1921. október 13-án született egy Ivo Livi nevű kisfiú Toszkánában. A szülei két évvel később úgy döntöttek, az olasz fasizmus elől Franciaországba menekülnek, így a kis Ivo gyermekkorát Marseille-ben töltötte. Édesanyja gyakran kiáltott neki a házból: „Ivo, monta!” azaz „Ivo, gyere be!” – a legenda szerint ez ihlette évekkel később művésznevét, így lett a kisfiúból Yves Montand. De térjünk vissza még egy kicsit a gyerekkorához, ami bevándorlók sarjaként nem felhőtlen láblógatással telt.

Már tizenegy éves korában dolgozott, volt például lapkihordó, dolgozott a kikötőben, de még nővére mellé fodrászsegédnek is beállt. Húszas éveiben, a második világháború után költözött Párizsba. Ttt kezdett el sanzonokat énekelni, nem sokkal később pedig már a legendás Édith Piaf előtt lépett fel. Hamar egymásba szerettek. De Montand már ekkor is óriási nőcsábász hírében állt, és ez azután sem változott, hogy 1951-ben feleségül vette Simone Signoret színésznőt.

Marilyn Monroe például a közös filmjük, a Szeressünk! forgatásán tetszett meg neki nagyon. Erről a viszonyról Signoret írt részletesen a Már a nosztalgia sem a régi című könyvében. Bevallásuk szerint mindezzel együtt boldog házasság volt az övék, ami egészen a nő 1985-ben bekövetkezett haláláig tartott.

Montand két évvel ezután vette feleségül a nála 39 évvel fiatalabb Carole Amielt, akitől 1988-ban megszületett egyetlen gyermeke, Valentin.

Yves Montand 1991-ben hunyt el, a párizsi Père-Lachaise temetőben nyugszik első felesége, Simone Signoret mellett. Szentgyörgyi Rita 1994-ben beszélgetett a művész özvegyével, Carole Amiellel. Ezzel az interjúval tisztelgünk az énekes emléke előtt – a Nők Lapja archívumából.

Nők Lapja 1994/43: Beszélgetés Yves Montand özvegyével

Idén mutatták be Cannes-ban Jean Labib dokumentumfilm-rendező Montand című, kétórás filmjét. A páratlanul érdekes anyag egy hatvanórás hangfelvételre épül, amelyet – mintha sejtette volna az elkerülhetetlent – maga Montand mondott magnóra egy évvel a halála előtt.

A vallomástevő hanghoz korabeli híradórészletek, amatőr felvételek, film- és koncertbejátszások társulnak. A képek pergő egymásutánjában egy görög és egy spanyol emigráns alakja is feltűnik. Két művészbaráté, Costa Gavras rendezőé és Jorge Semprun íróé, akik a Montand című film díszbemutatójára érkeztek Cannes-ba.

Csakúgy, mint a harmincnégy esztendős, szolid szépségű Carole Amiel, aki Yves Montand utolsó éveinek koncerténekesi munkáját szervezte asszisztensként, aztán a művész társául szegődött, és fiúgyermekkel ajándékozta meg.

Carole Montand halála óta minden interjúkérés elől elzárkózott, és minden idejét ötéves fiának, Valentinnek szentelte. Ám az életrajzi film elkészültével mégis úgy döntött, megtöri a hallgatás falát.

A hazai sajtókötelezettségeket letudva, Carole vendégszerető gesztussal invitált beszélgetésre. És mielőtt bármit is kérdeztem volna, a véleményemre volt kíváncsi a filmről, amelynek létrejöttét szívvel-lélekkel támogatta:

– Amikor Jean Labib felkeresett minket, engem és Cathérine Allégret-t, Montand fogadott lányát, a filmtervvel és beavatott a részletekbe, egy percig sem haboztunk. Rendelkezésére bocsátottuk a tulajdonunkban lévő dokumentumokat. Nem volt kérdéses számunkra, hogy értő ember nyúl Montand életéhez, aki hűséges marad Montand történetéhez, a tényekre és a megélt eseményekre épít, nem az utókor véleményére. Ezért is volt az a kívánságom, hogy a filmet Valentinnak, a fiunknak dedikálja.

Kapcsolódó: Telefoninterjúnk Juliette Gréco sanzonénekessel

– Milyen apát ismerhet meg Valentin a filmből?
– Az élet fájdalmasan szűkre szabta az időt, amit Valentin az apjával tölthetett. Az év nagy részében Párizsban élünk, ám a nyarakat itthon töltjük, szeretett Provence-unkban. Ahányszor csak lejövünk a mi falunkba, Saint-Paul de Vence-ba, Valentin ösztönösen is a papát hiányolja, a hosszú sétákat a tengerparton, az apai szót, a jelenlétet, a közös játékokat, az éneklést.

Az én meséim nem pótolhatják azt az űrt, amit az apai példakép jelenthet egy kisfiú életében.

De majd később, ha megnézi Labib filmjét, megtudhatja, ki volt valójában az apja, megismerheti, milyen volt a mi történetünk előtti időkben. Éppen az a csodálatos Labib filmjében, hogy Montand meséli el Montand-t.

– Csakhogy ebben a történetben Valentin nem szerepel, a film azon a ponton ér véget, ahol ön belép Montand életébe. Nincs a szívében némi keserűség emiatt? Hiszen Montand híres, nagy szerelmei átszövik a filmet…
– Végtelenül ostobának, elvakultnak kellene lennem, ha azt hinném, hogy árnyékot vethetek Piafra, Marilynre vagy a csodás regényre Simone Signoret-val. Elvégre a férfi, akit annyira szerettem, ezekből a szerelmekből „tevődött össze”. És Valentinnak joga van megtudni az igazat: számomra ezek a szerelmek olyan szépek, hogy csak erősíthetik benne a későbbiekben az apa képét.

Kapcsolódó: Edith Piaf 10 legszebb szerelmes dala

– Hogyan emlékszik vissza az 1987-es cannes-i fesztiválra, amikor először jelent meg a nyilvánosság előtt Montand oldalán? (Lásd: online cikkünk nyitóképén – a szerk.)
– A beavatás nagy pillanataként éltem meg azt a napot. Látja, most is ugyanazt a ruhát viselem – mint egy talizmánt. Akkor ő elnökölte a fesztiválzsűrit, egyik oldalán Catherine Deneuve-vel, a másikon velem lépdelt végig a lépcsőfokokon. Olyan érzés volt számomra, mintha a Metropolitan operában debütálnék.

– Nem zavarták a kapcsolatukat szóbeszédek, pletykák, suttogások?
– Mással voltam elfoglalva, nagyon is gyakorlatias dolgokkal. A szüleim Saint-Paul de Vence-i háza és Párizs között osztottam meg az életemet. A mi kapcsolatunk diszkrét volt, nem szerelemnek indult, habár a feltétel nélküli rajongás vezetett Montand vonzáskörébe.

– Hogyan ismerkedtek meg?
– Kamaszlány koromban többször láttam őt Saint-Paulban, szembejött velem az utcán, hol Simone Signoret társaságában, hol egyedül, a kutyáit sétáltatva. De egyszer sem volt merszem megszólítani. Aztán évekkel később a tudomásomra jutott, hogy Montand menedzsere egy több nyelvet beszélő asszisztenst keres, aki elkíséri őt az amerikai, japán koncertturnékra. Mindez már Párizsban történt, az Olympiában, ahol Montand épp próbált.

– Milyen előzmények után lett Montand asszisztense a turnékon?
– Angol és olasz nyelven tolmácsoltam, főként tudományos kongresszusokon. Tudja, a show, a színpad világához vajmi keveset értettem. Eredetileg közgazdaság-tudományt hallgattam az egyetemen, de emellett sok minden érdekelt: a művészettörténet, az irodalom, a botanika, ám egyikhez sem éreztem igazi elhivatottságot.

– Montand „titkos” társaként, akit sok esetben a lányának nézhettek a harmincvalahány év korkülönbség miatt, hogyan fogadták a barátai, a családtagok?
– Nem várhattam el, hogy tárt karokkal fogadjanak, netán, befogadjanak. A mi szerelmünk nem volt türelmetlen, követelődző, mindent felforgató. Tudtuk, hogy az idő nekünk dolgozik.

Kapcsolódó: Világhír, világsiker – Edith Piaf, Charles Aznavour és Elvis

– „Nem igazságos dolog a múlt nevében ránehezedni az emberek jelenére és jövőjére ” – Simone Signoret üzenetértékű gondolata, amely életrajzi könyvében szerepel, nyilvánvalóan az önök kapcsolatára vonatkozott.
– Mégsem lehet átlépni, kiiktatni, semmibe venni ezt a múltat!

És én nem élhettem úgy Montand-nal, hogy egy kicsit ne éltem volna a múltjával, Simone-nal is, hiszen ők elválaszthatatlanok!

És mi nem kezdhettünk új életet anélkül, hogy a régit ne folytattuk volna. Ha az ember elfogadja ezt az igazságot, nem érzi nehezéknek a múltat, hanem olyan támasznak, amelyből erőt meríthet, szellemi táplálékot. Soha nem akartam, nem is akarhattam Simone helyébe lépni.

– Ezért sem házasodtak össze?
– Montand asszonya csak egy volt: Simone Signoret.
– Ön korát meghazudtolóan bölcs és önzetlen asszonynak látszik.
– A lelki tolerancia még nem bölcsesség, és nekem is megvannak a magam „kis” önzései.
– Például?
– A gyerek.

– Montand netán félt a kései apaságtól?
– Én döntöttem helyette is. Az egyetlen dolog, amit adhattam neki, a fiunk, és ez az egyetlen mód, hogy vele lehessek egész életemben. Az apaságot úgy élte meg, mint egy szép, szerelmes történetet. Hihetetlen gyengédséggel, képzelőerővel és felelősséggel közelített más gyerekekhez is. Talán azért, mert „komoly” férfiként is megőrizte magában a gyermeket.

– A kis Valentinban milyen apai vonásokat fedez fel?
– Igazi kis társas lény, nagy mesélő, olyan gyerek, aki a felnőtteket egy perc alatt leveszi a lábukról. Nagy család veszi körül, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, a Livi-„klán”, akik úgy kényeztetik, mint egy királyfit. Nagyon szeretném, ha olyan teljes és gazdag életet élne, mint Montand – megalkuvások nélkül. Mi, mediterrán emberek komolyan hiszünk a sorsok folytonosságában.
Szentgyörgyi Rita

A Nők Lapja-archívum további cikkei a link alatt elérhetők.

Nők Lapja 1994/43. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Carole Amiel és Yves Montand az 1987-es Cannes-i filmfesztiválon – Fotó: Pool ARNAL/GARCIA/URLI/Gamma-Rapho via Getty Images