Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett anyuka levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert nem tudja, mikor és hogyan mondja el gyermekének, hogy örökbe fogadták.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Hat éve élünk együtt, már többször voltam terhes, de sajnos, egyiket sem sikerült kihordanom. De a gyermek hiányzott az életünkből, s két évvel ezelőtt jelentkeztünk örökbefogadó szülőnek. A szüleinket sem avattuk be ebbe a dologba. Ez év júniusában végül is – váratlanul – felajánlottak nekünk egy gyönyörű, másfél hónapos kisfiút. Mi azonnal igent mondtunk, és elmondtuk a szüleinknek. Nagy örömünkre, az első meglepődés után már ők is örültek, és imádják a már nevünkön szereplő unokát. Mi a probléma?

Mi kezdettől úgy gondoltuk, hogy kisfiunk ismerni fogja születése és örökbefogadása történetét. Az én szüleim azonban szomszédaiknak és ismerőseiknek úgy adták elő a dolgot, hogy vér szerinti unokájuk született (csak két embernek mondták el az igazságot „nagy titok” felkiáltással; én persze nem hiszek a titoktartásukban). Ráadásul lehet, hogy kisfiunk félvér (fekete bőrű az egyik szülő), bár ez most még nem látszik rajta.

Nem volt erőm, hogy vitatkozzam a szüleimmel, akik még mindig gyerekként kezelnek, amiben erősíti őket az, hogy ők vették a lakásunkat stb.

Nemrégiben leutaztunk szülővárosomba. Én elhatároztam, hogy nem hazudok, de a szüleim, mint valami győzelmi zászlót vitték körül a „saját” unokát. Borzasztóan éreztem magam, amikor a szülés és a szoptatás iránt érdeklődtek. Hiába határoztam el, hogy nem fogok hazudozni, a félelem a hatalmas botránytól szüleim és köztem visszatartott a leleplezéstől. Szüleim szerint azért nem szabad megmondani az igazat, mert „az emberek rosszindulatúak”. Azt erőltetik, hogy „majd ha tizennyolc éves lesz”, akkor mondjuk meg.

Mi a megoldás? Soha ne menjünk a szülővárosomba, mert ott a gyerek elszólhatja magát? Kényszerítsem ki a szüleimből, hogy vallják be az igazságot? És ami a gyereket illeti: még ha nem is kérdez, már kezdettől fogva beszéljünk neki az örökbefogadásról? Vagy mikor? Van, aki azt mondja, hogy mesék segítségével vezessük rá a gyereket. De részletesebben: hogyan?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Az örökbefogadásnak mindig megvannak a maga gondjai, a magukénál egyszerűbb esetben is. Mindazt a nehézséget, fáradságot, szorongást, a gyerek váratlan változásait, indulatkitöréseit, vagy éppen zárkózottságát, amit minden szülő átél, vér szerinti gyerekeivel kapcsolatban is (különösen az első gyerek esetében), az örökbefogadó szülő esetleg azzal a gondolattal, érzülettel éli át, hogy biztos azért ilyen, mert nem az én gyerekem, és „mi lehet ebből még”?!

Persze, ha az ember minderre felkészül, akkor újra és újra le tudja küzdeni a helyzetből fakadó nehézségeket.

És a valódi, érzelmekkel átjárt érdeklődés, kíváncsiság, a bontakozó „másik ember” – a kisgyerek – mindig meglepetéseket hozó személyisége iránt, amit védő, óvó, bensőséges hangulatokban hagyunk magunkra hatni, olyan lélektől lélekig ívelő kapcsolatokat hozhat és hoz is létre, ami már semmiben sem különbözik az igazán jó helyre született gyerekek gyerek-szülő kapcsolatától. (De nagyon is különbözik a vér szerinti gyerekek sajnálatosan gyakori nem igazán jó vagy megrongálódott kapcsolataitól.)

Hogyan mondjuk el a gyereknek, ha örökbe fogadtuk?

Igen, a kisgyereknek kezdettől fogva tudnia kell származása titkát, ami az első hónapokban csak azt jelenti, hogy a szülők magukban sem gondolnak arra, hogy ezt eltitkolják előle, vagy kitolják a felfedés időpontját. A kisgyerekek bámulatosan sok mindent fognak fel, éreznek meg abból, amit a körülöttük élő felnőttek gondolnak és éreznek. Teljesen igaza van, hogy nem hisz a két ember titoktartásában (és a többiében sem). Megértem nehéz helyzetét.

Azt nem értem, hogy az emberi rosszindulat miért nem inkább azt támasztja alá, hogy a gyereknek mindent tudnia kell, különben – esetleg rossz időben és rosszul – „leleplezik” előtte.

A rendelői, pszichológusi praxis legsúlyosabb eseteinek egy része azok közül az örökbefogadott gyerekek közül került ki, akiknek a családja a „majd ha tizennyolc éves lesz” álláspontjára helyezkedett. A gyerekek nem tudják elviselni, hogy titkokkal élnek együtt, és ennek feszültsége – hogy „tudják”, érzik azt, amiről nem tudnak – a kiskamaszkortól kezd elviselhetetlenné válni, és általában kamaszkorban robban, elcsavargásban, depresszióban, esetleg kriminális eseményekben.

Kapcsolódó: Ezt jelenti, ha a gyerek azt hiszi, őt „csak örökbe fogadták”

Azt hiszem, a maguk esetében elég, ha maguk nyíltak a gyerekkel. Nyugodtan lemehetnek szülővárosába. Mert egyrészt a gyerekek erről ugyanúgy nem beszélnek idegenekkel, ahogy, bár tudják, de nem akarják tudomásul venni, hogy nem a Mikulás teszi az ablakba az ajándékot. Ami pedig a szüleit illeti: ők mondják azt, ha netán mégis kiderül a dolog, hogy „megtudták” (bár a hazugságot ebben a formában sem szeretem, és a gyerek számára kedvezőtlennek tartom).

Én nem mesében beszélnék a gyerekkel az örökbefogadás lényéről, hanem a valóság jól megfogható mozzanataiból indulnék ki, ahogy erről már sokszor beszéltünk.

Arra sétálnék, vagy arra kirándulnék – még kocsiban tologatva, vagy kenguruban magamra kötözve a gyereket –, ahonnan elhoztuk. Rámutatnék az épületre: „Látod, itt találtunk meg téged, és mindjárt tudtuk, hogy hozzánk tartozol.” „Innen hoztunk el.” „Nagyon örültünk, mikor elhozhattunk, apával együtt.” A maguk nyíltsága és őszintesége – a kezdet kezdetétől fogva – a gyerek számára (a nagyszülők más, eltérő felfogása esetén is) minden problémát megold.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/45. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images