Az állatoknak az emberiség ősidők óta mágikus jelentőséget, varázserőt tulajdonított. Ezt sablonosan úgy szokták mondani, hogy a régiek „istenként tisztelték az állatokat” – de ez így nem teljesen igaz. Valójában ugyanis nem magát az állatot imádták, hanem a benne megnyilvánuló felsőbb erőt. Őseink számára ugyanis maga a természet szentnek, az isteni hatalom megnyilvánulásának számított. Ezért láttak istenséget a fákban, csillagokban, kövekben, patakokban és az állatokban is. A különféle állatfajok Isten különböző arcainak, aspektusainak számítottak: a galamb nyilván a szelídebb énjét képviselte, az oroszlán a vad, zabolátlan energiákat, a tehén az Istenanya életadó, tápláló mivoltát – és így tovább.

Mindebből könnyen kiderülhet, hogy a régi kultúrák és a ma is létező törzsi közösségek állatkultusza – a közvélekedéssel ellentétben – nem volt primitív. Inkább egy olyan, nagyon is fejlett és mély értelmű spirituális igazságot fedezhetünk fel benne, melynek lényege: a különbség egy ember és mondjuk egy hód vagy egy róka között csak látszólagos, mert valójában minden egy. Minden ugyanannak a teremtő energiának a kiáradása – miként az indiánok híres tanítása mondja: „minden a rokonom”.

Titokzatos idegen a pásztortűznél

Ezért ismernek számtalan történetet, mesét, legendát természetfeletti lényekről, akik állatalakban segítettek egy-egy bajba jutott embernek. Az ősi ezoterikus tanok szerint a felsőbb dimenziók létformái – például a tündérek, elementálok vagy a holtak szellemei – korlátlanul rendelkeznek az alakváltás képességével, azaz bármilyen anyagi testet felölthetnek. Az alakváltás technikáját kivételes esetben élő ember is megtanulhatja, de ehhez általában mágikus képességekkel kell születnie, vagy ezeket avatás során megszereznie. A sámánok, varázslók gyakran állatalakban harcolnak meg az emberekért a démoni erőkkel – ilyen képességet tulajdonítottak a magyar táltosoknak is. Timaffy László (1916–2002) néprajzkutató a 20. században Csallóközben gyűjtött róluk és tetteikről szóló történeteket; a következőt is ott jegyezte fel. Eszerint egyszer a pásztorok tüzénél felbukkant egy idegen. A tűznél ülők hellyel és ennivalóval kínálták, amit ő nem fogadott el, csak egy csupor tejet kért. Miután megitta, azt mondta: pénze nincs, de olyan fizetséget ad a jóságukért, amely többet ér a királyok aranyánál is, és az egész falunak javára válik.

…

Az írás a Nők Lapja Ezotéria 2016/4. számának 29. oldalán folytatódik.

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock