Ha a saját életemet veszem alapul, azt a megállapítást kell tennem, hogy az évek során megedződik a lélek az elengedéshez. Gondoljunk csak arra, milyen hosszú „elfájási időszaka” volt az első kamaszszerelemnek az életünkben! Néha évekig is eltart az ilyen. Amikor aztán felnőtt fejjel újabb és újabb szakítások jönnek, egyre elfogadóbbak leszünk a helyzettel – már aki szakításban és szívfájdalomban edzett. Mert például egy húszéves házasság után hirtelen egyedül maradni szintén hosszú gyászidőszakot hozhat. Nehezebb megtalálni a miértekre a választ, nincs meg az újraépítkezéshez szükséges rutin sem, idegen és félelmetes az új élet. A szakítás utáni gyász nagyon hasonló a szerettünk elvesztése utáni folyamatéhoz: ugyanazokon a fázisokon megyünk keresztül. De akármit is veszítettünk el – szerelmet, rokont, munkát –, ha beleragadunk a veszteség okozta fájdalomba, nem látjuk meg életünk értékeit.

Szívesen szenvedni

Mi a baj azzal, ha dédelgetjük a fájdalmunkat? Egyfelől a környezetünk számára ez idővel terhessé válik, hiszen a kezdeti türelmes odafordulás, gondoskodás után a folyton panaszkodó, sírdogáló ember taszítóvá válik. Másrészt a saját életünket is megnehezítjük, ha lelki fájdalmak nélkül szeretnénk megélni a nagy változásokat, ezért aztán zokon vesszük, amikor veszteség ér bennünket. Egy darabig dúl a harc a lelkünkben, hiszen fájdalmunk közepette sem akarunk elmerülni a szomorúságban, gyorsan túl akarunk lenni az egészen, megfeledkezve arról, hogy az elfájásnak időt kell hagynunk. Gyakran attól is félünk, hogy alá kell merülnünk saját belső világunkba, az érzelmek elfojtása mégis a lehető legrosszabb megoldás, amit ilyenkor tehetünk. Amikor valamilyen csapás ér bennünket, általában mindannyian a tágabb értelemben vett „gyászfolyamat” szakaszait járjuk végig.

…

A cikk folytatásáért lapozzátok fel a Nők Lapja Ezotéria 2016/6. számát!

Szöveg: Bakos Zsuzsi életmódcoach, szupervizor

Fotó: Thinkstock