1940. január 17-én mutatták be az Amerikai Egyesült Államokban az Elfújta a szél című romantikus-háborús filmet. A film Margaret Mitchell azonos című, Pulitzer-díjas regényéből készült. Mitchell a könyvet tíz évig írta, megjelenése után pedig szinte azonnal megvette a jogait David O. Selznick producer. Mondhatni, elég jó szemmel kiszúrta benne a lehetőséget. De azt, hogy az Elfújta a szél a történelem egyik legsikeresebb filmje lesz, talán ő sem merte volna remélni.

A történet – ha volna még bárki, aki ne ismerné – az Egyesült Államok déli részén játszódik, a polgárháborús időkben. Scarlett O’Hara, egy szeleburdi fiatal nő sorsát követhetjük végig benne – ahogyan az lenni szokott, az urak által körülrajongott nő épp azt a férfit nem kaphatja meg, akit őszintén szeret. Vagy legalábbis akiről ő maga úgy véli, hogy szereti…

A nyakatekert cselekmény hamar beszippantja a nézőt, de igazán emlékezetessé Vivien Leigh, Clark Gable és Leslie Howard parádés alakítása teszi ezt a filmet. Nem csoda, hogy a történet folytatásának készült 1994-es Scarlett című sorozat képtelen volt felérni elődjéhez. Erdélyi Z. Ágnes írását közöljük a Nők Lapja archívumából.

Nők Lapja 1995/3: A halhatatlanság fogságában – Elfújta a szél

A műholdas csatornák már műsorukra tűzték a Scarlettet, előbb-utóbb valószínűleg eljut majd a magyar televízió képernyőjére is. Nagy várakozás fogadta a négyrészes sorozatot, hiszen az előzetes reklámhadjárat az Elfújta a szél folytatását ígérte. Már írónője, Alexandra Ripley kiválasztása is hosszadalmas kutatás után történt, az igazi csinnadratta azonban természetesen a szereplők megtalálása körül zajlott. Az eredmény látványos, gazdag – és vértelen.

S lehet bármilyen izgalmas, fordulatos, lehet a Scarlettet és Butler kapitányt megszemélyesítő színészek játéka kitűnő, talán még üzleti sikernek is el lehet majd könyvelni, hiszen nézni fogják sokan – legenda soha nem lesz belőle. Minden jel arra mutat, hogy az Elfújta a szél – mind könyv-, mind filmváltozatában – egyszeri és megismételhetetlen.

Mi a titka?

Titokról nincs szó, legfeljebb annyit kockáztathatunk meg, hogy a csillagok kedvező pozícióban álltak azokban az években: mert megteremtődhettek azok a körülmények, és együtt voltak azok a jó érzékű és tehetséges emberek, akik létrehozták ezt a – valljuk be – folytathatatlan sikerrekordot, Hollywood talán legemlékezetesebb emlékművét.

Sokan föltették már a kérdést, vajon hogy lehet, hogy az évszázad legsikeresebb könyvét olyan valaki írta, aki még csak nem is író? Az Elfújta a szélnek már a megszületése is tartalmaz bizonyos regényes vonásokat. Margaret Mitchell 1900-ban született Atlantában, az általa megénekelt Dél szívében, és úgy festett, hagyományos életút előtt áll. Jó családban nevelkedett, konzervatív déli értékek szerint, s mikor édesanyja meghalt, neki kellett átvennie a ház úrnője szerepét, felügyelnie a háztartásra és a gazdaságra.

Kapcsolódó: Így írt a szerelemről Emily Brontë, aki soha életében nem élhetett meg nagy érzelmeket

Amikor eljött az ideje és eladósorba került, bevezették a társasági életbe annak rendje és módja szerint. De még mielőtt – huszonöt évesen – férjhez ment volna, megkísértette egy másfajta élet lehetősége: munkába állt a helyi újság vasárnapi mellékleténél mint riporter. Gondolkodására az itt töltött idő is hatással lehetett, tudatosabbá tette mindazt, ami a szülői házban minduntalan téma volt: a történelem iránti érdeklődést.

Az előkelő déli családokban még élt a polgárháború előtti boldog békeévek emléke – gondoljuk csak el: Margaret Mitchell szülei még abban a világban nevelkedtek –, s a nosztalgia, amely az egész Elfújta a szelet átszövi, a mindennapos gondolkodás része lehetett. Ráadásul Mitchell édesapja az Atlantai Történeti Társaság elnöke volt, így hazája történelme a fiatal lány számára szüntelenül jelenvalóvá vált.

Nem csoda, hogy amikor aztán egy baleset miatt hosszadalmas szobafogságra kényszerült, tulajdonképpen semmi más cél nem vezérelte, mint az, hogy megörökítse a régi déli élet, a tágas, nagy ültetvények, az egymással harmóniában élő jóságos uraságok és hűséges rabszolgáik örökre eltűnt világát.

Kapcsolódó: Hisztisnek tartották, valójában bipoláris zavarral küzdött Vivien Leigh

Kilenc évig dolgozott a könyvön, de nem gondolt arra, hogy megjelentesse, adatokat gyűjtött, hiteles részletek után kutatott, az egyes fejezeteket nem időrendi sorrendben írta meg, s a végén már szinte ő maga sem ismerte ki magát a bonyolult és szerteágazó történetben.

Amikor aztán egy kiadó tudomást szerzett a hallatlan terjedelmű kéziratról, s kiadásra javasolta az akkor még korántsem kész művet, Margaret utólag írta meg hozzá az első fejezeteket, s 1936-ban – nyilván gondos kiadói szerkesztőmunka után – megjelenhetett az Elfújta a szél.

A kirobbanó sikerre senki sem számított. A regény még mai vélekedések szerint is az amerikai könyvkiadás legnagyobb bestsellere, eladási példányszámát egyetlen más műnek sem sikerült meghaladnia. Rangos irodalomtörténetek ezt a tényt inkább negatív rekordként kezelik, pedig nincs mit szégyellni rajta: az Elfújta a szél a maga nemében klasszikus irodalmi mű: a bestseller-irodalom klasszikusa.

Margaret Mitchell nem volt elégedett vele. Nem vakította el sem a Pulitzer-díj, sem a korabeli irodalomkritika lelkes méltatása. Azt tervezte, újabb regénybe kezd, hogy bebizonyíthassa, tud jobbat is írni, mint Scarlett O’Hara története. De nem jutott már rá ideje, mert 49 éves korában, szülővárosa utcáján elütötte egy száguldó autó, s a sérüléseibe belehalt.

Máig sokan próbálták megfejteni, miért is szerették és szeretik annyira az olvasók ezt a könyvet? Hiszen már a megjelenés idején sem ringathatták magukat abba az illúzióba, hogy valóságos történelmi regényt tartanak a kezeik között. Mindenki tudta: a valóság sohasem volt olyan idilli, rabszolgák és uraik kapcsolata korántsem lehetett mindig olyan családias, mint Tarán vagy a Tizenkét Tölgy ültetvényen, hogy a Konföderáció veresége és a hagyományos déli világ átalakulása elkerülhetetlen volt.

Kapcsolódó: Bántalmazó apa és férjek, Alzheimer-kór – Rita Hayworth tragikus élete

Mégis úgy feledkezett bele mindenki, mint a történelmi múlt egyik fejezetébe. Amerika még akkoriban is elég fiatal ország volt ahhoz, hogy lelkesen fogadjon mindent, ami a saját történelmét, a saját nemzeti mítoszait segít felépíteni.

De persze az Elfújta a szél nem pusztán a benne megjelenő múltnak köszönheti nem múló népszerűségét, hanem a cselekményét átszövő szenvedélyes, boldog és szomorú pillanatokkal, reménykedésekkel és csalódásokkal teli, mesterien bonyolított szerelmi történetnek. Margaret Mitchell jól sejtette, hogy egy háromszögtörténet mindenképpen izgalmasabb, mint egy egyszerű, kétszereplős szerelem.

Csakhogy az Elfújta a szél szerelmi képlete eltért a megszokott háromszög-hagyományoktól. Scarlett élete viharos tizenkét évét tölti el abban a hiszemben, hogy Ashley-t szereti, s gyermekes ábrándja csak azért egyre erősebb, mert nem kapja meg, amit kíván. S mikor erre ráébred, már késő: akkor látja be, hogy mindvégig ott volt mellette a férfi, akit szeretnie kellett volna. Ez a ravaszul bonyolított, nem egy időben működő szerelem tartja mindvégig magas fokon a feszültséget.

Hollywoodnak alapelvei közé tartozott, hogy a bestsellereket meg kell filmesíteni, s természetesen ezt a sorsot az Elfújta a szél sem kerülhette el. De azért egy kicsit másként történt minden, nem a megszokott és kipróbált recept szerint. Ha a regény olyan mű volt, amelyet nem író alkotott, hát a film olyan szuperprodukció lett, amely nem rendező műve. Hanem akkor kié?

Hiszen három neves mester is dolgozott rajta, köztük a magyar George Cukor, ám a lexikonokban és a film főcímén végül mégsem ő szerepel, hanem a nem kevésbé megbecsült Victor Fleming. Nem von le semmit rendezői munkájuk értékéből, ha eláruljuk, hogy valójában csak végrehajtói voltak a film megálmodójának, létrehozójának, szellemi atyjának: David O. Selznicknek.

Selznick jellegzetes hollywoodi filmember volt, aki több nagyvállalatnál, a Metro Goldwyn Mayernél, a Paramountnál töltött „inasévek” után megalapította saját, független filmcégét, és maga is egyike lett a producer mozicézároknak. Mindent tudott a filmiparról és felfedezettjei világhírneve igazolja, hogy rendszerint jó érzékkel és szerencsés kézzel választott. (Ő vitette ki Amerikába Hitchcockot és ő fedezte fel Ingrid Bergmant is.)

Kapcsolódó: Legendás romantikus filmek, amiket látnod kell

Amikor megjelent az Elfújta a szél, 50 000 dollárért azonnal megvásárolta a megfilmesítés jogait. Ez az összeg a későbbiek fényében nevetségesen kevés, akkor azonban meglehetősen jelentősnek számított egy ismeretlen déli műkedvelő írásáért – s máig kérdés, vajon Selznick azonnal meglátta-e benne a nagy lehetőséget, vagy kedves kollégája, a hozzá hasonlóan rendkívüli üzleti érzékű és jó ízlésű Sir Alexander Korda (Korda Sándor) módszerét követte és felvásárolt minden ígéretes újdonságot, mert várható volt, hogy az előbb-utóbb felértékelődik?

Annyi bizonyos, hogy riválisai kárörvendve figyelték. Jack Warner egyenesen kijelentette: „Ez a film minden idők legnagyobb bukása lesz! Soha polgárháborús történet nem hozott még egyetlen centet sem!”

Azt azonban mindannyian jól tudták, hogy ha elkészül, a filmtörténet egyik legdrágább filmje lesz. Már csak azért is, mert a könyv időközben elindult a maga világhódító útján, és világossá vált, hogy a készülő filmnek méltó módon kell megelevenítenie Scarlett történetét.

Kapcsolódó: Kvíz – Tudod, hogy kik írták a híres regényeket?

Selznick szerződtette George Cukort rendezőnek, majd fél éven keresztül napi 4–5 órában dolgozott a forgatókönyvön az egyébként Pulitzer-díjas Sidney Howarddal, akit mellesleg a világ legjobb forgatókönyvírójának tartott, továbbá útnak indította tehetségkutatóit, utazzák végig az országot, és találjanak megfelelő szereplőket. Időközben a nagy stúdiók is megmozdultak, kikészítették legfontosabb kártyáikat és várták Selznicket.

Jól tudták, előbb-utóbb kénytelen lesz üzleti ajánlatot tenni nekik, mert egyedül képtelen előteremteni a szükséges összeget, ami az előzetes számítások szerint is több mint 4 millió dollárra rúgott. Elkezdődtek a vég nélküli, keserves alkudozások.

Ismeretes, hogy a hollywoodi sztárrendszer akkori szokásai és szerződései szerint a vezető színészek egy-egy stúdió tulajdonában voltak. A szerződés általában hét évre szólt, és azt is tartalmazta, hány filmet kell ez alatt az idő alatt a színészeknek teljesíteniük. Ha egy sztár más stúdió filmjében kívánt szerepelni, engedélyt kellett kérnie főnökeitől, s jó esetben nagy pénzekért kikölcsönözték, de az is előfordult, hogy elutasításra talált. Selznickre tehát nehéz tárgyalássorozat várt.

Kapcsolódó: Aki nem tudott szeretni – Scarlett O’Hara

Már a kezdet kezdetén Clarke Gable-t szemelte ki Rhett Butler szerepére, de az MGM azonnal nemet mondott. Gary Cooper volt a következő jelölt, de őt sem engedte el a stúdiója, s maga sem erőltette, mert tisztában volt azzal, hogy az általa megtestesített egyenes, becsületes hősök távol vannak a nagystílű, titokzatos kalandor Butler kapitány jellemétől.

Jelentkezett a Warner Filmstúdió, hogy ők beszállnának a filmbe, de cserébe azt kívánják, Errol Flynn legyen a férfi, Bette Davis pedig a női főszereplő. (Bette Davis akkoriban élte fénykorát, 1938-ban kapott Oscar-díjat a Jezabel című filmért, és a hírek szerint tíz évet adott volna az életéből, ha eljátszhatja Scarlett O’Harát.)

Kapcsolódó: 10 életrajzi tény a filmtörténelem nagyasszonyáról, Vivien Leigh-ről

Nemcsak Selznick, mindenki tudta, Clarke Gable lenne az egyetlen hiteles Rhett, hiszen a figurát mintha róla mintázták volna: már jó ideje hasonlóan ellenállhatatlan, rokonszenvesen szemtelen, kihívó, magabiztos, nemes lelkű, de a gazemberségtől sem visszariadó férfialakokat személyesített meg a vásznon. A közönség is őt követelte.

A Metro végül engedett, sikerült kialakítani egy mindenki számára kedvező konstrukciót: a Metro megvásárolta a jogok egy részét, jelentős összeggel hozzájárult a filmhez, és odaadta Gable-t. Cserébe 50 százalékos részesedést kért a nyereségből, és ragaszkodott ahhoz, hogy megkapja az elkészült film terjesztési jogait.

Selznick így egyszerre pénzt és időt nyert, hiszen Gable-nek még be kellett fejeznie előző filmjét. S az időre nagy szüksége volt, mert egyvalami még hiányzott ahhoz, hogy a forgatást elkezdhessék, s ez – mindenki világosan látta – végérvényesen eldönthette a film sorsát: a női főszereplő, a színésznő, aki megelevenítheti, eljátszhatja Scarlettet.

Gyakorlatilag két évig tartott a szereplőválogatás, 1400 színésznőt hallgattak meg, 90-nel készítettek próbafelvételeket, és még mindig nem akadt senki, aki megfelelő lett volna. Selznick tisztában volt azzal, hogy bírnia kell türelemmel, és nem szabad engednie a sürgető nyomásnak. „Tudtam, hogy 75 millió ember akarja majd a fejemet venni, ha rossz Scarlettet választok, és a sok lány közül, akit láttam, egyik sem volt az igazi.”

Szóba került Tallulah Bankhead, Carole Lombard, Claudette Colbert, Paulette Goddard és Lana Turner. Bette Davisnek sokáig voltak esélyei. Az MGM Joan Crawfordot erőltette. George Cukor Katherine Hepburn mellett kardoskodott.

Kapcsolódó: Olyasmi derült ki Marilyn Monroe-ról, amit sosem gondoltunk volna

S akkor, amikor az addig jóindulatú befektetők már komolyan azzal fenyegetőztek, hogy elveszik a filmet Selznicktől, ha nem kezd hozzá tüstént a forgatáshoz, a legutolsó pillanatban, akár a mesékben vagy a hollywoodi filmekben, szinte a semmiből, az ismeretlenségből megjelent egy lány, egy fiatal, kezdő angol színésznő. Ránézett a producerre, s a legendák szerint abban a pillanatban minden eldőlt, a próbafelvételeket már csak a biztonság kedvéért készítették el.

Vivien Leigh személyében és alakításában pedig megjelent az a Scarlett, akiről mindenki álmodott.

Laurence Olivier így beszéli el a híres történetet: „Aznap este Myron (Selznick testvére) értünk jött kocsin; délnek vettük utunkat, Culver Citybe, ahol a régi Pathé-telken David Selznick éppen negyven acre-nyi régi külsős díszletet égetett el, hogy felvegye az atlantai tűzvészt a filmhez. Háromszor láttuk a lovaskocsit, ahogy áthajt a csűr lángoló kapuján; a kocsiban mindháromszor ugyanaz a dublőr ült Gable helyett, de mindig más-más típusú dublőz Scarlett helyett.

Amikor utoljára is áthajtott a kocsi, megrántottak valami drótot és a csűr lángoló teteje bedőlt. Miután a kamera leállt, senki sem tett kísérletet a tűz eloltására; a tűz fényénél láttam George Cukort, jó barátomat, és Davidet, akit szintén ismertem még 1932-ből.

Vivienre pillantottam: frizurája teljesen Scarletté volt, arca kipirult, szája kinyílt, zöld szeme táncolt és fénylett az izgalomtól a tűz fényében. Arra gondoltam, hogy David ennek nem tud ellenállni. Hátrább húzódtam, átadtam a pástot Myronnak. David és George közeledett felénk; Myron feléjük lépett. Vivienre mutatott és megszólalt. „– David, hadd mutassam be Scarlett O’Harát.”

Vivien Leigh pontosan az a karakter volt, akit Margaret Mitchell megírt: makacs, önfejű és szenvedélyes. Ártatlan báj és vad, féktelen indulatok keveredtek benne. Vivien Leigh heteken át Scarlettel kelt és feküdt. A szerepe szerint minden jelenetben benne volt, gyakorolnia kellett a déli akcentust, olyan fáradt volt, hogy egyszer egy vendégségben is elaludt. Alakításáról azonban felső fokokban beszéltek.

„Vivien Leigh Scarlettje olyan gyönyörű, hogy aligha van tehetségre szüksége, és olyan tehetséges, hogy nem is kellene ilyen gyönyörűnek lennie; hisszük, hogy egyetlen színésznő sem lett volna ilyen tökéletesen alkalmas erre a szerepre” – írta a tekintélyes New York Times. Vivien Leigh kitűnő szerepekben érett kitűnő színpadi és filmszínésznővé, de a közönségnek örökre Scarlett maradt.

A film pedig, az 1939. december 15-i atlantai világpremiert követően megkezdte diadalútját; 1940-ben besöpörte az Oscar-díjakat, és elfoglalta tekintélyes helyét Hollywood történetében, mint minden idők egyik legsikeresebb műve.

A nézőszámot Spielbergék filmjei azóta nyilván túlszárnyalták már, hiszen Hollywood ereje éppen abban van, hogy mindig újabb és újabb szuperprodukciókkal képes elkápráztatni minket, de hírneve és vonzereje nem csökkent: még televíziós bemutatásakor is rekordokat döntött. Pedig – Vivien Leigh megfogalmazásával élve – a film hosszúsága erősen próbára teszi az ember fenekét.

Selznickék a lehetőségek végső határáig hűek maradtak a regényhez, ám – dicséretükre legyen mondva – nem tették magukévá annak sokszor előítéletekkel teli szemléletét. Így az Elfújta a szél úgy marad meg mindenki emlékezetében, és úgy vonult be a halhatatlanságba, mint egy szép, fordulatokban gazdag szerelmi történet.

Erdélyi Z. Ágnes
Nők Lapja 1995/3. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Vivien Leigh az Elfújta a szél című filmben – Fotó: Warner Home Video via IMDb

Megjelent a Nők Lapja 75 évkönyv bookazine! A linkre kattintva meg is rendelheted!