Ha bárkitől megkérdezzük, „melyik a kedvenc filmed?”, jó eséllyel egy olyan klasszikust fog megnevezni, ami a hetvenes években született. Nem is csoda, hiszen – ahogyan alábbi, archív cikkünkben Szegő András is hosszasan ecseteli – ebben az évtizedben kerültek a mozikba a történelem legremekebb filmes alkotásai. (Valami tényleg lehetett a levegőben, hiszen ezek az évek a zene és a divat világában szintén korszakalkotónak számítanak.)

Néhai munkatársunk gyűjtésébe természetesen csak a legfényesebben ragyogó csillagok kerülhettek be, ezért most álljon itt kiegészítésként néhány további, említést érdemlő film címe. Szerkesztőségünk nagy kedvence például Meryl Streep klasszikusa, a Kramer kontra Kramer, Clint Eastwoodtól a Fennsíkok csavargója, a vérünket ma is felpezsdítő Szombat esti láz, a megrázó és felkavaró Taxisofőr, a Szarvasvadász, illetve az évtized legnagyobb kultuszfilmjei, a Rocky, az Annie Hall vagy a Csillagok háborúja. De akkor… mi is maradt ki?

Nők Lapja 2004/40: Filmóriások a hetvenes évekből

Ez volt az elvesztegetett évtized – mondta nemrégiben egy beszélgetésünk alkalmával Bereményi Géza. – A XX. század minden külön értesítés nélkül befejeződött a hatvanas évek végén, és még tíz évet kellett várnia a XXI. századnak, hogy észbe kapjon, és a nyolcvanas években elkezdődjön. A kettő közötti időszak merő egy lötyögés, sok-sok üresjárat, ugyanakkor kis szabadidőt kap az emberiség a történelemtől, hogy mindentől függetlenül kicsit élhesse a maga ideológiamentes, hétköznapi életét.

Ahogyan lehetőséget kap a filmművészet is, hogy a körülményektől, aktualitásoktól függetlenül kimondhassa a legszemélyesebb, a legtöbbeket érintő közlendőit.

Egyedülállóak a hetvenes évek – talán soha ennyi nagy és szuverén alkotó nincs jelen egy időben a filmművészetben: Chaplin, Fellini, Bergman, Kurosawa, Bunuel, Zeffirelli, De Sica, Antonioni, Wajda, Forman, Menzel, Risi, Woody Allen, Tarkovszkij, Mihalkov, Spielberg, Scorsese, Kubrick, Polanski. És soha ennyi valóban öntörvényű, zseniális színészegyéniség nem tündököl egyszerre: Brando, De Niro, Al Pacino, Nicholson, Rod Steiger, Olivier, Newman, Redford, Gabin, Streisand, Minnelli, Romy Schneider, Meryl Streep, Diane Keaton.

Egy nagy generáció kiteljesedik, egy másik, talán utolsó nagy generáció pedig elindul az új sikerek felé. A filmek egy része leplezetlen búcsú. Hol melankolikus, rezignált, mint az Amarcord, hol fájdalmas, önmarcangoló, mint a Fanny és Alexander, hol virtuóz, tűzijátékos, mint a Nagy balhé, hol szívfacsaróan szomorú, mint az Ilyenek voltunk, hol monumentális, revüszerű, mint a Hair, vagy hűvös, tárgyilagos – akár a monumentális Keresztapa-trilógia.

A barna szemű fiúk diadala

A Keresztapa–eposz egy maffiacsalád kialakulása, tündöklése és hanyatlása, három nemzedék Amerikájának lüktető, izgalmas históriája, amely saga is, krimi is, románc is, hősköltemény is, korrajz is, és mindenekfelett életünk alapvető dilemmájának felvetése. A törvény és az egyéni felelősség problémája.

Mert sokféle törvény van.

Isteni törvény, társadalmi törvény, természeti törvény, közösségi törvény, családi törvény, lelkiismereti törvény, dönteni viszont adott esetben mindig csak egyféleképpen lehet. És ami az egyik szerint bűn, az a másik szerint erény, ami az egyik alapján hőssé tesz, az a másikat tekintve gazemberré, amit az egyik kötelezővé tesz, azt a másik szigorúan tiltja.

A Keresztapa zsenialitása, hogy a koordináták e sokféleségét, a döntéshelyzetekbe kényszerülő emberek örök és szinte reménytelen vergődését jeleníti meg nagy történelmi fordulópontokon és banális mindennapi helyzetekben, és jelzi, minden döntésünknek súlya van, minden tettünkért felelősséggel tartozunk, magunknak, másoknak, lelkiismeretünknek, környezetünknek.

A Keresztapa legmarkánsabb élménye két korszakos művész jelenléte. Az egyik, az utolsó nagy mítosz, a minden eszközt túlhaladó, a szinte már csak lelke rezdüléseivel alakító Marlon Brando, a másik pedig az ezerszínű, mindent a lényegénél megragadó, és ezzel a teljességet kifejezni tudó Robert De Niro. Minden alakítása kicsit ugyanaz, és minden alakítása homlokegyenest más. Ahogy mindannyian kicsit ugyanazok, és teljesen mások vagyunk.

Kicsi, vörös, és imádjuk

A filmek másik része már a jövőbe néz. Spielberg fantasztikus, szorongó látomásai; Forman felemelően tragikus szabadsághimnusza, a Száll a kakukk fészkére Nicholson magával ragadó McMurphy-jével, és a csodálatos hallgatag indiánnal, akik legalább még megpróbálnak lázadni, kitörni a mindennapi elmegyógyintézet rabságából. Talán mégis volna remény?

Vagy egy túrót van, ez az egész egy rakás trutymó, csak próbáljunk valami kevéske örömöt találni ebben? Lesmárolni az első arra rávehető csajt, megnézni egy Bogart-filmet, közben a helyébe képzelni magunkat, és keserűségünkben röhögni az egészen? A helyzet súlyos, de reménytelen, ennek dacára lokálisan élvezhető – sugallja a csak e korszakban feltűnhető antisztár: Woody Allen.

Csúnya, vörös, kétbalkezes, balfácán, depressziós, önző, ügyetlen. A kudarcok bajnoka, a reménytelenségek hőse, s elkezd egy merőben új utat, ami bárki más számára követhetetlen. Receptet kínál, ami azonban senki másnak nem ajánlható…

Majmonka megment

A búcsú jegyeit hordozza minden kockáján a legszebb magyar film, a Szindbád is. Különös, semmihez nem hasonlítható vállalkozás filmre vinni Krúdy egészen sajátos világát. Baljós jelekkel indul a forgatás is. A három alkotó, Huszárik, Latonovits és Sára a jelenlevők szerint bizalmatlanok, nem értik meg egymást, átkozzák a pillanatot, amikor belevágtak. Aztán megjelenik a forgatáson Dajka Margit, a tündér, és egy csapásra minden megváltozik.

Lénye varázslatos, elbűvölő, úgy a filmen, mint a filmen kívül, és mindenki szárnyalni kezd. Mindenki a legjobbat hozza, és megszületik a csoda. Ilyen még nem volt, és valószínűleg nem is lesz. Álom, költészet – a gyönyörökről, a boldogságról. Pillanatban összpontosuló végtelenség, végtelenséggé táguló pillanat.

Bizalom nélkül nem megy

Két embert sodor egymás mellé a sors a vészkorszakban. Nem tudnak, nem tudhatnak egymásról semmit, hogy ki a másik, honnan jött, mit tud, mit akar, csak annyit, hogy legfeljebb együtt élhetik túl a szörnyűséget. A kopott külvárosi albérleti szoba kölcsönös létük színtere, amely hol a legintimebb közeggé szűkül, hol univerzummá tágul. Egyszerre a legegyszerűbb és a legbonyolultabb helyzet. Egyetlen dolog mentheti meg őket: életükön túl méltóságukat, emberségüket, a lehetőséget, hogy egyszer majd folytatni lehessen – a bizalom.

Ez Szabó István csodálatos alkotásának címe és alapproblémája, példázata is egyben. Bizalom egymásban, önmagunkban, a túlélésben, egy emberségesebb világban, még akkor is, amikor minden arról próbál meggyőzni, hogy merő értelmetlenség.

Vajon mi adhat erőt, hitet, hozzá?

Mi az, ami öt percre vagy akár egy életre összekapcsol, egybetart, mi az, amitől elhisszük olykor, hogy egymásba kapaszkodhatunk, ha a másikra szükségünk van? Bánsági Ildikó és Andorai Péter alakítása legcsodálatosabb válasz e kérdésekre. Emberi, lélekbehatoló feleletet ad. Fogadjuk is meg.
Mert másként nem lehet.
Szegő András

A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.

Nők Lapja 2004/40. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Marlon Brando és Salvatore Corsitto A keresztapa című 1972-es filmben – Fotó: Paramount Pictures/IMDb