Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain. 

Ezúttal egy kétségbeesett olvasó levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert együtt él egy férfival, aki titkolja a gyermeke előtt a párkapcsolatukat.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Együtt élek egy férfival közel egy éve. Ő elvált ember, és van egy ötéves kisfia. Két és fél évvel ezelőtt költözött el a feleségétől. Közel négy hónapja ismerem a gyermeket, és sikerült vele jó kapcsolatot kialakítanom. De a kisfiú nem tudja, hogy én az apukájával együtt élek, a barátnője vagyok. Amikor hármasban vagyunk, nem mutatjuk ki az érzelmeinket, úgy viselkedünk, mintha barátok lennénk. Kapcsolatunkat mindketten hosszabb időre tervezzük, és az én véleményem az, hogy a gyereknek meg kell mondani az igazat.

A párom ezzel szemben halogatja a dolgot, és lépésről lépésre szeretne előrejutni.

Volt felesége szerint pedig egyenesen butaság megmondani az igazat, mert a papa-mama látszatot fenn kell tartani. Nekem viszont lelkiismeret-furdalásom van a gyerekkel szemben, és szenvedek a szituáció miatt. Nem szeretnék a kisfiúnak fájdalmat okozni, nem szeretném, ha azt hinné, én álltam a szülők közé. Hogyan és mikor mondjuk meg az igazat a gyereknek? Ez a halogatás nem okoz-e nagyobb lelki sérülést? Léphet-e az apa az anya nélkül, vagy közösen kell beszélniük a gyerekkel? Tehetek-e én valamit?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Először is: helyes, hogy a gyerek jelenlétében úgy viselkednek, mintha barátok lennének. Nem kell és nem szabad a kisgyerekeket megterhelni – és különösen nem ötéves korukban – az erotikus gyengédség jeleneteivel. De természetesen az igazat meg kell mondani.

Leveléből azt olvasom ki, a gyerek még azt se tudja, hogy szülei között megszakadt valami, jóllehet külön élnek. Ez a helyzet biztos, hogy megterheli a gyerek tudatos vagy tudattalan fantáziáját, biztos, hogy a gyerek úgyis „tud” – átérez – valamit a helyzetből, s ha nem tudja, hogy mit, mert ez nincs kimondva, ez megviseli, nyugtalanítja, szorongást okoz.
A hazugság végtelenített hazudozáshoz vezet (és a hazudozás légkörében a gyerek is hazudozni fog).

A gyerek érdeke felől nézve: egyértelműen tiszta helyzetet kell teremteni, amit aztán ő annyira fog „tudni” vagy „nem tudni”, amennyire az neki jó. (Ebben az értelemben a gyerekek lelki háztartása – ha egyébként jó állapotban vannak – nagyon is gazdaságos; azt is mondhatnám, a gyerekek önmagukkal nagyon tapintatosak.)

Hagyjuk tehát, hogy ő tartsa fenn magában – miközben tudja a tényeket – a papa-mama látszatot! Sajnos, azt kell mondanom, hogy a halogatás valóban nagyobb lelki sérülést okozhat, mint a tiszta helyzet megteremtése, és a lépésről lépésre taktika nem szokott célravezető lenni (általában egy lépéssel se jut előbbre) ezekben az esetekben.

Megmondani az igazat nem butaság, hanem az egyetlen lehetséges megoldás.

Nem feltétlenül kell közösen beszélnie anyának és apának a gyerekkel, de fontos, hogy mindenki tudjon róla, hogy a gyereket valaki az érintettek közül nem hajlandó tovább félrevezetni.

Mit tegyünk?

Hogyan kell az efféle dologról beszélni? Nem úgy, hogy „leülünk és elmagyarázom neki”. Válaszolni kell a kérdésekre. Utalni lehet rá, hogy anya és apa már nem laknak együtt. Biztos vannak olyan barátai is a kisfiúnak az óvodában, akik vagy csak az édesanyjukkal, vagy az apjukkal élnek. Erről is lehet beszélgetni. Szomorú, hogy így van, nem örülünk neki, de néha elkerülhetetlenek az ilyen helyzetek, az ilyen változások. De azért az anyák és az apák továbbra is szeretik a gyerekeiket, általában, és ha nem is laknak együtt, de törődni akarnak velük…

Nem kell külön elmagyarázni, hogy maga lépett a gyerek édesanyja helyébe, ezt a gyerek úgyis érzékeli. Ha netán majd egyszer várandós lesz, tudhatja a gyerek, hogy a kisbaba a maga hasában neki féltestvére lesz, mert az apja az ő apja is, és a mamája pedig maga, ahogy neki az édesanyja.

Ezek az apró lépések nem tévesztendők össze a halogatással.

Itt arról van szó, hogy amit a gyereknek mondunk, az mindig valami valóságos, konkrét dologhoz kell, hogy kapcsolódjon. Ahhoz, hogy az apja nem ott lakik, ahol az anyja, hogy maga viszont együtt lakik az ő édesapjával, hogy a domborodó pocakjában az ő édesapjának a gyerekét hordja – és így tovább.

Amit maga tehet, azonkívül, hogy meggyőzi a párját az őszinteség fontosságáról és szükségességéről, azt valahogy úgy nevezném, hogy: érzelmi őszinteség. Ha jó a kapcsolatuk, és tényleg érez ilyesmit, egy simogatással vagy esetleg egy-két szóval is jelezheti, hogy néha egy kicsit úgy érzi, mintha maga is a gyerek anyja vagy éppen nővére volna. De ezzel nagyon csínján kell bánni, minél kevesebbet kell mondani, és persze az érzéseket sem kell – nem is lehet – erőltetni. (Ez csak torzuláshoz, képmutatáshoz vezethet.)

Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el.

Nők Lapja 2000/48. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images