Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott. Így Vekerdy Tamás tanácsai szintén ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehéz időszakain.

Ezúttal egy kétségbeesett édesanya levelét idézzük. Ő azért kéri Vekerdy Tamás segítségét, mert állandóan szorong hároméves kisfia fejlődése miatt.
Figyelem! A cikk egy kétrészes sorozat első része, a második részt holnap este tesszük közzé a Nők Lapja honlapján.

A Nők Lapja olvasójának kérdése Vekerdy Tamáshoz

Háromtagú család vagyunk, szemünk fénye júliusban volt hároméves. Egészséges, okos, ügyes, de ami véleményem szerint legfontosabb: kiegyensúlyozott, magabiztos kisfiú. Úgy érzem, „elég jó szülők” vagyunk. Félévente mindig van egy nevelési válság, de pár nap alatt megoldódik. Kisfiúnk szeptemberben kezdte az óvodát. Az óvó nénik szerint is jó empátiás készséggel megáldott, segítőkész, nagyon jó verbális képességekkel rendelkező, érzékeny kisfiú. Az oviba megfelelő előkészítés után, látszólag gond nélkül beszokott.

A probléma: nem játszik a többiekkel. Vagyis: a teremben még igen, de az udvaron nem, hanem csak ott sétálgat körülöttük. Igaz, hogy néhányszor láttam őt szaladgálni és beszélgetni is (arra járok vásárolni), de persze „sétálni” is. Igaz, hogy mindig is többet játszott felnőttekkel vagy nála nagyobb gyerekekkel az utcában, illetve a családban. (Ezek öt és fél-, hét- és kilencévesek.) Egy ideje olyan szerepjátékokat játszik velünk, ahol ő a felnőtt, és mi vagyunk a gyerekek.

Az is aggaszt, hogy amikor jövünk haza az oviból (velem mindig azt játssza, hogy ő az anya, én vagyok a kisgyereke) már nem akarja fogni a kezem… És: normális-e, ha az óvodában még mindig nem játszik úgy a társaival, mint a többiek (igaz, hogy ő egy viszonylag lassan ismerkedő, nem „vagány” gyerek)? Emiatt mikor kezdhetek el aggódni? Fél év múlva? Ha még akkor se játszik a többiekkel az udvaron? Jó-e, ha én továbbra is játszom vele az anya-gyerek fordított párost?

Kapcsolódó: Hagyjam sírni a gyereket? – Vekerdy Tamás válasza

Persze megbeszéltük, hogy az utcán én vagyok az anya és ő a kisfiú, és ott nincs ilyen játék, ezért fognia kell a kezem… Nem képzelheti-e tényleg felnőttnek magát? Mikor mosódnak össze a szerepek? A férjem szerint túlaggódok mindent, de én úgy érzem, hogy túl gyors volt ez az óvodai váltás az otthonihoz képest. Az óvodában alkalmazkodik és szót fogad (sokkal jobban, mint előtte gondoltam), de ez itthon abban nyilvánul meg, hogy délután és hétvégén néha elviselhetetlenül hisztis, akaratos, nyűgös.

Persze azt a sok alkalmazkodást valahol ellensúlyozni kell! Így lesz-e ez végig az óvodásévek alatt? (Köhögött és öt napot itthon volt, akkor újra azt a nyugodt és kiegyensúlyozott gyereket láttam, akit az ovi előtt.) Minden oviban úgy van-e, hogy már az első hetekben megkövetelik a tökéletes evést, ivást stb.? (Szólnak, ha leeszi magát: „Nem tud enni ez a gyerek!”, ha néha véletlenül kiborítja az ivóvizet – itthon sose borítja ki –, megkérdezik: „Nem tud inni ez a gyerek?”)

A férjemmel érdeklődtünk egy közeli alternatív óvodában, de ott csak négyéves kortól veszik be a gyerekeket (biztosan nem véletlenül, hanem mert ez a legideálisabb). Ezért úgy döntöttünk, hogy addig megpróbáljuk a hagyományos óvodát, hogy el tudjak menni dolgozni. Ott is ilyen elvárásokkal kezdődik vajon az óvodáskor? Onnan hazajőve is lenne olyan, hogy a gyerek egész délután nem mond mást, csak hogy „hülye vagy, hülye vagy!” (előtte sosem mondta)?

Az udvaron ott is kiabálnak a nagyobbak a kicsiknek, hogy: „Te hülye vagy, takarodj el innen!”? És még sajnos, sorolhatnám! Mégis úgy tűnik, hogy a gyerek szeret ide járni. Ha jövőre is ezt szeretné, akkor érdemes-e átíratni egy másik óvodába, illetve hogyan lehet elmagyarázni neki, hogy miért? Elnézést a kusza sorokért, de mindezt aggodalmaim íratják velem – valahogy minden mindennel összefügg, és nem találom a kiutat a pillanatnyi helyzetből.

Vekerdy Tamás válasza a Nők Lapja olvasójának

Azt tartja a régi mondás: Aki szeret, ki van szolgáltatva… – Ki van szolgáltatva, de nemcsak szeretete – netán szerelme – tárgyának (persze annak is), de ki van szolgáltatva saját szorongásainak, aggodalmainak (féltékenységeinek) is… Igaz, legelsősorban akkor, ha ebben a szeretetben jelentős része van a birtoklás érzésének. („Az én szerelmem, az én gyerekem – az én »szemem fénye«…”)

De ha ez a birtoklási vágy, érzés csökken is, és előtérbe kerül a szeretetben az örömteli megismerés és az önzetlenség érzése, akkor is megmarad az aggodalom egy része. S ezt nehéz elviselni, hacsak rá nem hagyatkozunk olyan, a mindennapi, szűkös tudatunknál tágasabb (mélyebb, magasabb) erőkre, amelyek ott vannak, ott szunnyadnak bennünk és gyerekünkben és a mi kapcsolatunkban is – és ezekkel is „tartjuk”, óvjuk őt.

De azáltal, hogy mi nyugodtabbak, elengedettebbek vagyunk, ő is nyugodtabb és elengedettebb lesz, és nagyobb biztonságban, könnyebben fogja tudni megoldani mindennapi élete apróbb-nagyobb gondjait… Annál könnyebben, minél kevésbé lessük aggódva a megoldást, minél lazábban hagyunk időt – nemegyszer sok időt – erre. Persze, mindezt könnyű mondani, de nehéz megvalósítani.

Kapcsolódó: Vekerdy Tamás további írásait a linkre kattintva érheted el

Kisfia egészséges, okos, ügyes, kiegyensúlyozott, magabiztos, és maguk „elég jó szülők” (ami nagyon helyes, sokkal jobb, mintha tökéletes szülők szeretnének lenni). És most mégis, levelének egymásba fonódó gondolatai számtalan problémát vetnek fel. Ezekre legközelebb próbálok majd válaszolni, most csak röviden mondanám arra a kérdésére, hogy mikor kezdhet el aggódni, hogy „még nem”.

De hiszen: máris aggódik!

Aggódik, szorong, mert: szeret… Ez közös szülői sorsunk, a kérdés csak az, hogy mit kezdhetünk az aggodalmainkkal, hogyan fordíthatjuk ezt is gyerekeink javára (és a magunk épülésére).
(Folytatása következik!)
Nők Lapja 2004/52–53. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images

Megjelent a Nők Lapja évkönyv bookazine! A linkre kattintva meg is rendelheted!