Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett olvasó levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert nem tudja, mennyi idős koráig érdemes játszania az embernek.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Belátom, hogy a kisgyerekeknek kell játszaniuk, hogy próbálgassák magukat, a mozgásokat, gyakorolják a beszédet – a kismacskák és más állatok is játszanak, így tanulják a vadászat mozgásait –, de meddig, hány éves korig van igazán értelme a játéknak? Még az iskolásnak is játszania kell? A kamasznak is? Nem egyszer még a felnőttnek is? (Játékszenvedélyben élőfelnőtteket is ismerünk!)

És az óvodában jó ez a sok játék? Hiszen vannak országok, ahol a gyerekek már ötéves korban megkezdik az iskolát! És a mai rohanó, taposó, hajszás, teljesítményelvű világban nem sokkal előbb kellene megedzeni mindehhez a mi gyerekeinket is? Mindig csak a játék? De meddig?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Az elmúlt évtizedek egyik legkitűnőbb fiziológusa, az élettan kutatója, a pécsi Grastyán Endre annak idején a játék élettani sajátosságait is vizsgálta.
Legelőször az ő szavait szeretném idézni:
„… a játék szabadsághoz kötött funkció… Azt hiszem, fiziológiai szempontból is igazat adhatunk a nagy német költőnek, Schillernek, aki azt mondja, hogy:

»A szó valódi értelmében az ember akkor igazán ember, amikor játszik.«

Az ember a játék magas fokán, a művészetben és a tudományban olyan problémákkal játszik, saját élvezetétől hajtva, amelyeket a valóságban nem tud megoldani. De olyan dolgokat tanul játék közben, amelyekkel a valóságos problémákat meg tudja oldani.”

A munka, a fejlesztő játék, az olimpia nem játék!

Eddig Grastyán doktor. Hát igen, levélben említett kismacska. De azért itt ennél többről van szó. Hadd emlékezzem meg arról az amerikai csimpánzról, „aki” lendületes ecsetvonásokkal tudott festeni, meghökkentően kifejező erejű és intenzitású színekkel, és mindezt szívesen, láthatóan nagy élvezettel csinálva.

Aztán elkezdték tőle „megvásárolni” a képeit. Banánt adtak érte, a rendes napi táplálékán fölül. Egy idő után a képek megragadó ereje – színben és vonalvezetésben – eltűnt. A majom egyre gyorsabban dolgozott, termelt, és közben egyre búskomorabbá vált, hiába kapta meg egyre üresebb képeiért ugyanazt a banánt fizetség gyanánt!

A játék ugyanis – mint Grastyán doktortól hallhattuk –, szabadsághoz kötött funkció. Amennyiben a játék valamilyen célra irányul, már nem játék. A fejlesztő játék sem játék. Az időre – tized másodpercekért – történő olimpiai játékok nem játékok.

A játékban maga a játszás adja az élvezetet, az örömet és nem az, amit elérünk általa.

A mű létrehozása, a rejtély megfejtésének útja élvezetes (miközben nemegyszer kínokkal és nehézségekkel is teli, de a játékszenvedély serkent, hogy legyőzzük ezeket).
Mondhatnám: a játék önmagáért való – és csak így tudja szolgálni az önmagán kívüli világot.

Játék és filozófia, vallás, misztikum, pszichológia

A játékban nemegyszer egész életünket, sorsunkat jelenítjük meg. Ahogy az életben, a sorsban ügyesség, erőfeszítés és szerencse, tőlünk függő és tőlünk nem függő dolgok keverednek, ahogyan a játékokban is. Mondják, hogy a futball őse, a maya papok rituális labdajátéka volt. Ebben próbálták megidézni azt, ami a sorsban nem csak tőlünk függő, ami ismeretlen.

A játékok izgalmát még a néző számára is az adja: mi lesz, hogyan alakul a dolog, ki rúgja be a gólt, a feketére perdül-e a golyó vagy a kocka, vagy a pirosra, milyen a lapjárás, és így tovább. Vannak titkok az életben és bennünk, ezeket ki kellene derítenünk, rá kellene jönnünk, jövőnk gyakran ezektől függ. A játék ezeknek a lélek- és sorstitkoknak a közelébe vezet, és felgyorsítottan lepereg valami kicsiben, ami az egész életünket jellemzi nagyban.

Így hát a játéknak életünk végéig értelme van, vagy legalábbis mindaddig, amíg tudunk játszani.

Igen, azt mondom, hogy az iskolásnak is játszania kell – de jó lenne, ha az iskolában is sokkal többet játszhatna –, és a kamasznak is, és a felnőttnek is… (A játékszenvedély a függőség egy fajtája, játék ez is, de ahelyett, hogy közelebb vinne magunkhoz, megfoszt öntudatunktól.)

Ami pedig az óvodát illeti, már sokszor mondtuk: az óvodások számára a játék a legfontosabb és legfejlesztőbb tevékenység. Azokban az országokban, ahol a gyerekek már ötéves korban megkezdik az iskolát, az iskola első osztályai sokkal játékosabbak, nem egy óvodánk nagycsoportjánál is.

Ha jót akarunk a gyerekeinknek, hagyjuk őket játszani, mert minél tovább meg kellene őket tartani a játékban, az igazi gyerekkorban, hiszen akkor fogják jobban bírni a későbbi gyűrődéseket.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/41. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images