Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett nagyszülő levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert nem érti, amit a gyermekpszichológus korábban írt a magyarországi iskolák által számonkért tananyag mennyiségéről.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

A múltkoriban önöknél is olvastam, hogy gyerekeinknek (illetve már csak unokáimnak, három van) túl sokat kellene megtanulniuk az iskolában, és ezért sem tudnak a végén semmit vagy nagyon keveset, érdektelenné válnak, és nem tudnak jól tájékozódni a világban és a maguk életében. („Sokat vagy jól” című cikk.) Ha jól emlékszem, régen senki nem panaszkodott a tananyag nagysága miatt, szerintem többet tanultak – tanultunk – az elmúlt idők iskoláiban, és sokkal többet is tudtunk.

Szeretném tudni, hogy mikortól merült fel ez a probléma, és miért?

Vajon a bukott szabadságharc ellenére oly eredményes magyar XIX. században hogyan látták ezt a kérdést? És mit hozhat a jövő, ha mi ezt ennyire másképp látjuk?

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Nem látjuk másképp.
Év végén ajándékozzuk meg magunkat a mindig aktuális Széchenyi idevonatkozó gondolataival. A zseniális gróf 1857. szeptember 24-e és 28-a között – az új iskolaév megkezdése alkalmából – elemezte a Bach-kormány kultuszminiszterének, gróf Thun Leónak az iskolarendszert illető, „rendteremtő” célkitűzéseit. Thun Leó és Bach – a „barbár Magyarország” és az egész új osztrák birodalom nagy civilizátorai – teljesítményelvű iskolát akartak, a természettudományok erős túlsúlyával és központi tantervvel.

(Megjegyzés: a túlméretezett tananyag és a természettudományok aránytalan előretörése mindig jellemzi a diktatúrák iskolarendszereit.)

Széchenyi azt írta: lehetséges, hogy egy ilyen iskolarendszerben a népek sokkal tudósabbak lesznek, de: „semmivel sem okosabbak, sőt inkább határtalanul ostobábbak”. Sok ember számára biztosan nehéz felfogni ezt a különbségtételt – mondta Széchenyi. De gondoljuk meg, a táplálkozás haszna sem azon múlik, hogy mennyit pakolunk a gyomrunkba, hanem, hogy mennyit asszimilálunk a felvett táplálékból, mennyi válik azonossá velünk, mennyi lesz vérünkké belőle.

„A pedantice beparancsolt, bevert tudomány”, a fejbe bevert tudomány – mondta Széchenyi – egyfajta állandó lelki hányingert okoz; az egészséges ember védekezik ellene. Az erős szervezet végül is kiveti magából – netán éppen megbukik, vagy rosszul teljesít az iskolában. A gyengébb viszont sikeres lesz, mert megtörik, és – mondta tovább Széchenyi – „minél többet és sokfélébbet kényszerítenek, kelepcéznek fejébe, annál zavarosabb lesz veleje, míg végre a tudós szamarak piedestáljára emeltetik, melyféle fajta kivált a németek között vajmi szép számban található!!!”

A bölcsőtől kezdve kielégíthetetlen tudásszomj jellemzi az emberi lelket, de amit ebben az iskolában kaphat, az csak pótlék, szurrogátum.

Kapcsolódó: Hagyjuk heverészni a kamaszokat! – Vekerdy Tamás

És aztán: a vizsgák! Maturitäts és Staatsprüfungok, vagyis az érettségi vizsgák és az államvizsgák rendszere! A legszigorúbb és legigazságosabb vizsgák sem mérhetik fel valakinek igazi tudását, és még kevésbé hasznavehetőségét. Jó emlékezet, jó beszélőke, egy kis lélekjelenlét és magamutogató szemtelenség – és az ilyen növendék biztos, hogy kitűnően fog vizsgázni.

Az azonban, kinek fő lelki tulajdona a higgadt ítélőtehetség, és aki ugyan mélyen, de lassan gondolkozik, az le fog maradni mindezekben a vizsgákban – jósolta Széchenyi István, mintha már ismerte volna XX. századi méréseinket –, jóllehet, az ilyen ember intelligenciájának súlya csak mázsákkal volna mérhető, míg a remekül vizsgázóé esetleg csak fél kilóra-kilóra rúg.

Nem a huszadik életév előtt kell sokat tanulni(!) – hanem ezt követőleg. A valódi értelem a közéletben és a szabad vitában, a mindennapi elmesúrlódásban világlik ki, s ezért van, hogy a szabad népeknek valódi zsenijeik, míg a rab népeknek csak tudósaik vannak és látszanak –folytatta.

Mert: „Ki igen szaporán tud gondolkozni, az általába’ véve nem gondolkodik legmélyebben vagy csak mélyen is, pedig rendszerint a mélységben rejlik a való.”

Kapcsolódó: Széchenyi Tímea mesél a Széchenyi családról

Így látta hát a XIX. században a „legnagyobb magyar” ezt a kérdést. A probléma egyébként ősrégi. Az európai gondolkodás egyik bölcsőjénél, Athénban Szókratész azt tanította, hogy ő nem tud semmit, csak abban tud segíteni, hogy ki-ki a saját véleményét szülje meg, mert ez a legfontosabb.

Reméljük, hogy a jövő a képességfejlesztő, sokszínű magyar iskolarendszert hozza el – ennek nagy és szép hagyományai vannak nálunk –, amelyikben minden gyerek megtalálhatja – szülei segítségével – a neki való iskolát. Ahol nem felejtésre ítélt szótömegek kelepcéibe, hanem a higgadt ítélőtehetség, a lassú, de mély gondolkodás útjaira vezetik, az örömszerző művészetek és a kézzel végzett cselekvés ösvényein keresztül is.
Nők Lapja 2000/52. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images

Megjelent a Nők Lapja évkönyv bookazine! A linkre kattintva meg is rendelheted!