Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett nagyszülő levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert szerinte nem ellenőrzik eléggé kamaszkorú unokáit a szüleik.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Unokáim kamaszkorúak. A menyem túlságosan megbízik bennük. A mai világban (drog, AIDS és a többi) szerintem ez túlzás. A fiókjukat zárva tartják, jönnek-mennek, ahová és amikor akarnak, a menyem azt mondja: tudom, hogy hol vannak. És ha változik a program? Hazaszólnak telefonon – mondja ő. Semmi ellenőrzés. Szerintem egyébként ez a baj az iskolákban is.

Az a meglepő tudatlanság, amelyről az ember időnként olvas az egyetemi felvételiket értékelő tanárok tollából, azzal függ össze, hogy az iskolákat sem ellenőrzik, amióta megszűnt a szakfelügyelet. A múltkor a lányunokám szeme egészen piros volt, a menyem csak elővette a cseppentős gyógyszert és a kezébe nyomta. Megkérdeztem: drogra nem is gondolsz? Villámló szemekkel nézett rám, hogy milyen marhaságokat beszélek. Ön szerint mi lenne az ellenőrzés helyes módja és mértéke?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

A kisgyerekek élete nyílt, előttünk zajlik – már ha van időnk rá, hogy tényleg együtt éljünk a mindennapokban gyerekeinkkel, és ne csak a reggeli és esti kapkodós, számonkérős időket töltsük velük. A kisgyerek nyíltságához persze az is kell, hogy ne féljen – netán: ne rettegjen – tőlünk.

Ha a kamaszkort ilyen jó, bizalmas – érzelmi biztonságot nyújtó – kisgyerekkor előzte meg, akkor igenis megbízhatunk kamasz gyerekeinkben, akkor is, ha fiókjukat zárva tartják, ha kevésbé (vagy másképpen) közlékenyek. Egy bizonyos életkor után bizony az a normális, hogy a felnövekvő gyerekek, ifjak jönnek-mennek, ahová és amikor akarnak, és nagyon megnyugtató, hogy mi tudjuk, hogy hol vannak, sőt, ha változik a program, hazaszólnak telefonon…

Ezzel szemben tudjuk, hogy a faggatott – ellenőrzött – kamasz hazudik.

A kamasznak apróbb-nagyobb „titkai” vannak, ez életkorából fakadóan természetes, ez hozzátartozik személyisége most elkezdődött kimunkálásához – vagy, mint más kutatók mondják „második születéséhez”. Nagyon is fontos, hogy ne kotorásszunk kamasz gyerekünk táskájában, fiókjában, zsebében, ne hallgassuk ki a telefonjait.

Ha gyerekemmel ilyen bizalmas, jó viszonyban vagyok, amilyenben a menye az ön leveléből kitűnően is, akkor az a természetes mozdulat, hogy előveszem a cseppentős gyógyszert és a kezébe nyomom, ha piros a szeme ebben az allergiás, virágporos világban. Sajnos, a rendelés óráiban sokszor tapasztalhatja meg a szakember, hogy az „ellenőrzött” kamasz bujkál, szabadságharcot folytat, szüleivel is szembeszegül…

A Waldorf-iskola megalapítója, Rudolf Steiner azt mondja, hogy az újszülöttet tisztelettel kell fogadni, a kisgyereket szeretetben kell nevelni, és a kamaszt szabadságban kell elengedni. (Persze, ilyenkor még a gondos szülő ott áll a háttérben segítségre készen, mint a jó tréner, hogy ha rosszul sikerül valamilyen mozdulat, a gyakorlatozót elkaphassa.)

Ami pedig az iskolákat illeti: régen felismert törvényszerűség, hogy a túl sok információ – amit manapság ráadásul gyerekhez nem szabott módon gyerekeink fejébe tömnek – dezinformál, vagyis nem egyre tájékozottabbá, hanem növekvő mértékben egyre tájékozatlanabbá tesz, és megfoszt a tájékozódás belső erőitől is.

Kapcsolódó: Vekerdy szerint ezek az iskolák betegítik meg a gyerekeket

Eszembe jut még egy érdekes és fontos kutatás a 90-es évek elejéről. A neves washingtoni Brookings Institution munkatársai (John. E. Chubb és Terry M. Moe) mélyre hatoló, több évtizedet átfogó elemzésükben kimutatták, hogy az úgynevezett bürokratikus kontroll, az ellenőrzés még a lehető legdemokratikusabb formában is rongálja az iskolákat, csökkenti a valódi teljesítményt és a hatékonyságot.

Jelentésükben pontosan elemzett példák mutatják, hogy azok a reménytelenül nehéz helyzetű iskolák, ahol teljes egészében a tantestületekre és a szülőkre bízták az iskolai struktúra kiépítését és az egy összegben odaadott támogatás felhasználását, elképesztően jó eredményeket értek el, ugrásszerűen nőtt szakmai értelemben vett sikerességük. A kutatók azt is kimutatták, hogy ezek a szabad, felszabadított iskolák sokkal többet tesznek a gyerekekért anyagi és tárgyi értelemben is, sokkal kevesebb pénzért.

De az is kiderült, hogy azok az iskolák kerültek előnybe, amelyek tanáraikat szabadon alkalmazták, a tanári minősítések különböző rendszereinek figyelembevétele nélkül. A kutatók szerint a tanári minősítés még oly jó rendszere is kontraszelektál, a gyengébb tehetségűeket választja ki, mutatja jobbnak. (Ismert tapasztalat, hogy a jó tanár a szakfelügyelő jelenlétében esetleg kevésbé jó órát, míg az egyébként „rosszabb” tanár jobb órát tud tartani.)

Röviden: az emberi dolgokban nem az ellenőrzés rövid útja és a számszerű minősítések biztonsága hozhat valódi eredményt, hanem az érzelmileg megalapozott személyes kapcsolatok biztonsága és alkotó erőt felszabadító légköre.

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/47. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images