Január 6-ával, azaz a vízkereszt napjával kezdetét veszi a farsang, minden évünk talán legszínesebb időszaka. Bálok, vigadalmak, partik váltják egymást – egészen húshagyókedd éjfélig (ez idén március 4-ére esik), hamvazószerdával ugyanis belépünk a nagyböjtbe. A farsang jellegzetessége, hogy a keresztény liturgiában nem kötődik hozzá jelentős vallási ünnep, azaz alapvetően néphagyományokra épül (ilyen például a torkos csütörtök is, ami 2025-ben február 27-én lesz).
A 16–17. században kifejezetten tiltották is a farsang ünneplését, főleg a bujaságot szimbolizáló szokások miatt. Manapság már nem hogy nem esik tiltás alá, hanem a nyugati világ egyik legfontosabb ünnepi időszakának számít – gondoljunk csak a minden évben milliókat vonzó velencei és riói karneválokra. Ezeken nemcsak a tél búcsúztatásának szimbólumaival találkozhatunk, hanem színesebbnél színesebb álarcokkal, maszkokkal, melyeknek története egészen az ősidőkig nyúlik vissza.
Nők Lapja 1965/1: Mágia, busójárás, farsang
Janusnak két arca volt, Trimurtinak három, de ez csak a régi isteneknek adatott meg, nekünk, szegény földi halandóknak be kell érnünk eggyel. Vagy mégse? Alkalmanként – jelmezbálok idején egy-egy estére tündér- vagy bohócruhát öltve – eltakarhatjuk igazi arcunkat. Játszani jó… Van, akinek jelmezre sincs szüksége: álarcot visel, igazi valóját elfedve, másnak mutatja magát. De ez már nem játék. Sokféle oka lehet annak, ha valaki elrejti igazi énjét, „felveszi az álarcot”, s emögé bújtatja azt, amit nem mer, vagy nem akar megmutatni.
Félelem, varázserő
Maszk — álarc. E szó számunkra, ha nem átvitt értelemben gondolunk rá, különböző anyagokból: fából, faháncsból, fémből, papírból, selyemből készült „arcmást” jelent, melyet a táncosok, színészek, a karneválok vidám közönsége visel. Honnan ered, honnan indul el, kik hordták és miért a maszkokat?
Alkalmazása ősrégi. A vadász már az őskorban álcázta magát, hogy megtévessze az állatokat, lombbal takarta testét, fejét, vagy állatbőrbe bújt, s így utánozta környezetét. Később mágikus úton próbált hatni a természetre; a maszkot viselő férfinak — úgy gondolták — természetfeletti az ereje. Majd a vallási szertartásoknál játszott fontos szerepet a rituális maszk. Kelléke volt az észak-amerikai indiánoknak, az eszkimó sámánoknak, a borneói dajakoknak és sok más népnek a társadalmi fejlődés kezdetén.
Később megváltozott a maszk funkciója. A világi hatalom birtokosai a maszk varázserejétől való félelmet felhasználták hatalmuk erősítésére. A „maszk” ítélkezik, fenntartja a rendet mindaddig, míg a maszk varázserejétől tartanak az alattvalók, az egyszerű emberek. De ez a misztikum is eltűnik lassan és fokozatosan profanizálódik a maszk. Nagyot kell ugranunk a történelemben.
Két múzsa álarca
Zeusz lányai, a művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül kettő tart álarcot a kezében: mosolygót Thália „a viruló”, a komédia múzsája és szomorút Melpomené „a dalos”, a tragédia múzsája. A színházat kedvelő közönség mindig szeretett és szeret nevetni és sírni. E két múzsa, Zeusz két szép lánya tökéletesen kifejezi azt, amit a néző a színházban ma is keres.
A görög-római színpadokon a színészek szerepüknek megfelelő álarcokban jelentek meg. A színészek arcának kikészítése — maszkírozása — festéssel, álhajjal, álszakállal pedig a reneszánsz kora óta általános a színjátszásban. De a színészek nemcsak az álarccal, hanem szerepük átélésével is mássá lesznek; azzá, akit maszkjuk ábrázol.
A modern színpadra visszatért a maszk. Brecht „Kaukázusi krétaköre” elképzelhetetlen maszkok viselése nélkül. S hogy miért „vette elő” Bertold Brecht, a nagy humanista az ősi maszkot a modern játékhoz, azt egyik verséből megérthetjük.
„Szobám falán japán faragás függ,
gonosz démon maszkja, arany lakktól
csillogó.
Szánakozva nézem
a homlok duzzadt ereit,
s látom, mily megerőltető:
gonosznak lenni.”
Szívderítő mulatságok
A karnevál, a farsangot lezáró látványos felvonulás az ókori Rómából származó népi ünnepség. Elnevezését valószínűleg arról a hajót ábrázoló szekérről (latinul: carrus navalis) kapta, melyet az álarcos és állati alakokat öltő tömeg vidám dalokat énekelve és tréfákat űzve vontat végig. A nagy, színes és ötletes felvonulásokon, hatalmas, komikus figurák álarcát cipelő szívderítő alakok sétálásában ma is vidulhatnak a járókelők, a nézők, főleg a délvidéki országokban.
Olaszországban, Franciaországban rendezik a leghíresebb karneválokat, s hasonló népszerűségnek örvendenek ezek a felvonulások egyes latin-amerikai országokban, ahol még tüzesebb, lázasabb, vadabb mulatságba csap át az utca jelmezes nagy ünnepe, mint Európában. (Némi képet kaptunk erről a Fekete Orfeusz című filmben.) A „Carioca Carneval” ritmusa Rio de Janeiróban egészen különleges, s egy-egy karnevál alkalmával vagy 1500 dal is születik.
Nálunk „szerényebb” keretek között hódolnak e szenvedélynek. A farsangi időszakban rendezett táncos mulatságok, jelmezbálok a mi karneváljaink. Sok lány részére feledhetetlen emlék az álarcos lovag megjelenése… Egy kis romantikáért mi sem megyünk a szomszédba.
A falusi szokások között is megmaradt egyes helyeken a „maskara”. A szicíliai parasztok álarcos játékai, a mohácsi busó-járás más és mégis hasonló eredetű régi, kedves, hagyományos népszokás. Kár is lenne, ha kihalna.
Mássá lenni, átváltozni — ez a lényege a maszknak. Régen hittek abban, hogy ez lehetséges. Mi már csak játszunk a gondolattal és a szórakozásra használjuk, mert úgy is tudjuk, hogy „lehull az álarc”.
Összeállította: Sz. É.
Nők Lapja 1965/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Maszkot viselő pár 2024. február 6-án, a velencei karneválon – Fotó: Stefano Mazzola/Getty Images
Megjelent a Nők Lapja 75 évkönyv bookazine! A linkre kattintva meg is rendelheted!
