Egy szép, nyár végi délután Cherish Peterson zsúrba indult négy gyermekével. Útközben beugrottak a bevásárlóközpontba ajándékot venni, majd siettek tovább. A szülinapos háznál leparkolva a 27 éves anyuka döbbenten vette észre, hogy a legkisebb csemete nincs az autóban. A bevásárlókocsiban hagyott, ülésbe csatolt picit egy biztonsági őr találta meg, bevitte a helyi fodrászatba, és hívta a rendőrséget. A baba fél órát töltött az édesanyja nélkül, ez idő alatt a fodrászok lefotózták a kisfiút, és megosztották a képet az interneten. A kommentelők biztosra vették, hogy az anya alkoholista vagy drogos, mert hát ki más tenne ilyet! Az eset Arizonában történt, de a forgatókönyv pont ugyanez lenne nálunk is; az anyák felelősségre vonása, megfeddése globális társadalmi jelenség. Nem igaz, hogy a focihoz ért mindenki, szerintem az anyaság, a nevelés az, amiről mindent tudnak az emberek. És nem félnek szóvá tenni.
Az elmúlt másfél évtizedet jórészt anyák közt töltöttem; játszótéren, váróteremben, öltözőben, sportpálya mellett. Senkivel sem találkoztam, aki maradéktalanul elégedett lenne azzal, amit anyaként nyújt. Sokkal inkább a bizonytalanság, az állandó lelkiismeret- furdalás jellemző. Mindegy, hogy a gyerek kicsi vagy nagy, mindig akad valami aktuális szégyen az életükben; hogy nem tudták hat hónapig csak anyatejjel táplálni, hogy elvesztették a nagyon fontos, azonnal kitöltendő papírt, hogy nem házilag barkácsoltak farsangi jelmezt. És az apróbb hibák mellett ott van a jó mélyre elásott Legnagyobb Bűn. Erről az anyák ritkán beszélnek…
Hét évvel ezelőtt a Normafánál kirándultunk. A játszótéren szórakozott mind a három gyerekünk, és a férjemmel figyeltünk is rájuk, de összetalálkoztunk egy rég nem látott ismerőssel, és beszédbe elegyedtünk. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a középső nincs a mászókán. Egyre hangosabban, egyre nagyobb pánikba esve kerestük. Pár család besegített, a fiam pedig húsz perc után egy fiatal párral kézen fogva megérkezett. Kiderült, hogy hirtelen körülnézve nem látott minket, ezért visszaszaladt a parkolóba, és ott kezdett el sírni. Az eset után megkaptam, hogy minek annak három gyerek, aki vigyázni sem tud rájuk, és hogy felelőtlen, gondatlan anya vagyok. Ez nyilván rosszulesett, de semmi nem volt ahhoz képest, amit ott éreztem a mászóka mellett; ahogy a görcsbe rándult gyomor kúszik a mellkas felé, és egyre nehezebb levegőt venni. Nem akartam rosszra gondolni, de csak az járt a fejemben, hogy biztos bekeveredett az erdőbe, vagy egy szatír elcsalta. Tisztán láttam magunkat, ahogy még este is a fák között bolyongunk, és hogy Szellő István bemondja az esti híradóban: „Ma délelőtt egy kisfiú eltűnt a Normafánál.” Én hetekig álmodtam, hogy a gyereket keresem egy sötét erdőben. Őt szerencsére kevésbé rázta meg a dolog. Annyit kérdezett, hogy miért nem mondtuk el a többieknek, hogy nagy a feje, akkor biztos azonnal megtalálták volna. Azóta mániákusan csapok le a bizonytalannak, elveszettnek tűnő gyerekekre, és megkérdezem tőlük, hogy segíthetek-e. Talán erre lenne szükségük az anyáknak is: kioktatás és kéretlen jó tanácsok helyett egy kis segítségre. És dicséretre, megerősítésre. Vagy akár bevallhatnánk nekik azt is, hogy más is hibázik.
