Már egészen felnőtt az a generáció is, aki aggódó gyermekszemekkel nézte a megrázó tudósításokat 2004 karácsonyán a cunami pusztításáról. A nagyobbak sosem felejtik, miféle aggodalom söpört végig a világon, hogyan pattant fel a család az ünnepi asztal mellől az özönvíz hírének hallatán. Az a karácsony valóban sokak számára megtanította, mit jelent hálásnak lenni – az otthonunkért, a szeretteinkért, az életünkért.
2004. december 26-án a történelem eddigi második legerősebb víz alatti földrengése rázta meg az indonéziai és dél-indiai partokat. Ennek hatására cunami keletkezett, ami nemcsak Ázsiában, hanem még a távoli Afrika keleti partjain is szörnyű rombolást végzett. Utólag úgy tudjuk, több mint 200 ezer ember életét követelhette ez a természeti csapás – és ez a szám egyáltalán nem tűnik túlzónak, ha azt is hozzátesszük, hogy a cunami hatására számos ivóvízforrás szennyeződött el és semmisült meg az érintett területeken.
A történtek után közvetlenül Mihalicz Csilla munkatársunk számolt be a Nők Lapja hasábjain a legfrissebb fejleményekről, illetve megszólaltatta az épp akkor a közeli Thaiföldön tartózkodó kollégáját, Fejős Évát is. Ezt a cikket közöljük archívumunkból a katasztrófa huszadik évfordulóján.
Nők Lapja 2005/2: Karácsonyi özönvíz
Ha biztonságban érezzük magunkat, azt szoktuk mondani: szilárd a talaj a lábunk alatt. Mígnem jön egy kataklizma, és kiderül: a föld mélyében munkáló irtózatos erők pillanatok alatt megölhetik emberek százezreit. Most, karácsony másnapján néhány óra alatt megtapasztalhattuk, hogy egy hatalmas sziget harminc méterrel tolódott arrébb, apró szigeteket teljesen elmosott a rengés, illetve a szökőár. Megrendült a föld Szumátrától kétszáz kilométerre, és özönvíz zúdult Dél-India, Indonézia térségére. A halottakat még mindig számolják.
Egy japán szót pillanatok alatt megtanult a világ: a cunami szó szerint kikötőbe csapódó hullámot, a katasztrófaszótárban rettenetes erejű, dübörgő, sistergő vízfalat jelöl, amely tíz-harminc méter magasan rázúdul a szárazföldre, majd visszahúzódva letarolja maga után a partot, hogy kis idő elteltével visszajöhessen azért, amit először nem tudott magával vinni.
Kapcsolódó: „Az álmunkat éljük” – Egy magyar család Indonéziában
A japán gyerekek egy iskolai tanmeséből megtanulják, milyen természeti tünemény láttán kell gondolkodás nélkül hátat fordítani a tengernek, és szaladni, szaladni messzire. Mostantól a dél-ázsiai partvidék lakói is tudni fogják.
A szökőárhullámot egy hatalmas – a Richter-skála szerinti 9-es erősségű – földrengés indította el.
Hasonló nagyságú törésvonalak húzódnak végig a csendes-óceáni lemez peremén, ezért itt szoktak kialakulni a nagy rengések: Chilében volt például az eddig ismert legnagyobb erejű (9,5-es erősségű) földrengés. Gyakori a földmozgás Kaliforniában, Kamcsatkán, Japánon át Új-Zélandig, végig a csendes-óceáni térségben. Vannak olyan területek, például az orosz tábla vagy a kanadai pajzs, ahol szinte egyáltalán nem keletkeznek földrengések.
Könnyen előfordulhat, hogy az óceán mélyén létrejövő, hasonló erősségű rengésekről tudomást sem szerez a világ.
Éppen Szumátra közelében történt júliusban egy 7-es erősségű rengés, csakhogy olyan mélyen az óceán feneke alatt, hogy csupán a műszerek mutatták ki. Akkor sincs különösebb baj, ha a lemezek egymással párhuzamosan mozdulnak el a törésvonalak mentén, ez nem indít el szökőárt. A cunami a tenger alatt keletkező földrengések hatására jön létre (továbbá vulkánkitörések, meteorok becsapódásakor is, akár tengerben robbantott bombák hatására is).
Kapcsolódó: Természeti csapások árnyékában
Cunami tehát akkor keletkezik, ha fölborul az óceán víztömegének az egyensúlya – ebben az esetben attól, hogy egy hosszú szakaszon megemelkedett a vízszint. A nyílt tengeren nem nagyon látszik a hatás, mert a keletkező hullám hossza több száz kilométeres, magassága alig egy–két méter, a sebessége elérheti a nyolcszáz km/ órát. A periódusideje – tehát amíg visszatér – néhány tíz perc, esetleg egy óra is lehet.
A hullámot a földrengéskor keletkező hatalmas energia szállítja. Amint a part közelébe ér, a sebessége hirtelen lecsökken (körülbelül száz km/órára). Ezzel párhuzamosan megemelkedik a vízfal magassága – ezúttal helyenként elérte a harminc métert is –, és rázúdul a védtelen partra.
Gyász, együttérzés és vigalom
Fejős Éva kolléganőnk egy nappal a katasztrófa után indult Thaiföldre. Telefonon megkérdeztük tőle, hogyan teltek a napok Bangkokban.
– Ha nem tudom, mi történt, az emberek viselkedéséből nemigen jöhettem volna rá. Nincs pánik, sem letargia. A thai emberek kedvesek, mint máskor is, és teszik a dolgukat. Szilveszter éjszakáján vigadtak, táncoltak az emberek. Ugyanakkor a gyásznak és a szolidaritásnak is láthattuk ezer apró jelét: rengeteg fehér rózsát, gyertyát, mécsest.
Sokan gyűjtenek adományokat a helybeliektől – topless táncosnők is kiszaladnak a bárokból, és pénzt adnak nekik.
Nagyon sok európai viseli magán zúzódások nyomait. Rengetegen „jöttek föl” az érintett partszakaszokról. Feltűnt, milyen sokan járnak kézen fogva: a párok egymást, a szülők a gyerekeket nem eresztik. Az újságok beszámolnak arról, hogy a túlélők közt nyugtalanítóan megnőtt az öngyilkossági hajlam. Sokan csak gubbasztanak, mások minden kis zajra vad menekülésbe fognak. A helyi népjóléti miniszter orvosokat, pszichológus önkénteseket irányított a falvakba, hogy segítsenek a poszttraumás stresszbetegség tüneteit leküzdeni.
A helyi hírek közt szerepelt, hogy egy település lakóit hogyan mentette meg néhány elefánt:
jó órával a cunami előtt hangos trombitálásba, keserves sírásba kezdtek. Egyre nyugtalanabbul viselkedtek, majd fittyet hányva a hajtóik terelgetésére, tempósan a szárazföld belseje felé kezdtek nyomulni. Az embereket annyira nyugtalanította az állatok viselkedése, hogy utánuk mentek. Így menekültek meg az ár elől.
Dél-Indiában is tarolt
A dél-ázsiai természeti katasztrófa súlyosan érintette a világhírű madrászi Swaminathan Alapítványt, mely növénygenetikai kutatásai mellett a szegény falvak felzárkóztatásával vívott ki nemzetközi hírnevet. Az intézet által patronált dél-indiai falvak az elmúlt évtizedben fokozatosan kialakították a maguk önálló, virágzó kis közösségeit. A szökőár most ezt pusztította el. Raman, az intézet gazdasági menedzsere a Bengál-öböl partján fekvő településekről a központba visszatérve, így összegezte a látottakat:
– A cunami borzalmas pusztítást végzett. A térségben legalább tízezren meghaltak. Mindent elölről kell kezdeni. Bármilyen segítséget hálásan fogadunk.
Egy másik faluról, Veerampatinamról, mely ugyancsak az Indiai-óceán partján fekszik, Bhavani, az alapítvány vezető munkatársa adott hírt:
– A falu az alapítvány által kiépített, úgynevezett Tudás Rendszernek köszönhette megmenekülését.
Néhány évvel ezelőtt számítógépeket telepítettünk húsz, a külvilágtól távol eső községbe, így ebbe a halászfaluba is. Intézetünk egy korábbi önkéntese, aki most Szingapúrban dolgozik, e-mailen küldött információt a közelgő veszélyről. A halászokat e hír alapján figyelmeztették hangosbeszélőn, így mindenki időben ki tudott menekülni. Nagapattinamban azonban, ahol ilyen jelzőrendszer nem volt, mindent elsodort az ár, egyik kollégánk az egész családját elveszítette.
Előre jelezhető-e a cunami?
Ahogy a földrengéseket nem tudjuk előre jelezni, ugyanúgy a földrengések kiváltotta cunamit sem. Mégis volna lehetőség a parti lakosság figyelmeztetésére! A földrengéshullámok ugyanis másodpercenként öt-hét kilométeres, tehát óránként húsz-huszonötezer kilométeres sebességgel terjednek. A szökőárhullám ennél lényegesen lassúbb. A cunami előrejelzése azért is problematikus, mert nagy a vakriasztás kockázata. A múlt században körülbelül ezer cunami keletkezett, ebből száznegyven okozott károkat.
A cunami erőssége sok mindentől függ: attól, hogy mekkora a kiindulási magassága, mekkora utat tett meg, és milyenek a partvonal adottságai. Azokon a helyeken emelkedik a legmagasabbra a hullám, ahol természetes hullámcsapdaként működik. Ilyenek a szűk öblök, a tengerszorosok vagy a folyótorkolatok. Széles, sziklás öblökben, ahol természetes hullámtörőként működő zátonyok és szigetek vannak, a szökőárhullámok gyorsan elemésztik erejüket.
A korábbról ismert legpusztítóbb cunamik:
- Kínai-tenger (1782): 40 000 áldozat
- Jávai-tenger (1883): 36 500 áldozat
- Tokaido-Namkaido (Japán, 1707): 30 000 áldozat
- Sanriku (Japán, 1896): 26 360 áldozat
- Chile (1868): 25 670 áldozat
Mihalicz Csilla
Nők Lapja 2005/2. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Nők Lapja 2005/2. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Megjelent a Nők Lapja 75 évkönyv bookazine! A linkre kattintva meg is rendelheted!
