Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. 

Ezúttal egy kétségbeesett nagyszülő levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert úgy látja, hiába ér el sikereket unokája, még mindig nem elég magabiztos.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Kilencéves fiúunokám öt éve sportol versenyszerűen. Már több bronz-, ezüst- és egy aranyérem tulajdonosa. Jól tanul. Szüleit szereti, szülei is szeretik őt, és ezt ki is tudják mutatni, aminek a gyerek láthatóan örül. Mindennek ellenére családon kívül túlzottan visszahúzódó. Önálló akaratot ritkán (talán soha nem) nyilvánít. Ezért én az önállóság, az önbizalom, az „én” fejlődésében zavarokat vélek felfedezni.

Ezt a szülei is látják, és két-három éve a gyerek szobájának a falát a gyerek évenként készült színes fényképeivel, arcképeivel díszítik. A gyerek soha nem mondta, hogy ez zavarja, de nem is látszik különösebben örülni neki. „Ha anyáék ezt teszik ide, ha anyáék így akarják, legyen.” Engem ez meglehetősen zavar. Ez a sajátkép-kultusz. Ezt látja elalvás előtt, erre ébred; én valami olyasmire gondolok, hogy ha egyáltalán hat a gyerekre, akkor nem önbizalmat, hanem valamiféle egoista tudatot fejleszthet ki benne.

Ön díszítené a gyerekszoba falát a gyerek saját arcképével? És ha a gyerek a szülők hálószobájának a falán látja a saját arcképét? És: mi segíthetne az önállóság, az önbizalom fejlődésében?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Mi sikeresnek látjuk sportoló gyerekeinket, unokáinkat, ha különféle érmeket szereznek – bronzot, ezüstöt és ritkán aranyat –, de tapasztalatom szerint a sportoló gyerekek világában (és sajnos, ma már a felnőtt világban is) a bronz és az ezüst, az „csak”. Csak bronz, csak ezüst az aranyhoz képest – ami ilyenkor már tényleg tizedmásodpercnyi közelségben van – lemaradás.

Szerintem persze nem az, én kétségbeejtőnek tartom, hogy a sportból eltűnt a szabad játék öröme, és az a valódi tudat, hogy a részvétel a fontos, és az eredmény nem számít – de mégis így van. És ennek a sportoló gyerekek – különösen a kisgyerekek – is a kárvallottjai. Így aztán a sok jó eredmény – mivel sokszor nem az egyetlen legjobb – nem erősíti az önbizalmat, hanem rongálja.

Ehhez járul még az is, hogy nálunk, Magyarországon, a gyerekek nem sportolhatnak kedvtelésszerűen, hanem, életkoruktól függetlenül, tüstént bedobják őket a gyerekek nagy része számára felesleges, egészségtelen, testet és lelket károsító versenyhajszába, aminek a káros következményei – esetleg a neurózisok különböző formáiban, elsősorban a „lemaradtaknál” vagy azoknál, akik magukat annak érzik – évekkel később jelenhetnek meg.

Ugyancsak nem használ az önbizalom és az önállóság megerősödésének a kisgyerekkortól elszenvedett, esetleg túlzottan erős – nemegyszer terrorisztikus – edzői vezetés (időnként: megtörés).

Persze, az is lehet, hogy az ön unokája alkatilag befelé forduló, introvertált, és talán még lassan érő típus is. (A befelé forduló és lassan érő gyerekek között igen sok a különösen értékes, és szerencsés körülmények között később kibontakozó személyiség.)

Inkább a kimerülés lehet a gond

És most a képekről.
Nehéz a távolból megítélni, hogy mit fog fel a gyerek rezdüléseiből az anyai intuíció – vagy az apai éleslátás –, és hogy adott esetben nem hasznos-e egy ilyen díszítés akár a gyerekszoba falán is. De persze, sokkal egyértelműbben lehet arra válaszolni, hogy jó hatású a gyerekekre, ha azt látja, hogy szülei az ő műveivel, mondjuk, rajzaival tapétázzák ki a saját szobájuk falát, mert ebből érdeklődés és megbecsülés érződik, látszik.

Az se árt, ha esetleg egy fénykép is felbukkan a szülői íróasztalon, vagy a falon a családi képek között.

Persze ez receptként nem alkalmazható, mert az érdeklődésnek és a megbecsülésnek tényleg meg kell lennie ahhoz, hogy a dolognak valamiféle érzelmi hatása legyen, és ne csak üres formalitássá váljon. A gyerekek ilyesmire nagyon érzékenyek.

Fenyeget-e a veszélye annak, hogy egoista vagy önző lesz a gyerek, ha saját arcképei veszik körül a szobájában? Én talán inkább azt mondanám, hogy a sportolókat egyébként is fenyegető narcizmus – önszeretet, önimádat – erősödhet fel, kedvezőtlen esetben, és ha erre a gyereknek úgyis hajlama van.

De amit én a legfontosabbnak látok mindabból, amit írt, az az, hogy bizony éber szemmel kell a kisgyerekkortól sportoló gyerekekre figyelni – még ha látszólag minden a legnagyobb rendben van is, jól megy az edzés, jól megy az iskola –, mert a kimerülés, a túlterhelés, a kedvezőtlen lelkiállapotok néha éveken át csak egészen apró, lappangó (de visszatérő) tünetekben jelentkeznek, hogy aztán a kamaszkor táján súlyosabb, depresszív vagy más neurotikus formában, hirtelen teljesítményromlásban robbanjanak ki.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/42. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images