A Brontë nővérek – Charlotte, Emily és Anne – örökre beírták magukat a világirodalom nagykönyvébe. A három ifjú angol író olyan műveket adott a világnak, mint a Jane Eyre, A lowoodi árva, a Shirley, a Villette, a Henry Hastings kapitány, az Üvöltő szelek, az Agnes Grey és a Wildfell asszonya. Bár eleinte férfi álnéven publikálták műveiket, hamar fény derült valódi személyazonosságukra – és ez a kis, korabeli „botrány” még jót is tett a kötetek népszerűségének.

Írásaikból pontos képet kaphatunk az 1840-es, 50-es évek Angliájáról, a korabeli társadalom működéséről, gondolkodásáról és erkölcseiről. De ami ennél is fontosabb: regényeik olyan irodalmi élménnyel ajándékozhatnak meg bennünket, amit bizonyára még évekkel a könyvek kiolvasása után is viszünk majd magunkkal. Mi, a Nők Lapjánál egyáltalán nem csodálkozunk rajta, hogy a Brontë nővérek rajongóinak száma napjainkban is növekszik. Alább Nagy Emőke archív cikkéből kiderül, mégis miért.

Nők Lapja 1994/49: A Brontë nővérek

Az angol vidéki életnek századokon át bensőséges szokásai voltak. Vasárnap délutánonként a nappaliban összegyűlt a család, s valamelyik felnőtt részleteket olvasott fel a Bibliából. Később, amikor – Európában elsőként – újságok is megjelentek, a bibliai történetek helyett a folytatásos regényeket olvasták fel. Nem csoda, ha a múlt század közepén Angliában már tekintélyes számú, művelt olvasóközönség várta az új könyvek megjelenését.

1847-ben egy kötetben három szenzációs regény látott napvilágot bizonyos Acton Bell, Currer Bell és Ellis Bell urak tollából. A zseniálisan megírt regényeknél már csak az volt nagyobb szenzáció, hogy a férfi álnevek mögött három papkisasszony rejtőzött: Anne, Charlotte és Emily Brontë. Jó időbe telt, míg az irodalmárok – a keresztnevek kezdőbetűjének azonossága alapján – kiderítették, hogy Anne írta az Agnes Grey című regényt, Charlotte a Jane Eyre-t, és Emily az Üvöltő szeleket.

Kapcsolódó: Már forgatják az Emily Brontë életéről szóló filmet

Észak-Anglia hangafű borította, komor lápvidékén, a fenséges szelek, kopár sziklák, eső gyalulta dombok közt, egy szerény paplakban élt, Haworthban Patrick Brunty tiszteletes és felesége, Maria Branwell. Hat gyerekük született. Amikor eljött az ideje, Elizabethet, Mariát és a nyolcéves Charlotte-ot beadták a Cowan Bridge-i intézetbe. Ki gondolta volna, hogy ez a lányiskola nemcsak fenemód szigorú, hanem minden képzeletet felülmúló puritán felfogásával – életveszélyes is?

A hálótermekben alig fűtöttek, így Maria és Elizabeth hamarosan súlyos betegen került haza, és az orvosnak egyiküket sem sikerült megmentenie. A kettős tragédiát tetézte, hogy nemsokára édesanyjuk is utánuk halt, s a négy kicsi árván maradt. A bajban sógora segítségére sietett Elizabeth nagynéni, s azontúl ő nevelte a gyerekeket.

A napok meglehetősen eseménytelenül teltek a csöndes paplakban. Legfőbb szórakozásuk az volt a hosszú, téli estéken, hogy meséltek egymásnak. De nem régi, könyvből olvasott történeteket, hanem azt, amit ők találtak ki! Emily ötlete volt Gondal, ez a seholsincs világ, amit ők népesítettek be csodás figurákkal és éveken át szőtték a róluk szóló meséket. Több kötetnyi verset és prózát írtak össze, kifogyhatatlanok voltak ötletekből.

Branwell, az egyetlen fiú, a család szeme fénye festőnek készült. Első modelljei természetesen a lányok voltak. Sajnos az alkohol, a kábítószer és az egész családra átokként nehezedő tüdővész hamar végzett vele, nem derülhetett ki, hogy volt-e festőnek olyan tehetséges, mint írónak a nővérei, de már ezek a kezdetleges rajztudással papírra vetett képek is visszaadtak valamit a kis modellek rendkívüli egyéniségéből.

Kapcsolódó: 10 érdekesség az Üvöltő szelek írójáról, Emily Brontë-ról

Anne, a legkisebb, mindössze huszonnyolc évet élt. Tizenhat éves koráig a nagynéni nevelte, csak ekkor engedték el Charlotte-tal Miss Wooler intézetébe. De egyik lánynevelő intézet olyan volt, mint a másik. A gyerekeknek nevelés címen valóságos kínszenvedést kellett kiállniuk. Később erről a szörnyű helyről mintázta meg Lowoodot Charlotte Jane Eyre című regényében.

Az intézeti évek után Anne nevelőnő volt, hisz más pálya nemigen állt nyitva a nők előtt.

Robinsonéknál bátyjával együtt dolgozott, de a fiúk nem szerették Branwellt, mert sokat ivott és ilyenkor durván bánt velük, ezért a szülők 1845 júniusában felmondtak neki, és Anne is otthagyta a családot. Otthon a haworthi hölgyek arról suttogtak, hogy a szerelem húzta haza, mert kislány korában beleszeretett apja segédlelkészébe, de mire hazaért, William már nem élt. Ezután már egyetlen nevezetes esemény az életében a házi regényíróverseny maradt.

Alighogy megjelent a könyve, Anne meghalt.

Anne és Charlotte a versenyműben ugyanazt a témát írta meg – egy nevelőnő sorsát – természetesen saját élmények alapján. A Jane Eyre Charlotte-ot pillanatok alatt világhírű íróvá avatta. Négyük közül minden bizonnyal az ő élete volt a legmozgalmasabb. Rajongói közül többen is feleségül kérték, de nem ment férjhez, mert még tele volt tervekkel. Szeretett volna otthon magániskolát nyitni, ezért Belgiumba utazott, vitte magával Emilyt is, hogy francia és német nyelvtudásukat gyarapítsák.

A magániskolából végül nem lett ugyan semmi, de Charlotte ennek az útnak köszönhette élete egyik szép szerelmét. Mert miközben Monsieur Heger – felismerve Charlotte kivételes tehetségét – a zsengéit javítgatta, ő viszonzásként fülig beleszeretett tanárába. A családban kétségkívül ő volt a szerelmes típus. A korabeli londoni pletyka szerint – míg író kollégájánál, Thackeray-éknál nevelősködött – titkos románc bontakozott ki az ifjú hölgy és az író között.

Kapcsolódó: 8 regény, amit minden 40-es nőnek érdemes elolvasnia

Nem véletlen, hogy Thackeray a Hiúság vásárában róla mintázta meg Becky Sharpot, Charlotte pedig a Jane Eyre-ben a nevelőnő szívszerelmét, Rochestert. A pletykát csak tovább erősítette, hogy Thackeray felesége őrült volt, s a regénybeli Rochesternével itt is párhuzamot véltek felfedezni. Hogy mi igaz a történetből, kérdés, ám a két regénynek a sok sugdolózás vitán felül jót tett, mert ezek után a Hiúság vásárát is vitték, mint a cukrot.

Tény viszont, hogy Thackeray és Charlotte egyénisége olyan ellentétes volt, mint a tűz meg a víz. A férfi meglehetősen realista, kiábrándult lény volt, a világot reménytelen és nyomasztó helynek találta, ahol a szerelem csak hangulat, legföljebb percnyi fellobbanás. Charlotte viszont csupa tűz volt és szenvedély, ezzel hódította meg olvasói szívét. A törtető karrieristában, amilyennek Thackeray Becky Sharpban láttatta, igen nehéz ráismerni erre a végtelenül finom, fiatal nőre.

Meglehet, épp az ellentétek vonzása szította fel az érzelmeiket röpke időre, ám a kapcsolatuk, ha volt egyáltalán, Charlotte távozásával véget ért. Pontosabban annyi maradt belőle, hogy Charlotte, ha nagy néha eljutott Londonba, felkereste író barátját, hiszen miután testvérei meghaltak, nem maradt senki sem, akivel irodalomról, könyvekről beszélgethetett volna. Némi feltűnést keltett, hogy 1854 júniusában hozzáment egy Arthur Bell Nicholls nevű lelkészhez, ám a boldogsága igen rövid ideig tartott.

Nem élte meg az első házassági évfordulójukat, kisbabájával a szíve alatt meghalt.

Charlotte, akárcsak testvérei, igen érdekes keveréke volt az alkotás közben szabadon szárnyaló embernek és a múlt századi, érzelmileg a férfinak alárendelt nőnek. Regényét férfi álnéven adta ki, s ha a londoni társaságban ováció közepette úgy ünnepelték, mint a Jane Eyre szerzőjét, majd elsüllyedt szégyenében, mert néhány vaskalapos kritikusa a regényt no meg íróját kétes erkölcsűnek minősítette.

Kapcsolódó: Hátborzongató könyvek a gótika nagyasszonyaitól

Emily, az Üvöltő szelek szerzője sohasem tette volna ki magát ilyen inzultusnak. Ha csak tehette, át sem lépte kedves haworthi otthona küszöbét, legszívesebben hatalmas kutyájával barangolt a kopár fenségű tájon. Nem csoda, ha az utókor őt tartja a legtitokzatosabb egyéniségnek. Több okból is. Hiszen neki ugyan nem tetszett a házi regényíróverseny ötlete, de azért megírta az Üvöltő szeleket, amit azóta olyan nagyságok alkotásaihoz mérnek, mint Dosztojevszkij. Teljes joggal.

Rövid ideig ő is barátkozott a magániskola gondolatával, de Belgiumban nem bírta sokáig, hazaűzte a honvágy. Különben se volt tehetsége se a tanításhoz, se a nevelőnőséghez, ő csak az álmodozáshoz és az íráshoz értett, de ahhoz aztán nagyon. Testvéreivel ellentétben állítólag soha nem volt szerelmes, de ismerte az érzés minden titkát. Isten tudja, milyen démoni hatalmakat kellett megidéznie önmagában, hogy Heathcliff és Catherine szerelmében ilyen elementáris erővel tudja ábrázolni a szenvedélyt. Lapozzunk csak bele a könyvbe:

„…bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van, vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy. Mert mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magában foglalná az, amit látsz? Nagy fájdalmaim az életben a Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben, általa tovább élnék én is.

De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének.

Iránta érzett szerelmem olyan, mint a sziklaréteg a föld alatt: kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Én ő vagyok. Mindig a lelkemben él, nem mint valami gyönyörűség, hisz tudom, magam se vagyok az, hanem mint saját lényem. Így hát ne beszélj arról, hogy elválunk egymástól, hisz az lehetetlen.”

Kapcsolódó: A Nők Lapja archívum további cikkeit a linkre kattintva olvashatod

Ilyesmiket írt ez a tüneményes nő. Honnan vette? Hiszen szinte semmi nem történt az életében, de – a jelek szerint – ez a semmi nagyon-nagyon érdekesen történt meg vele. 
Nagy Emőke
Nők Lapja 1994/49. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Emily Brontë – Fotó: Culture Club/Getty Images

Megjelent a Nők Lapja évkönyv bookazine! A linkre kattintva meg is rendelheted!