A Nők Lapja, ugyan ritkán, de már évtizedek óta közöl hasábjain képzelt interjúkat. Ezekben rendkívüli emberismerő-képességgel megáldott újságíróink olyan személyeket kívánnak a legőszintébb mivoltukban megmutatni, akikkel esélyünk sem volna találkozni. Így „szólalhatott már meg” lapunkban néhány rég elhunyt világsztár, uralkodó, de még sikerkönyvek népszerű szereplői, kitalált karakterek is.

Alább a néhai Szegő András és Sisi fiktív beszélgetését közöljük archívumunkból. „Képzeletben számtalanszor találkoztam már vele. Ezúttal önök is velem tarthattak” – ajánlotta írását az interjúkirály olvasóinknak.

Nők Lapja 2007/13: Sisi és Szegő András képzelt beszélgetése

Még szinte futtában lecsusszan lováról, a kantárt gyakorlott mozdulattal odahajítja az elibük siető lovászlegénynek. Hosszú, fekete ruha van rajta, fekete kalap, arcáig leomló fekete fátyol. Már messziről határozottan nyújtja kezét, szinte elkerülve a kézcsók lehetőségét is. Ez a nő nem az érzelgős Sisi-filmek Romy Schneider által oly megkapóan megformált kedves, naiv hősnője, még kevésbé az egykori falvédők áhítatos, átszellemült, honért imádkozó szent asszonya!

Ő sokkal több, sokkal eredetibb, sokkal izgalmasabb mindezeknél. Szuverén személyiség, egyszeri tünemény, aki hervatagon is gyönyörű. 

– Menjünk fel a szobámba beszélgetni? – kérdezi, de a választ meg sem várva elindul. – Szokott kijárni ide Gödöllőre? Én sokáig megbújni jártam ide… Ez volt a menedékem. Az udvart az első pillanattól gyűlöltem. Merevségével, szabályaival. Megérkezett a családom az esküvőmre, én boldogan odarohantam, hogy megcsókoljam őket, erre dühösen rám pisszegtek, hogy mit képzelek?! Hogy én, a császár menyasszonya, már nem mehetek oda „csak úgy” anyámhoz, a testvéreimhez, legfeljebb ők elém járulhatnak, fogadhatom őket, amint ezt az udvari etikett előírásai megengedik.

– Ne haragudjon, de mire számított, amikor eljegyezte magát a császárral, vállalva ezzel, hogy Európa legkonzervatívabb uralkodóházának lesz emblematikus alakja?
– Mire számítottam?! Tizenhat éves voltam, a világgal addig mit sem törődő, vadóc kislány, és akkor Bad lschlben megláttam egy búzavirágkék szemű, ábrándos, gátlásos fiatalembert, és menten belészerettem! Illetve nem is pontosan így történt. Ne ácsorogjunk itt a folyosón! Megtisztel azzal, hogy bejön a szobámba? Magamfajta öregasszonytól egyébként sem kell már tartani…

Fülem lángolásából érzem, hogy nyilván árulkodón elpirultam, amit ő arcán átsuhanó mosollyal nyugtáz.

Kapcsolódó: Ilyenek voltak Sisi legszebb évei a boldog békeidőkben

– De, persze menjünk be… – motyogom, majd, hogy jelezzem, milyen jó fej is vagyok, hozzáfűzöm, szívesen tartanék tőle, de ezt is elengedi a füle mellett. Belépünk a szobájába. Fehér szoba, a barokkos berendezés ellenére is egyszerű. Az ágyánál egy Heine-kötet. Az egyik szegletben bordásfal, gyűrű és kötél. Észreveszi meglepetésemet.
– Valamikor hozzátartozott az életemhez a napi torna. Aztán jött ez az átkozott köszvény, és azóta iszonyatosan fájnak a végtagjaim. Igazából lovagolni sem tudok már. Még óvatosan teszek pár kört itt a parkban, de ez nem az igazi… Korábban ugrattam, vágtattam. Sőt, képes voltam átjárni Angliába, hogy a legkeményebb ottani férfiakkal részt vegyek rókavadászaton…

– Ez azért nem lehetett akkora teher…
– A baj az volt, hogy muszáj volt mindig felkeresni Viktória királynőt. Szerintem nagyon utálhat, irigyelheti a százhetvenkét centis magasságomat és ötvencentis derekamat. Ő is ugyanezekkel a méretekkel rendelkezik, csak fordítva.
De kérdezte, mire számítottam annak idején. Az egész olyan hirtelen jött. Anyám, Ludovika, és a császár anyja, Zsófia testvérek voltak, és megbeszélték, hogy összehozzák a két gyereket, nővéremet, Helent, és Ferencet.

– Mármint Ferenc Józsefet?
– Ő Ferenc volt, csak a II. József iránti tiszteletből használta császárként a József nevet is. Tehát a két anya összehozta a partit, és, hogy a fiatalok házasságkötés előtt megismerjék egymást, utaztak Helenék lschlbe. Induláskor szólt anyám, menjek én is velük. És amikor bemutattak Ferencnek, egyszeriben egymásba szerettünk. Ő huszonhárom éves volt, szőke, nyílt arcú, és olyan bájos, hogy egyáltalán nem tudott udvarolni. Gátlásos volt e tekintetben.

Kapcsolódó: Sisi „csúnya” nővére – Ilonának jósoltak nagyobb jövőt

– Később nem mindig…
– Tudom, voltak szeretői. Nincs min csodálkozni. Tizenhat évesen megesküdtem egy olyan dologra, amit nem is tudtam, micsoda, és amikor később rájöttem, hogy mi is valójában, már nem volt visszakozz!

– Miért? Maga egy olyan klassz, stramm, szuverén nő.
– Voltam… Amikor bekerültem az udvarba, rögtön kiderült, nem vagyok odavaló. Minden etikett szerint van szabályozva: mit mondhatok, mit viselhetek. Én mégis behódoltam a konvenció és főleg az anyósom terrorjának. Azt hittem, akkor leszek szabad, ha mindenben megfelelek, és akkor majd nem szekíroznak, de valószínűleg csak magamat áltattam ezzel. Emlékszem, mennyire dermesztő élmény volt az esküvőnek nevezett többnapos ünnepségsorozat után a nászéjszakánk. Nekem, vallásosan nevelt kislányként, alantas dolognak tűnt a testiség, nem is tudtam, mi az. Kiderült, Ferencnek is csak feltételezései voltak róla, de ami még rosszabb, hogy ajtónk előtt ült anyám, anyósom és az egész kamarilla, kíváncsian lesve, egymásra találunk-e. Persze birodalmi érdekből, hogy megoldódik-e a trónutódlás kérdése. Ez az éjszaka egy életre sokkolt. Olyannyira görcsöltetett be minket, hogy a harmadik éjszaka történt csak valami közöttünk. De talán az még nagyobb csalódás volt, hogy Ferenc utána kiment a várakozók elé, kötelességtudóan jelezve, immár túl vagyunk azon, ami tőlünk elvárattatott.

– Miért nem lázadt fel mindezek ellen, és mi az, amiért később annál hevesebben?
– Talán, mert akkor még szerelmes voltam. Az érzéki gyönyörök hiányát még nem éreztem, elég volt, hogy lélekben tudtam rajongani Ferencért. Nem akartam felnőni. Az ideák világának tökéletessége pedig kárpótolt a szomorú valóságért. És úgy is tekintettek rám, mint éretlen kiskorúra. Gyerekeimet szinte a születésük pillanatában elvették, mondván, nem vagyok alkalmas az uralkodóház követelményeinek megfelelően nevelni őket. Anyósom szobája mellett volt az ő szobájuk, rajta keresztül látogathattam őket. Egy ideig háborogtam, kértem a császárt, hogy segítsen, ám ő nyámnyila volt, ha anyjával szemben kellett állást foglalni, hagyta, hogy fennmaradjon e lehetetlen helyzet…

Kapcsolódó: Ilyen ember volt valójában Sisi gonosz anyósa, Zsófia

Hirtelen csend szakad ránk… Aztán felpattan, és hevesen csengetni kezd. Szép arcú, középkorú hölgy lép be, egy tálcán naranccsal. Leteszi az asztalra, aztán ízes alföldi tájszólással megszólal: „Kérem, beszéljen az asszonyommal! Ez a narancs az egész napi eledele. Máskor meg egy csupor tej, vagy egy tányérnyi leves… Miért nem eszik rendesen? Az a mániája, hogy el fog hízni, amikor olyan, mint egy nádszál! Hiába mondom neki, hogy nem lesz ennek jó vége!”

Sisi egy ideig leszegett fejjel hallgatja a sopánkodást, aztán tettetett szigorral rászól: „Ida, legalább te ne szekírozz! Ennyit sem fogok enni, ha nem hagysz tüstént békén!”

– Ő Ferenczy Ida, a legkedvesebb társalkodónőm – mondja, miközben ismét kettesben maradunk. – Anyósom rám akart erőltetni egy cseh nőszemélyt, én viszont ragaszkodtam, hogy magyar lány legyen mellettem.

– Miért?
– Mert anyósom nem ezt akarta… Volt bennem mindig valami mélységes rokonszenv a magyarok iránt. Talán, mert a magyarok is rebellisek, mert ők is elnyomatásban vannak, mert annyian gyűlölik őket az udvarnál, mert annyi igazságtalanság érte magukat… Ezért is volt fontos számomra, hogy megtanuljam a nyelvüket. Emiatt is ragaszkodtam magyar társalkodónőhöz.

– Zaklatták is emiatt…
– Maga is arra céloz, volt-e viszonyom Andrássy gróffal? Nem volt! Gyönyörű, ábrándos szerelem volt, de semmi egyéb. Nem is akartuk beszennyezni ezt a csodálatos kapcsolatot titkolózással. Meg amúgy sem lehetett volna, annyian figyeltek: sokan várták a botrányt, mert ellenzői voltak a kiegyezésnek.

Kapcsolódó: Nem csoda folytán volt feltűnően „karcsú” Sisi

– Ezt tényleg ön intézte?
– Igen. De nem kell szentté avatni, rejlett benne jócskán személyes érdek is. Roppant feszült volt a nemzetközi helyzet a hatvanas évek elején, rogyadozott a monarchia, és féltem, hogy Rudolfnak majdan, ha trónra lép, egy csődtömeget kell átvennie. Latba vetettem minden befolyásomat Ferencnél, hogy lásson tovább az orránál, meg kell állapodnia a magyarokkal, el kell fogadnia Deákék közeledését. Addig nyaggattam, zsaroltam…

– Mivel?
– Hogy faképnél hagyom, és abból óriási botrány lesz! Végül megtette az első lépést, és aztán már nem lehetett kihátrálni. Talán ez volt a legszebb időszaka az életemnek. Sok időt töltöttem Pesten, sok nagyszerű férfit ismertem meg. Deákot, Eötvöst, Jókait, Liszt Ferencet, sőt, találkoztam Arany Jánossal is.

– Állítólag mind szerelmesek lettek önbe.
– Én is úgy éreztem. És ez nagyon jó volt. Aztán jött maga a kiegyezés, Andrássy lett a miniszterelnök, bennünket pedig Budán megkoronáztak. Ajándékba megkaptuk ezt a kastélyt, és az is ajándék volt, hogy éppen kilenc hónap múlva megszültem Budán a „magyar gyermekemet”, Mária Valériát.

Nők Lapja 2007/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)

– Boldog volt?
– Fura kérdés. Nem tudom. Valahogy minden átalakult bennem. Bécsbe már alig jártam, akkor sem a Burgban laktam, hanem távol a rezidenciától. A császár ostromolt szerelmes levelekkel, megpróbált visszaszerezni, de én nem tudtam többé férfinak tekinteni. Össze is hoztam azzal a színésznővel, Schratt Katalinnal, aki azóta is barátnője. Neki úgysem feleségre van szüksége, hanem egy nőre, akinek imponálhat. Én meg végre anyának érezhettem magam, és jórészt itt Gödöllőn, visszahúzódva, lányomat neveltem. Festettem, verseket írtam, úgy éreztem, nyughatatlan szívem megnyugszik, zaklatott életem rendeződik, amikor jött a tragédia. 1889 januárjában. Éppen Bécsben tartózkodtam, és görögtanulás közben berohant egy udvaronc. Ki akartam utasítani, hogy mit zavarkodik, amikor eldadogta: meghalt a fiam, Rudolf. Mayerlingben önkezével vetett véget életének.

Kapcsolódó: Az ámokfutó trónörökös – Rudolf főherceg, Sisi és Ferenc József fia

Összekuporodik, vállai megrázkódnak, zokogásban tör ki. Aztán feláll, odamegy az ablakhoz, kinéz, majd kopár hangon folytatja.

– Abban a pillanatban tudtam, hogy ezzel a mondattal meghaltam én is. Talán még leszek itt a Földön egy darabig, de ez már nem élet, csak létezés. Ami történt vele, az kizárólag az én bűnöm.

– Azért ez…
– Ne, ne, ne próbáljon üres közhelyekkel vigasztalni! Azt, hogy hagytam, hogy anyósom és a császár kisgyerekként durva katonaiskolába adja, hogy ott majd lelkét megtörve jó uralkodót neveljenek belőle, egyikünk sem tudta megemészteni. Apját gyűlölte, de közöttünk sem alakult ki soha szeretettel teli kapcsolat. Tudtam, hogy szenved, hogy labilis, de képtelen voltam hozzá megfelelően közelíteni. Kimondatlanul is éreztem benne valami kétségbeesett szemrehányást a kellő időben meg nem kapott szeretetért. Akkor, ott mindent megértettem egy pillanat alatt. Elbukott lázadásaimat, önző önfeláldozásaimat, addigi életem minden kudarcát. Elajándékoztam minden ékszeremet, ruhámat, csak a gyász színét tartottam meg, és mindenféle álneveken, jórészt egyedül utazom a világot. Korábban az életemet kerestem, most a halálomat…

Nők Lapja 2007/13. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Sisi császárné lóháton, épp egy legyezővel takarja az arcát, fénykép, 1865 – Fotó: Oesterreichsches Volkshochschularchiv/Imagno/Getty Images

Megjelent a Nők Lapja 75 évkönyv bookazine! A linkre kattintva meg is rendelheted!