendelt valamennyi írót, költőt igen jól „letanította”, hosszú távon lényegesen kevesebb irodalmi ismerthez juttatta növendékeit, mint az a tanár, aki a 23-25 művész helyet csak ötöt – netán hármat! – tanított, de ezeket nagy mélységben, élményszerűen, belőlük netán színdarabot, előadást íratva és rendezve, s a többire csak utalt, „nézzétek meg a tankönyvben”.

(Év végén persze a mindenkit letanító tanár tanítványai sokkal többet tudtak a tananyag egészéből, de már a nyári szünet után kiderült, hogy tudásuk zsugorodott a nyári szünet alatt, felejtettek, míg a keveset tanult gyerekek tudása nőtt! És ez a növekedés az évek során magától is folytatódott, élményeik fogékonnyá tették őket az irodalomra, s a két csoport irodalommal kapcsolatos tudása hamarosan „keresztezte egymást”. Aki „mindent” megtanult – egy idő után kevesebbet tudott, mint aki kevesebbet tanult meg, de másként.)

A gyerekek szeret(né)nek tanulni, csak mi elvesszük a kedvüket

Elkeserítő nézegetni a szegedi egyetem kitűnő kutatóinak (Csapó Benő és munkatársai) legújabb grafikonjait. Ezekből az derül ki, hogy a gyerekek meglehetősen nagy kedvvel kezdenek hozzá a különböző tantárgyakhoz (fizika, kémia, rajz stb.), de ez a lelkesedésük néhány hét után zuhanásszerűen csökken – hogy aztán a tantárgy utálatába menjen át.
Erről bizony mi tehetünk – és tehet róla manapság úgyszólván minden tantervkészítő és tankönyvíró.
Kérdésére válaszom egyértelmű:

ha tényleg fejleszteni, ha tényleg korszerű világlátáshoz eljuttatni akarjuk gyerekeinket, akkor életkorukhoz szabottan jól kell tanítanunk, és nem sokat!

(Ugyanilyen káros a sok házi feladat is! Elborzasztó adat egy levélből: második elemista kislány négy és fél oldal házi feladatot kap csak matematikából! Nem csoda, ha sír, szorong, és nem akar iskolába menni.)

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/39. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images