Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. 

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert kisfia bántó dolgokat írt a családjukról az egyik könyvébe, és nem tudja, hogyan reagáljon erre.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Rendkívül megrázó élményben volt ma este részem, képtelen vagyok megnyugodni. Húsz éve élünk együtt a párommal nagyszerű kapcsolatban. Sok próbálkozás után nyolc évvel ezelőtt született meg első gyermekünk, Ákos, majd két és fél éve második kisfiúnk, Peti. Tudjuk, az életben farkastörvények uralkodnak, igyekszünk felvértezni gyerekeinket velük szemben. A jutalmazást mindig előtérbe helyezzük; ha szükséges, büntetünk, de megindokoljuk.

Ma este, amikor felkísértem őket aludni, láttam, hogy Ákos egyik könyve nyitva fekszik, s az első oldalán a következő szöveg: „Az én mamám egy szemét állat, a papám is ugyanaz, meg a nagyanyám is, ilyen az én családom”. Én elkeseredésemben egy sima „Jó éjszakát!” után kijöttem, elmondtam a páromnak, aki bement, elolvasta a művet, és jól elverte Ákost. Pedig nem szokta. Azt mondta, amikor kérdezte, miért írta ezt, Ákos azt válaszolta: csak szórakozásból.

Engem az keserít el különösen, hogy úgy érzem, egy gyerek őszinte: ha valamit leír, ő azt is érzi. De miért? Pár perccel azelőtt még hozzám bújt, megszeretgettük egymást, ahogy szoktuk. Én kívülről rendezett, belülről iszonyatos családból származom. Az elfojtott gondok édesanyám öngyilkosságához vezettek. Soha nem volt kitől tanácsot kérnem, ezért sokat szorongtam. Most sem tudom, mi vezethetett ilyen gondolatok leírására egy nyolcéves, szeretetben, nyugalomban cseperedő gyermeket?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Azt írja, hogy „farkastörvények uralkodnak az életben”, igyekeznek felvértezni ellenük a gyerekeiket, mindent megbeszélnek velük, a jutalmazást előtérbe helyezik, ha szükséges, büntetnek, de megindokolják. Ez azt jelenti, hogy folytonosan ítélkeznek, és aztán „elvszerűen” jutalmaznak és büntetnek. Tudom, mindezt jóindulattal teszik, de a gyerekekre az ilyesmi sokszor „idegesítően” hat, feszültté teszi őket. És miközben hiányt éreznek a spontán és bensőséges érzelmi kapcsolatban, maguk se tudják, miért, de még bosszankodnak is.

Ne jutalmazzunk, ne büntessünk!

Én azt hiszem, azoknak a szakembereknek van igazuk, akik azt mondják, hogy valójában „nevelés” nincsen, csak a gyerekekkel való együttélés van. Nem azzal hatunk a gyerekeinkre, amit mondunk nekik – néha még csak nem is azzal, amit csinálunk –, hanem azzal, amilyenek vagyunk. Bensőleg.

Én a családi életben a lehetőség szerint kerülném – ha egy mód van rá, teljesen elkerülném – a jutalmazást és a büntetést.

Úgy gondolom, hogy egy gyerek számára igazi jutalom lehet, ha megdögönyözöm és marháskodom vele, ugyanúgy, mintha kap tőlem húsz forintot, mert segített megkeresni a kulcsaimat. De nem használnám a jutalmazást nevelési eszközül. A büntetést sem. Ha valamivel elszomorítanak, ezt érezni fogják „érzelmi elfordulásomból”, ha jó a kapcsolatunk. A gyerekek nagyon gyorsan megérzik a szülők valódi szándékait, gondolatait, fél szónál is kevesebből értenek, és nem szeretik – hülyeségnek tartják – a hosszú magyarázatot.

Levele alapján azt hiszem, hogy egy kicsivel több gyerekességnek kellene lennie magukban. Lehet, hogy erre a nagyszülők vagy az egészen fiatal szülők inkább képesek, maguk talán túlzottan komolyak, túlzottan felnőttek, épp a két korosztály között vannak. Kicsit több haszontalan együtt hancúrozást és humort kellene vinni az életükbe!

Dackorszakok

Ezenkívül: egyik gyerekük a harmadik, másik a kilencedik életéve felé közeledik. Mind a kettőről számon tartja a tudomány, hogy a dac, a szeretett személyekkel való szembefordulás, a türelmetlenség, az önálló akarat érvényesítésének korszaka. Végül ami talán a legfontosabb: már az egész kicsi gyerekről tudjuk, hogy egy hirtelen rákiáltás, megzavarás a játékban, vagy egyéb apróság is dühöt, haragot válthat ki benne, ami „halálkívánással” járhat együtt (ami aztán persze azonnal bűntudatot is kelt).

Mert az érzelmek mindig kétértékűek. Azokat tudjuk legjobban utálni pillanatnyi dühünkben, akiket legjobban szeretünk.

A tudomány ambivalenciáról (kettősségről, kétértékűségről) beszél. A gyerekek ilyenkor, ha akarnák, se tudnák megmondani, hogy miért gondolták, mondták vagy írták le ezt meg azt. Még a legpontosabb válasz az Ákosé: csak szórakozásból. Higgye el, ahogy a fogmosás után magához bújt, és ahogy megszeretgették egymást, az is teljesen őszinte volt. Igaza van, kár volt „jól elverni” őt. De jó volt az a spontán „Jó éjszakát!” kívánás.

Őszinteség

És még egy kérdés: vajon mennyit tudnak a gyerekei családi mesékből, történetekből, magától a gyerekkoráról, a hajdani elfojtott gondokról, a nehézségekről? Bármilyen furcsán hangzik, ha alkalom adódik, ilyesmiről is beszélni kellene velük. Mert, ahogy erre már utaltam, valamilyen különös módon úgyis átélik mindazt, ami magában él, érzület, szorongás, vagy akárcsak nyomasztó emlék formájában.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/43. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images