Mindnyájunkat foglalkoztatnak az álomszigetek: gyerekkorunkban szívesen olvastunk Jókai Az arany emberének Senki-szigetéről éppen úgy, mint Stevenson Kincses szigetéről vagy a Shakespeare által megálmodott nagy varázsló, Prospero meseföldjéről. De a legjobban talán Robinson sorsa izgatta a fantáziánkat. Kiderült: a tudósokét is. Etnográfusok, geológusok, valláskutatók, sőt irodalmárok és ezoterikus szakértők törik a fejüket az úgynevezett Robinson-rejtélyen, mivel számtalan kérdésre mind a mai napig nincs megnyugtató válasz.

Ki volt az igazi?

Defoe hajótöröttje ugyan egy kis atlantióceáni szigeten küszködött huszonnyolc éven át a természettel, hogy ezzel az író a vad környezetet civilizáló, magára hagyott (természetesen angol) ember törhetetlen életakaratát mutassa be. Mégis, bizonyosnak látszik, hogy Defoe ismerte Alexander Selkirk történetét. Azóta sem aludt ki a plágium vádja, miszerint Defoe az ötletet és a történetet Selkirktől vette. Igaz, az író Robinsonja a regényben úrrá lett a természeten – még ha hűséges Péntekje segítségével is –, Selkirk azonban a valóságban a szigeten töltött négy év és négy hónap alatt teljesen elvadult, elfelejtett beszélni, kivetkőzött emberi mivoltából, és megmentőinek erőszakkal kellett visszahurcolniuk társai közé, a Duke nevű hajó fedélzetére.

Alexander Selkirk egy skót cipészmester fia volt, akit gyerekkori vétségéért ítéltek el, és küldtek „tengeri szolgálatra”. Hogy hogyan lett a kis hajóinasból vitorlamester, ezt talán sohasem tudjuk meg, mert erről az időszakról maga Selkirk sem beszélt abban a kéziratban, amelyben az életéről írtak, és amelyet ma a British Museumban őriznek. De tény, hogy 27 évesen – a földrajztudósként és kalózként is ismert – William Dampier Öt kikötő nevű hajóján szolgált, és amikor a hajó a csendes-óceáni Juan Fernandez-szigetekhez ért, csúnyán összeveszett Wood kapitánnyal, aki nem vacakolt. Úgy döntött, hogy a vitorla nyomában mestert kiteszi az óceán magányos szigetére, egyedül! Nem kapott mást, mint egy Bibliát, mellé egy puskát, kötelet, néhány kést és némi élelmet. Selkirk szerencséje csak az lehetett, hogy a régebben – a főként ivóvízért – arra járt hajósok ültethettek pár gyümölcsfát, és telepíthettek néhány kecskét, abból a célból, hogy újra arra hajózva az elszaporodott állatokból felfrissíthessék húskészleteiket.

…

A történet folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2016/4. számának 74. oldalán olvashatjátok.

Szöveg: Balázs-Piri Krisztina

Fotó: Thinkstock