„A boldogságot nem lehet ajándékba kapni. Egyetlen titka van: adni, mindig csak adni! Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet – és sok-sok önzetlen, tiszta szeretetet!” Goethe híres sorait sokan ismerik, de korunkban kevesen szívlelik meg, noha érdemes volna. Az önzetlen adakozásnak ugyanis van egy csodálatos tulajdonsága: a vele létrejött boldogság visszaárad az adományozóra, akár még a „címzettnél” is boldogabbá téve őt. Hogyan legyünk boldogok? A recept tehát egyszerűnek tűnik: ha tartós örömérzetre, lelki békére, harmóniára vágyunk, adjunk! Amellett, hogy másokat boldoggá teszünk, élvezhetjük ennek kellemes mellékhatását – hogy tudniillik mi magunk is egy semmihez sem fogható, kellemes érzést fogunk tapasztalni valahol a szívünk táján. Ám mivel valóban nem születhet mindenki Pio atyának vagy Teréz anyának, sokan idegenkednek ettől a boldogságforrástól, mondván: a karitatív tevékenység a nagy szentek, illetve a dús- gazdagok dolga – nem pedig egy „hétköznapi halandóé”. Pedig ez teljes tévedés!

Egy kis odafigyelés, egy mosoly, egy gesztus

Az „adakozás” szó hallatán általában mindenki arra gondol, amikor például egy gazdag vállalkozó nagy összeget utal át egy jótékonysági alapítvány javára, vagy egy popsztár koncertet szervez valamilyen nemes célra. És persze innen származik az ódzkodás: „de hát én nem vagyok se sztár, se milliárdos…” Nos, lehet, hogy nem. De arra bárki képes, ami felderítette az egyetemista Lilla egyik reggelét – és vele együtt egy másik emberét is. „A buszmegállóban van egy vegyesbolt, mindig ott szoktam megvenni a reggelimet, hogy óra előtt még harapjak valamit – meséli. – Felfigyeltem az egyik ott dolgozó fiatalemberre, akitől mintha az emberek nem szívesen vásároltak volna: mindenki a másik két sorba állt be, a két eladó hölgyhöz. Akkor láttam, hogy a fiúnak fél karja van, a másik hiányzik válltól.

…

A cikk folytatását a Nők Lapja Ezotéria 2017/1. számában olvashatjátok!

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock